Csoda, hogy
ma nem öltem meg senkit.
Tulajdonképpen
sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit.
Kezdjük az
elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem,
hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék
odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom
ellenére az én tömegemben éreztem
magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem
tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az
összes arcot és nevet.
Nem is tűnt
fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is
gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek
hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg.
– Cseremi
Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott.
– Úristen,
Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a
felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele?
– Tudja,
sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá.
Nem mondták
el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok
jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni
akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az
ebédlőben, és most végül túl messzire mentek.
Vagy…
hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam.
Írisz, Dia,
Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli
bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és
én nem mertem lemenni.
– Minden
rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem,
amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a
folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az,
hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.
A
tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy
megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd,
részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem
megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt
Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű
volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én
vagyok a példaképük? A megmentőjük?
Arra
jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani
a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább
jól állt.
Amikor
végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már
többször is ő vett tőlem vért.
– Nahát,
Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán
összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt
ez manapság.
– Látogatni
jöttünk.
A többiek
mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat.
– Srácok –
hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása
felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk
Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér.
– Hol vannak
az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató
köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt
az. Félrebeszél.
A fénycső
kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a
kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a
teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első
ablakig, amit nyitva találtam.
Esőre állt
az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben
lennem.
Összeszedtem
minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű
folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek
szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár
próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy
egyhelyben maradt.
Az első
néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a
betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli
épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett,
aztán még egy felhőből felhőbe.
Egy
csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint
mikor elindultunk az iskolából.
– Büszke
vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva
hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt.
–
Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol
mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt.
–
Tüdőgyulladás.
–
Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve.
– Soha senki
nem mondta, hogy te tehetsz róla.
– De…
mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el?
– Mert
minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt,
mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát.
– Ne kímélj.
– Hát…
Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez
az asztmájával már elég durva kombináció.
– Esett –
visszhangoztam, ráérezve a lényegre.
– Lökték –
helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem,
megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem
hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk.
Levi
holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem
szalad el azonnal.
– Bocsi –
motyogtam.
– Semmiség.
Így is sokkal szebb, mint a legelején.
– Ki volt
az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a
szemem bámulásában.
– Bárdos
Alex – felelte bágyadtan.
– Én őt
ismerem…
– Én is, ő
akart bevágni eléd a büfénél, még november elején.
– A haverod
volt…
– Inkább
csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy
üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a
parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi
mást, csak pihenni végre.
A madár volt
az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése