Helyreigazítás

Első óra előtt belógtam az infóterembe, mert két dolgot mindenképpen le akarok írni.

Az egyik csak egy apró furcsaság. Tegnap este jó éjfélig bent maradtunk Cseremi Zsolttal. Szegény, nagyon csúnya látvány, nincs magánál, és félrebeszél, olyanokat, hogy „Feri az egyetlen becsületes köztünk”, vagy „pfúj, én számba nem veszem azt a vackot”. Krisztián, amikor már nagyon kivolt, dühöngött az egyik nővérkének, hogy miért nem adnak neki antibiotikumot, végül is már legalább száz éve nem szokás tüdőgyulladásba belehalni, de az orvos azt mondta, hogy Zsoltnak gyenge a veséje (vagy a mája? vagy a lépe? nem értek hozzá), ezért az antibiotikum, ha helyre is hozná a tüdőgyulladást, több és súlyosabb galibát okozhatna.

A lényeg az, hogy este tíz körül volt Zsoltnak két nagyon különös látogatója: Báthory Kriszti és az apja. Sose láttam még Krisztit ilyen szótlannak, mondjuk amúgy sem sűrűn beszélek vele, szinte soha, de ő mindig beszél valakivel. Most viszont egy hang sem jött ki a száján. Körülbelül két percig álltak a betegágy mellett, éppen, ahogy a halottaktól szokás elbúcsúzni, egyikük sem szólt semmit Eközben mi a kórterem túlsó sarkában vártuk, hogy elmenjenek, és nem tudom, Levi hogy volt vele, de én végig csak a férfi arcát bámultam. Pontosabban a sötétséget az arca helyén, ugyanis nem tudom, miféle fényjáték folytán (amihez ezúttal tényleg semmi közöm nem volt) semmit nem láttam a vonásaiból. Az egyetlen kivehető dolog egy kicsi, kör alakú napszemüveg volt, olyan, mint Ozzy Osbourne-nak, aminek a lencséi vöröses-rózsaszínes fényben játszottak. Mindenesetre, nem volt túl bizalomgerjesztő ember.

A másik, és ami talán ennél is fontosabb: tegnap megöltem azt a madarat. Egy hús-vér, gerinces élőlényt. Ebből pedig az következik, hogy embert is képes lennék, legalábbis technikailag. Ha pedig a morális részét nézzük… valahányszor azt hiszem, nem lennék képes ölni, elég felidéznem Cseremi Zsolt kócos, szőke haját a kórház sterilfehér párnái közt, vagy Levit képzelnem a helyére.