2013. december 9., hétfő

Széllel szemben

Csoda, hogy ma nem öltem meg senkit.
Tulajdonképpen sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit.

Kezdjük az elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem, hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom ellenére az én tömegemben éreztem magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az összes arcot és nevet.
Nem is tűnt fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg.
– Cseremi Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott.
– Úristen, Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele?
– Tudja, sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá.
Nem mondták el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az ebédlőben, és most végül túl messzire mentek.
Vagy… hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam.
Írisz, Dia, Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és én nem mertem lemenni.
– Minden rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem, amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az, hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.
A tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd, részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én vagyok a példaképük? A megmentőjük?
Arra jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább jól állt.
Amikor végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már többször is ő vett tőlem vért.
– Nahát, Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt ez manapság.
– Látogatni jöttünk.
A többiek mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat.
– Srácok – hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér.
– Hol vannak az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt az. Félrebeszél.
A fénycső kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első ablakig, amit nyitva találtam.
Esőre állt az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben lennem.
Összeszedtem minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy egyhelyben maradt.
Az első néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett, aztán még egy felhőből felhőbe.
Egy csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint mikor elindultunk az iskolából.
– Büszke vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt.
– Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt.
– Tüdőgyulladás.
– Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve.
– Soha senki nem mondta, hogy te tehetsz róla.
– De… mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el?
– Mert minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt, mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát.
– Ne kímélj.
– Hát… Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez az asztmájával már elég durva kombináció.
– Esett – visszhangoztam, ráérezve a lényegre.
– Lökték – helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem, megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk.
Levi holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem szalad el azonnal.
– Bocsi – motyogtam.
– Semmiség. Így is sokkal szebb, mint a legelején.
– Ki volt az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a szemem bámulásában.
– Bárdos Alex – felelte bágyadtan.
– Én őt ismerem…
– Én is, ő akart bevágni eléd a büfénél, még november elején.
– A haverod volt…
– Inkább csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi mást, csak pihenni végre.

A madár volt az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése