Boldogság volt, melegség volt, karácsony volt, Anyától szépségvitamint kaptam, halat ettünk, aztán elmentünk a nagymamámhoz, ahol ilyenkor összegyűlt a család apraja-nagyja, olyan távoli rokonok, akiket emberemlékezet óta nem láttunk (az emlékezetem többnyire nem nyúlt túl az előző éven).
Akkor és ott, egy másodnagynéném jegyezi meg, hogy hát a hajamat hol hagytam? Szerinte feltűnően megritkult a hajam ahhoz képest, amilyen kisebb koromban volt; "egy kezemmel nem is tudtam átérni" - és közben mutatja a kezével, mekkora lehetett a copfom. Majd amikor arra terelődik a beszélgetés, mennyivel aranyosabb voltam akkor, amikor nem hordtam ennyi fekete ruhát, már senkit nem érdekel a hajam.
Két éve történt, hogy egy rosszul sikerült korcsolyázás után bevittek a sürgősségire, mert eltört az orrom. Egy műtét kellett, hogy helyre tegyenek, amihez ugye altattak is.
Az altatószerre mindig is rosszul reagáltam, utána napokig hánytam, le is fogytam emiatt pár kilót. A legijesztőbb azonban az volt, hogy csomókban kezdett hullani a hajam - ha átfuttattam benne az ujjaimat, annyi szál jött ki, mint ha egy hete nem fésülködtem volna. De ez szerencsére elmúlt egy hét múlva, Anya szerint csak az okozta, hogy hánytam, és nem ettem annyit, amennyit kellett volna.
Azután kezdtek a suliban először csúfolni, hogy fejtetőn ritkul a hajam. Eléggé magam alatt voltam, de utána néztem, és egy csomó helyen azt írták, hogy ez teljesen természetes tinédzserkorban, úgyhogy megnyugodtam, és oldalra fésülve kezdtem hordani. Egészen jól néztem ki, bár egy kicsit a szemembe lógott, de nem volt vészes.
Minden szép volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése