Ítélet

Elég régóta már otthon is kendőben vagy sapkában járok, és anya már meg sem próbált a hajamról kérdezni, vagy bármilyen orvoshoz elrángatni, de a hiányzó fogamat észrevette, úgyhogy ma a fogorvosnál kezdtem suli helyett. Ami tekintve, hogy nem akartam a barátaim szeme elé kerülni, nem volt rossz ötlet.

– Menthetetlen – állapította meg lemondóan a doktornő.

„Igen, az vagyok”, mondtam volna, ha nem lóg ki a számból egy gumikesztyűs kéz.

– És a diagnózis? – kérdezte. – Kiderült már valami?

– Semmi.

– Az onkológus mit mondott?

Őszintén, nem is emlékeztem, hogy lettem volna ilyen nevű szakorvosnál, de még azt sem tudtam felidézni, hogy pontosan mit is vizsgál ez a részleg. Úgyhogy csak megráztam a fejem, és nem tudtam hova tenni a doktornő sajnálkozó arckifejezését.

Mielőtt nekilátott kiszedni a gyökér még kapaszkodó darabjait, egy lidokaininjekciót adott a felső állkapcsomba. Valószínű azért, mert közelebb volt az agyamhoz, ez nem csak elbódított, hanem teljesen kiütött. Legalább háromszor riadtam fel arra, hogy alszom, vagy legalábbis nem vagyok magamnál, és a lámpák ezt közönyösen nézték minden alkalommal.  Én elaludtam, de ők nem; bennem minden elaludt. A feszültség is. De a lámpák és az elektromos fúró nem.

Nem éreztem az idő múlását, ahogy azt sem, mikor jutott eszembe a gondolat, a lényeg, hogy mire a doktornő megszabadított az összes gyökeremtől, már megvolt az ötlet: a lidokain az én kriptonitom.

Ha ideges leszek, és félő, hogy történik valami, nem lenne szükség másra, mint elég lidokaint kapnom, és megszűnik a veszély. De aztán rájöttem, hogy ha én egyszer ideges leszek, nem hogy injekciót beadni lennék képtelen, de többnyire beszélni sem tudok. Vagyis kellene valaki, aki mindig mellettem van, és vigyáz rám, és ha valami félresikerül az életemben, bead egy lidokaininjekciót. Mondjuk olyan spéci nyomással működő belövővel, ahogy a cukorbetegek kapják az inzulint. Vajon Levi elvállalná?

Persze annak a valakinek velem kéne élnie, és mindig, de mindig mellettem lennie, végül is ki tudja, mi dühíthet fel? Mellettem kéne aludnia is, persze kizárólag az emberiség érdekében. És akkor nem történne olyasmi, mint pénteken, amikor nem én gondolkoztam, hanem a villámok, úgy hiszem. Nem tennék, de még csak nem is gondolnék olyat, amit nem lenne szabad.

Szépen kitaláltam, de Levinek (természetesen) mégsem vetettem föl, hülyének nézett volna. Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy egyáltalán a szeme elé akarok kerülni, de tanítás után (amit ellógtam… természetesen), ő kért, hogy menjek fel hozzá.

Féltem. A fogorvosnál arról álmodtam, hogy együtt fogunk élni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, mert romlott vagyok, bűnös, nem is élőlény, hanem fegyver, és még Levi sem fog megbocsátani azért, amit pénteken tettem.

Valahol reménykedtem, hogy minden rendben lesz, mégis meglepődtem, amikor mosolyogva nyitott ajtót, és ezekkel a szavakkal fogadott:

– Főztem neked egy kávét – majd a zavart arckifejezésem láttán hozzátette: – Narancslé is van.

Azzal betessékelt a nappaliba. Leültem, de nem szóltam semmit, csak néztem, ahogy fodrozódik a kávé a remegő csészében.

– Mi volt a fogorvosnál?

Leviék macskája, Teiresziász akkor a lábamhoz dörgölőzött, és ettől kitört belőlem a sírás. Lidokain kéne – gondoltam, de minimum egy villámhárító…

És akkor Levi megölelt. Hirtelen volt, mint egy merénylet, olyan gyorsan teremett mellettem, mint a fény, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Nem hogy elkeseredni, de meglepődni sem volt időm.

– Semmi baj.

– Sajnálom – mondtuk egyszerre, pontosabban én zokogtam.

– Nincs mit sajnálnod.

– De megöltem Andort!

– Tudom, olvastam.

– De hát én… Andor halott.

– És?

– És nem akartam! Ártatlan volt!

– Nem volt ártatlan – mondta különös arccal, amitől a könnyek meggondolták magukat a torkomban.

– Miről beszélsz?

– Csak azt akartam mondani – kezdte megfontoltan –, hogy ha Alex rászolgált a halálra, akkor Andor is.

– Hogy mondhatsz ilyet, hát semmi köze nem volt a…

– Cseremi Zsolt esetéhez talán nem volt köze, de ez nem jelenti azt, hogy sose bántott senkit.

Vitatkozni akartam, de az utolsó „de hát” majdnem megfojtott, amikor félrenyeltem. Amikor rájöttem, mit jelentenek Levi szavai, és főleg a fény a szemében, kipukkadt a fejünk fölött a villanykörte. Ordítani akartam, de talán a torkomon akadt szavak miatt nem ment.

Aki Levit bántja, az halott, maximum még nem tud róla. Abban a pillanatban halt meg, amikor kezet emelt rá, és a gyilkosa önmaga, én csak a fegyver vagyok. Olyan vagyok, mint a drótkerítés, amibe áramot vezettek, nem én tehetek róla, ha valaki meghal, aki túl közel jön, az magára vessen.

És Andor még hálás lehet, hogy az áram gyorsan öl, nem pedig olyan kínkeservesen, ahogy abban a pillanatban szerettem volna…

Persze mindez már nem számított.

A többieknek nem beszéltünk a dologról. Nem kérdezték, én tettem-e, én meg nem dicsekedtem vele. Biztos vagyok benne, hogy akik ismertek, azok legalábbis sejtették a dolgot, de nem hozták szóba, és ezért nagyon hálás voltam.

És persze az is megfordult a fejemben, hogy Levi hazudott Andorról. Simán elképzelhető, hogy csak azért mondta, amit mondott, és nézett úgy, ahogy, hogy azt gondoljam, Andor megérdemelte…

És ha így van? Akkor kevésbé vagyok bűnös? Ígyis-úgyis megöltem valakit, mit számít, mit tett, vagy mit nem? Andor egyébként is olyannak látszott, mint a bátyja, ha eddig még sosem bántott senkit, hát biztos vagyok benne, hogy nem rajta múlt. Mondjuk, hogy ez megelőző intézkedés volt…

Becsaphatok ezzel még valakit? Mármint, te jó ég, micsoda marhaságokat beszélek! Öltem. Ennyi. A körülmények mellékesek. Én is halálra vagyok ítélve. Az, hogy közben talán biztos vagyok benne, hogy jót tettem Levivel, csak az érzéseimen segít, rajtam nem.

(Ha ezt olvasod, Levi, kérlek, ne válaszolj, ne mondd meg, mi az igazság, addig jó, amíg nem tudom.)