Teljes harci díszben

Most indulunk a buliba. Diával azóta sem sikerült beszélnem, nem veszi fel a telefonját se nekem, se Levinek, a többiek meg nem érdekelnek. Úgyis valószínűleg végig Levivel leszek.
Mindegy. Szorítsatok, és mindenkinek kellemes Új Évet!

Vért (mármint páncélvért, nem az, ami folyni szokott)

Ma Levi elhívott sétálni, és végre élesben is kipróbálhattam a parókát.
Működött. Végre nem éreztem azt, hogy mindenki engem bámul, és így a város karácsonyi díszkivilágítása sem szenvedett különösebb károkat. Sőt, pislogáson kívül alig valami történt.
Levi anyjának egyik kabátját viseltem, ami barnaságával egy kicsit sem ütött el a főutcán kavargó karácsonyi tömegtől, vagy a környező utcákon lézengő, forralt bort szürcsölő emberektől.
Szegfűszeg és fahéjillat vonta be az egész belvárost, már délután három felé félhomály volt, a villanygyertyák pedig szikráztak a hidegben (ezúttal nem szó szerint!). Az árusok bódéiból karácsonyi dalok ömlöttek, néhányból pedig az Auld Lang Syne, tudjátok az a skót újévi dal. Levi vett nekem egy bögre forralt bort, és együtt bámultuk a színpadon táncoló óvodásokat, aztán elkanyarodtunk a Pláza felé.
- Tudod már, hogy miben jössz? - kérdezte Levi, amikor beléptünk a zsúfolt, de legalább fűtött épületbe.
- Mibe... hova? - értetlenkedtem.
- Hát a Szilveszterre.
Teljesen elfelejtettem, hogy az iskola újév éjszakáján beöltözős bulit tart. Visszagondolva mintha olvastam volna valahol, mondjuk egy szórólapon, amit a szekrényembe dugtak, vagy egy plakáton a folyosón, nem tudom, de szerintem teljesen érthető, hogy nem foglalkoztam a dologgal.
- Megyek a Szilveszteri buliba?
- Hát meghívtalak, nem?
És tényleg. Azóta annyi minden...
- Muszáj? Tele lesz emberrel.
- Ez a Pláza is tele van emberrel, mégse történik semmi gond.
- Persze, mert felnőttek, és fogalmuk sincs, ki vagyok.
- A buliba se lesz fogalmuk, jelmezes buli lesz, tudod...
- Jaaaa, húzzak zacskót a fejemre? - kacagtam. - Vagy viseljek maszkot?
- Ja, mondjuk, mint egy szuperhős.
Na, de komolyan, minden kedves olvasóm, pontosan tudom, hogy mindőtöknek ugyan az jár a fejében.
- Ciklon?! És majd azt mondjuk, hogy a villámok csak effektek XD
Jól esett úgy nevetni végre, és Levinek végül sikerült valahogy meggyőznie, hogy elmenjek vele. Persze nem gondoltam komolyan, hogy Ciklon leszek, máshoz viszont nem volt jelmezem... jó, Ciklonhoz se volt, de maximum azt mondtam volna, hogy éppen civilben van.
Lelkesen vonszoltam be Levit az első ruhaboltba, majd a másodikba, elfelejtve, hogy negyven (már negyvenkettő!!!) kilóval nehéz lesz lépést tartani önmagammal. A második boltban szédülni is kezdtem, és muszáj volt leülnünk az ételudvarban.Nem tudom, miért gyengülhettem le ennyire, mert mostanában, mióta Leviéknél lakok, nem voltak hangulatingadozásaim, se a villámokkal nem volt baj, de ezt már írtam.
A lényeg annyi, hogy ott pihegtem egy asztalra támaszkodva, remélve, hogy nem csúszik félre a parókám, amikor észrevettem két "haveromat" a szomszéd asztalnál, két tizedikes fiút. Idézőjelben írtam, mert ők is azok közé tartoztak, akikkel néha együtt ebédeltem, és denevérfióka módjára feketében jártak, de a nevüket már nem tudtam volna megmondani. Valahogy sejtettem, hogy a paróka miatt fel sem fognak ismerni (na, meg amiatt, hogy most kivételesen semmilyen katasztrófa nem történt körülöttem). Én meg minek mentem volna oda jópofizni hozzájuk? Jóformán azt sem tudták, hogy nézek ki, és tuti, hogy Raboczkynéról kérdeznének. Úgyhogy csak ültem az asztalra hajtott fejjel, vártam, hogy Levi visszaérjen a vízzel, és hallgatóztam. Shame on me.
Micsoda meglepetés, rólam beszéltek.
- Utolsó nap már nem volt bent.
- Igen, de Bence állítólag még látta aznap délután, és nagyon rossz bőrben volt.
- Az mit jelent?
- Hogy dühöngött.
Csodás! Bence mindenkinek azt mondta, hogy dühöngtem? Jóhogy nem azt, hogy meg akartam gyilkolni! Bár, lett volna benne némi igazság.
- Meg is tudom érteni, Raboczkyné bárkit kiakasztana.
- Igaz az, amit mondanak? - kérdezte az egyik halkabban, mint eddig.
- Sok mindent mondanak.
- És mi igaz abból a sok mindenből?
Most mertem először felpillantani, éppen jókor, mert a fiúk azt ellenőrizték, nincs-e a közelben valaki, aki hallgatózik - vagyis eszükbe sem jutott felém nézni.
- Emlékszel Bárdos Andorra? - súgta az egyik. - Ő nem vízbe fulladt.
- Hanem?
- Találgass.
- Villámcsapás?- suttogta a másik holtra váltan. A szenzációéhségétől felfordult a gyomrom.
- Pontosan! És mit gondolsz, véletlen, hogy fél éve éppen ő verte meg Viola pasiját? - Csak egy pillanatra zökkentett ki, hogy Levit a pasimnak titulálták, pedig... mindegy, nem ez a lényeg. - Na, és az mekkora véletlen, hogy Bárdos Alex is ott volt? Az a Bárdos Alex, aki miatt most Cseremi Zsolt kómában van.
- Ő túlélte?
- Igen, de szerintem csak a szerencsén múlott. Úgy értem, ki tudna tökéletesen célozni azokkal a villámokkal?
- Te láttad már?
- NANÁ! - lódított valamelyik, mert már nem figyeltem. De tudom, hogy hazudott, mert nem sokan láttak, talán tízen összesen, és ők biztos nem voltak közöttük, se a Múzeum után, se a tavaknál.
Kerestem Levit a tekintetemmel, mert őszintén, nem voltam kíváncsi a fiúk beszélgetésére, de nem tudtam kizárni a hangjukat a fejemből.
- Belegondoltál már, mit érezhetnek Zsókáék?
Zsóka, Zsóka, Zsóka... próbáltam felidézni, ki ő, aztán rájöttem, hogy az ő születésnapját tettem tönkre a Múzeumban.
- A húgom ismeri Esztikét, és azt mondta, hogy totál beparáztak! Hogy még az utcára is alig mernek kimenni.
- Na ne viccelj...
Hála az égnek Levi ekkor ért vissza a vízzel, nem tudom, meddig bírtam volna még hallgatni a fiúkat. Azonnal megittam a felét annak a palack víznek, amit hozott, és próbáltam megnyugtatni magam, de így is kiülhetett az arcomra valami, zöld szín, vagy a feszültség, nem tudom.
- Minden rendben?
- Persze, csak... Hallottam, ahogy itt... - A szomszéd asztal felé intettem, de addigra a tizedikes fiúk már elmentek, úgyhogy inkább nem is beszéltem róluk Levinek.
Amikor jobban lettem, Levi hatalmas aggódások közepette átkísért a harmadik boltba, mert most már teljesen biztos voltam benne, hogy el akarok menni a buliba.
A harmadik bolt egy viszonylag felkapott hely volt a Pláza közepén. Itt se tetszett semmi, de érdekes dolgokat az ért találtam itt is, méghozzá régi ismerőseinket, Zsókát, Erzsikét, és még egy barátnőjüket, akinek nem tudtam a nevét.
- Én Piroska leszek - jelentette ki Zsóka.
- Én is Piroska akartam lenni - durcult az ismeretlen lány.
- Látod, azért szólok most, hogy még véletlenül se öltözz úgy, ahogy én. Pár csak a piros melltartó hiányzik, a piros harisnyakötőm már megvan, tök cuki, meg kell majd néznetek!
Az egyik ruhaállvány jótékonyan eltakart minket, így Erzsikéék nem láthattak. Mi se őket, de én intenzíven hallgatóztam, amíg Levi azok között a pulcsik között válogatott, amire a rohamosztagosokat nyomtatták a Star Warsból.
- Nem aggódtok amúgy? - kérdezte az ismeretlen csaj.
- Mitől?
- A kecskéktől.
- Kecskéktől. Beteg vagy az agyadra?
- Csak mert hogy a kecske angolul goat...
- És?
- És a goat az majdnem goth... szóval nem aggódtok a darkosok miatt?
Elég sokáig tartott, mire Zsókának leesett a harmatgyenge szóvicc, de amikor felfogta, hangosan nevetni kezdett.
- Ugyan már! Nekem ennél jóval fontosabb dolgaim vannak. Jó, hogy szóba került, nyitva lehet még a gyógyszertár?
Éppen azon merengtem, mennyire kellett az értelmi szerzőnek agybajosnak lennie, hogy kecskéknek hívjon minket, amikor Levi visszaért a kezében egy Darth Vaderes pólóval.
- Mi baj? Miért nézel ilyen furcsán? - kérdezte. Túl sokáig tartott volna elmagyarázni, úgyhogy csak annyit mondtam:
- Öltözzünk kecskének! - Levi zavartan mosolygott, persze nem értette, mit kéne értenie, de nem kérdezett semmit.
Végül ebben a boltban, méghozzá a gyerekosztályon találtunk egy angyalszárnyat, amit fekete tollakból ragasztottak össze, és két gumiszalaggal lehetett a hátra erősíteni. Gyerekméret volt, de a negyven kilómra simán följött. Ezt nem hagyhattam ott, sőt, lassan már azt is tudtam, minek öltözöm.
- Angyal leszek - mondtam Levinek már kifelé menet. - A halál angyala, vagy a bosszúé...
- És mégis kin akarsz bosszút állni? És főleg, miért?
Nem tudtam értelmes választ adni.
A bejárat előtt Bárdos Alex cigizett két izomagyú barátjával, de nem vettek észre. Ők nem beszélgettek, még csak nem is igazán néztek egymásra, vagy úgy bármire, olyanok voltak, mint az élettelen szobrok.
- Fura, ma minden Táncsicsos a Plázában van? - morogtam, mire Levi meglepetten nézett körül.
- Én egyet sem láttam.

Hát, így szereztük meg az angyalszárnyaimat, Levi anyukájának a ruhái között pedig találtunk egy puha, pántos egyberuhát, ami a bokámig ér.
Gyönyörű angyal leszek.

X-mas

X-men mas

(bocs, ez kellett XD)

A karácsony hihetetlenül jól telik. Sokat pihenünk, főztünk együtt Levivel, nézzük a bugyuta karácsonyi filmeket a tévében. Kicsit furcsálltam, hogy Leviéket egy rokon sem látogatta meg, de elmesélték, hogy a legtöbben nagyon-nagyon messze élnek. Az édesanyja pedig varrónőként dolgozik Passauban, és karácsonyra nem kapott szabadságot. Szegény :(
Levi nagyon örült a versnek, és képzeljétek, én is kaptam tőle ajándékot! Meg is mutatom:

Ez egy gyönyörű, hosszú, hullámos barna paróka, egészen hasonlít arra, amilyen a saját hajam volt. Persze látszik már rajta, hogy nem vadonat új (tuti, hogy Levi nem engedhetett volna meg magának egy újat), de ettől valahogy igazibbnak hat. Annyira gyönyörű, és olyan jó végre normális embernek kinézni, hogy azt el sem tudom mondani. De talán el sem hinnétek.
Mióta Leviéknél vagyok, olyan, mintha nyaralnék. És látjátok, hogy milyen jót tesz, asszem a képen is látszik a javulás. A színem is jobb, kisebbek a karikák a szemem alatt, és a villámok sem jönnek túl gyakran. Visszagondolva, Bence telefonja óta csak egy villanykörtét durrantottam ki, az egyik éjjel, amikor rémálmom volt, de ez, tekintve a korábbiakat, simán belefér.

Megsúgom nektek, de csak halkan, hogy most egészen optimistának érzem magam. Lekopogom, meg minden, és ne is adjátok tovább senkinek, de azt hiszem, hogy Levi és István bácsi segítségével képes leszek olyan nyugodt maradni, hogy tudjam irányítani a villámokat.
Más szóval, rendbe fog jönni minden!
Szorítsatok!

Green Day - St. Jimmy fordítás

Levi ezt kapja holnap karácsonyra :D Úgyhogy egy szót se neki róla, ha látjátok ;) Sajnos mással nem tudok kedveskedni neki, pedig megérdemelné.

A sikátor túloldalán egy angyal földre száll,

olyan, mint egy díszlövés, mikor szíven talál.

Ragyog a sziluett,

de hiába született,

azt ígérte, eljön érted, és itt van (itt van köztünk):

„A nevem Dzsimi, de jobb lesz, ha a szádra sem veszed,

Öngyilkos kommandós, kitől anyád rettegett,

Negyven rabló hercege, most bemutatkozom

(húzd ki a tűt a karomból, ha unatkozom):

Egy ellentétes védőangyal,

tépett szárnnyal és öngyilkos hajlammal!

Cigaretta, leveszacskó, na, miért vagyok tahó?

Az anyám egy kurva volt, az apám Allan Poe.

Itt nőttem fel, ahol minden király

harcolt és meghalt, hol minden lángban áll.

Egy ellentétes védőangyal,

tépett szárnnyal és öngyilkos hajlammal!

Te hozzám beszélsz?

Gyere csak, ha bőgni akarsz!

Szent Dzsimi!

A nevem Dzsimi, mondjuk azt, hogy Stephen King fia,

és sehol nem érzem magam jól;

egy kamasz asszasszin, akit hajt a pia,

és nincsen messze már a vadkan-ól.

Nem szívesen mondom, de én megmondtam,

úgyhogy lődd le magad, mielőtt én lövök!

Mind elvesztünk itt lent, üdv a klubban,

az elveszettek trónján sorban én jövök.”

Ez komikus, és tragikus,

hogy Szent Dzsimi,

hát ez volnék én…

(… és a szádra ne vedd!)

Amúgy kezdek egyre jobban lenni, tényleg segít a nyugalom.

Úristen, most látom csak, hogy megint jobbra zárta a blogfelület, és milyen furán színezett ki néhány sort... á, most nem akarok ezzel foglalkozni, kinyomtatva úgyse fog látszani.

Anya egy komplex nőszemély

Levit nem lepte meg, hogy hallgatóztam. Azt mondta, ismer, úgyhogy kár is tagadnom. Persze nem mondott semmit azokról a részletekről, amiket nem hallottam, hiába faggattam. Persze idegesít, hogy titkolózik, főleg úgy, hogy az anyámról és rólam van szó, de... valahol imponál, hogy ilyen megbízható.
Most filmezünk a laptopján (az X-men irtó vicces tud lenni, ha... tudjátok, ha villámok jönnek az ember fejéből... "Tudod, mi történik egy varanggyal, ha belecsap a villám? Ugyan az, mint minden mással" XD), szóval mobilról írom ezt a bejegyzést. Hozzá kell szoknom.
Levivel azon filozofálunk éppen, hogy el kéne-e mondanom anyának a villámokat. Én természetesen a nemre szavaztam, de Levinek voltak érdekes gondolatai.
Kezdem például érteni, hogy anya mennyire félt engem. Úgy értem, hajnalban beállítani egy főorvos lakására balhézni, hát ehhez vagy nagyon őrültnek kell lenni, vagy nagyon elkeseredettnek. És ja, ha jobban belegondolok, elég furán viselkedek egy külső szemlélőnek... talán mégis lenne értelme mesélni neki a dolgaimról. Nem tudom, hogy fogadná, de legalább nem kéne attól rettegnie, hogy belehalok valami betegségbe... Helyette retteghetne attól, hogy a villámokkal túlfeszítem az idegeimet, és az agyam úgy fog kifolyni a fülemen, mint a mikrózott kocsonya. Pfúj!
Persze tuti, hogy Bárdos Andorról nem beszélnék neki, meg persze Raboczkynéről sem, de legalább valamit... nem akarok egyedül lenni. Vagy elijeszteném? Bolondnak tartana? Vagy közveszélyes őrültnek? Ú, annyi könyvben olvastam ilyen esetekről, és tudjátok, hányban lett jó vége? Egyben sem.
Hiányzik az anyukám, nem akarom, hogy féljen tőlem, így viszont az őrületig aggódja magát miattam. F'ckn' ördögi kör ez :/
Arra jutottunk, hogy majd Szilveszter után újra átgondoljuk, majd ha kicsit nyugodtabb leszek, mert most a sok filózástól füstölögni kezdett a laptop.
Gyorsan abbahagytam a gondolkozást, így nem lett semmi baja, szóval most folytatjuk a filmet.

Anya komplex

Mondtam már, hogy Levi apja szerint akár hosszabb időre is maradhatnék náluk. Tegnap este felvetette, hogy maradhatnék Szilveszterig, merthogy csak addig kapott szabadságot, de addig is... nem is tudom, mit mondott pontosan a lelkiismeretéről és az orvosi kötelességéről, de valami olyasmi volt a lényege, hogy ha hazaengedne, tudva, hogy akár beteg is lehetek, nem tudna többet tükörbe nézni.
Persze nem mondhatom meg neki, hogy ez nem betegség, hanem valami más, de nem bántott különösebben az ötlet, hogy ennyi időt töltsek Levivel, sőt...
Úgyhogy tegnap felhívtam anyát, és előadtam neki István bácsi ötletét, hogy maradjak itt az ünnepekre - mondanom sem kell, hogy hogyan reagált. Mondtam neki, hogy ha átjön, legalább a laptopomat hozza át, de nem hozta, asszem túl ideges volt hozzá. Este már nem indult el, mert olyan fél tizenegy felé hívtam, direkt, hogy ne rohanjon át azonnal. Így viszont ma reggel a kapucsengőre ébredtem.
Levi szerette volna, ha az ágyában alszom, és ha ő is ott aludt volna, még bele is mentem volna, de ő (természetesen) úriember módjára a kanapéra költözött volna, úgyhogy inkább én aludtam a kanapén. Nem akartam kitúrni szegényt.
Amikor felriadtam, tudtam, hogy anya csönget - pislogni is kezdett a lámpa a fejem fölött (reggel még olyan sötét volt, hogy kellett), és sistergett a rádió, amit Levi apja hallgatott a reggeli kávéja mellé.
- Viola - szólt csendesen István bácsi. Nem tudtam, hogy azt akarja, nyissam ki anya előtt az ajtót, vagy azért szól rám, mert látja a pislogó lámpát, és tudja, hogy én okozom, de abban biztos voltam, hogy uralkodnom kell magamon. - Bemennél kérlek Levi szobájába, amíg beszélek édesanyáddal?
Nem volt kifogásom.
Levi éppen akkor sietett ki, és egy "jóreggelten" kívül nem mondott semmit, csak rám csukta a szoba ajtaját.
Egyedül maradtam. Megint.
De hát itt van nekem Levi laptopja, és mire anya felért a lakásba, már le is gépeltem mindezt.
Most pedig, tudom, hogy nem szép dolog, de hallgatózni fogok.

Eddig semmi izgalmas, anya erősködik, hogy hogy lehetne nekem jó egy olyan helyen, ahol nem vagyok otthon... pedig a vak is látja, hogy nekem most egy olyan hely kell, ahol nem húznak fel. És mit ne mondjak, a várható karácsonyi Nagy Éves Rokondömping minden, csak nem nyugalmas. Főleg ilyen fejjel.

Most anya azt magyarázza, hogy ilyen súlyos betegen nem maradhatok távol otthonról.
Persze, ez annyira jellemző, hogy ha van valami probléma (nevezetesen én, a villámaim, és hogy a villámaimtól legyengül a szervezetem), ő rögtön olyan magyarázatot talál rá, ami neki a legjobban tetszik, nem baj, ha nem éppen ésszerű. De nyilván, valami nagy, és ködös betegségre fogni mindent sokkal egyszerűbb, mint az, hogy tényleg megnézze, mi történik a lányával.
Levi apja pedig azt válaszolja:
- Abban viszont egyetértünk, hogy Violának orvosi felügyeletre van szüksége. Viszont korlátozottan cselekvőképes, és tökéletesen beszámítható, persze, csak amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, de így szabadon visszautasíthat mindenféle kezelést vagy felügyeletet, itt viszont...
Távolabb sétált, vagy lehalkította a hangját, vagy nem tudom, de nem egészen értem, mit mond.
- Főorvos úr - Ez anyám hangja, már nem olyan heves, mint eddig. - Melyik stációban vagyunk?
- Nem fogok hazudni magának, de még mindig nincs elég rálátásom az eseményekre, hogy őszintén mondhassak bármi biztatót.
Most azon gondolkozom, hogy anya és István bácsi mióta, és miért ismerik egymást.
- Akkor mit javasol? Esetleg... kezelést? Bármit... Bármit ki tudok fizetni!
- Vizsgálatokat, mindenek előtt. Majd megteszem, amit tudok...
Beszélgetnek, de nem sokat értek, csak pár szót, például "cété", "koponyaröntgen", meg "onkológus".

Abbahagyom, mert jön Levi, és nem akarom, hogy tudja, hogy hallgatóztam...
(bár úgyis olvassa a blogot XD)

Átmeneti menhely

Levi apjának semmi kifogása nem volt az ellen, hogy náluk töltsem azt az éjszakát. Először ragaszkodott hozzá, hogy bevigyen a kórházba a fülemmel, mert, mint mondta, ez „nagyon komoly betegség jele is lehet”, de addig tiltakoztam, hogy belátta, hogy nincs esélye. Valami orvosféle egyébként, és végül azt mondta, hogy még mindig nagyobb biztonságban vagyok ő és Levi felügyelete alatt (Levinek már van elsősegélyvizsgája), mint a suliban, vagy egyedül otthon, míg anya dolgozik. Ha már anyáról van szó, István bácsi (ő kérte, hogy hívjam így) állítólag ismeri valahonnan, fura mi? Úgyhogy fel is hívta, még tegnap este, és megmagyarázta neki a helyzetet, ami után már ő sem ellenezte, hogy itt aludjak. Vagy akár itt töltsek pár napot, bár nem úgy terveztem nem akarok sokáig a terhükre lenni. Főleg azok után, ahogy Heléna reagált rám, amikor tegnap este találkoztunk.

Amikor hazajött, még nem látott meg, ezért csacsogva mesélte a napját Levinek, aztán amikor észrevett, elhallgatott, és kővé dermedve bámult. Kiöltötte rám a nyelvét, felkapta a karjaiba Teiresziászt, aztán egy gúnyolódó versikét morogva bevonult a szobájába.

„Senki sem szeret,

Mindenki nevet,
Mindenki boldog

Nélküled!”

Levi utána akart menni, hogy kibékítse, de visszatartottam. Heléna nem volt fontos. Ő csak egy porszem a hóviharban.

Sőt, tulajdonképpen nem is olyan ellenséges, mint ahogy először gondoltam. Ma Levi és én nem mentünk iskolába, de ő igen, és amikor az ajtóból visszafordult elköszönni a macskájától, rám nézett. A kanapén ültem, és megéreztem, hogy bámul, csak arra várt, hogy a tekintetünk összetalálkozzon, mert nem mert megszólítani.

– Mit tudsz Cseremi Zsoltról? – kérdezte szégyenlősen.

– Amikor utoljára bent voltam nála, még kómában volt – mondtam. Nem volt kedvem szépíteni a dolgon, de a hatás, amit a szavaim tettek Helénára, meglepett. A lány válla megereszkedett, és sűrűn kezdett pislogni – nehogy túlságosan átnedvesedjen és elfolyjon a sminkje. Talán motyogott valami köszönömfélét, a rossz fülemmel nem igazán tudtam kivenni, aztán eloldalgott.

Ma nem mentünk suliba, főleg filmeztünk, dumáltunk a dolgokról, hogy hogyan maradjak minél nyugodtabb, Levi próbált belém diktálni némi levest (aminek vastag zsírréteg úszott a tetején), és nagyon jól esett. 

Szociális öngyilkosság

Körülbelül fél órával később valóban csöngettek, de nem Dia volt az, hanem Bence.

– Hát te?

– Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagytok.

–És a nővéred? – kérdezte Levi, de a fiú csak vállat vont.

– Mittomén.

– Akkor honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem.

– Mindenki tudja – ráncolta a homlokát, és valamiért ettől erőt vett rajtam a paranoia.

– Hogy érted ezt?

– Kiírták, hogy együtt szöktetek el a suliból, és tuti, hogy nem anyádhoz mentetek.

– Hova írták ki?

– Hát a csoportba. Facebookra. – Értetlenkedésünket látva elővette a mobilját, behozta rajta az oldalt, és átadta nekem a készüléket. A képernyő felső részét villámok töltötték ki, középen a „Viola barátai” felirat virított, alul pedig a beszélgetés.

„S.O.S. ALERT, elment az áram valaki valamit?” 36 like, 48 comment

– Ez mi? – kérdeztem. Azt hittem, türelmes vagyok, de Bence arca megfoghatatlan ijedtséget sugárzott. És ez jól esett.

– A… a Facebook-csoport. Tudod, ahol mindig megbeszéljük, hogy mi történik… tudod…

Rányomtam a kommentekre.

Görög Bence: „Nemtom, asszem kémiája van a földszinten.”

Esti Christy: „Whááá, bírnám, ha berobbanna valami klórgáz izé”

Túrós Bálint: „Itt vannak a szomszéd teremben, kajak kiabálnak!”

Görög Bence: „Meneküljünk? XD”

– És én erről miért nem tudtam?

– Nem… ?! Nem tudtál? Azt hittem, benne vagy…

– Nem, nem vagyok. – Láttam, hogy füstölögni kezd a telefon, de sokkal jobban lekötött az írás, mintsem hogy ezzel foglalkozzak.

Galambos Letícia: „Áh haggyámár, ha valami izgi lenne, már rég nem állna a suli”

Simon Krisztián: „Istenem, add, hogy ma végre felrobbanjon a suli”

Simon Krisztián: „És hogy dögöljön meg a sok gyökér”

Simon Krisztián: „Akik a kórházba küldték Zsoltot”

– Viola… a mobilom… – krákogta Bence, de nem érdekelt.

Görög Bence: „Ámen”

Simon Krisztián: „Ámen”

Esti Christy: „Nemá”

– Kik ezek az emberek?! – kérdeztem, a szemem fájni kezdett a rengeteg cikázástól.

– A… oda van írva, a barátaid… látod? Ők a barátaid…

– A barátaim? Azt sem tudom, kik ezek!

Korpás Tibor: „holvannak má azok a villámok má, éppen németdogát írunk XD”

Szabó Eszter: „Jaja, igazán tekintettel leheté ránk is viola”

– Ezek ott voltak Zsóka buliján, a Múzeumban.

– Viola, kérlek, tedd le a telefont – mondta Levi, ahogy a készülék műanyag borításának egy cseppje a padlóra hullott.

– Megmondtam, hogy tartsátok titokban! Vagy legalább az ellenségeimnek ne mondjátok el!

– Ellenségeid? – hüledezett Levi, de nem érdekelt, minden figyelmem, minden energiám Bencére összpontosult.

– Nem én voltam! Esküszöm! Az emberek csak jöttek, mert… csodálnak, és szeretnek téged…

– EZ NEKED SZERETET?! – felé tartva a már betegesen vibráló kijelzőt, rajta éppen a „kíváncsi vagyok ma kit vág agyon a villámtyúk” mondat égett.

– Ne bánts…

– TŰNJ EL INNEN! – A készülék maradványai égett foltot hagytak a bejárati ajtóban, amin át Bence tényleg csak pillanatokkal azelőtt menekült ki.

Tombolni akartam, ordítani, és szétszedni apró darabokra az egész házat. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, hogy azok is elárultak, akik eddig mellettem álltak…

Kivéve talán Levit. Mielőtt lenge porhalommá változtattam volna az otthonát, gyorsan átölelt, és leültetett a kanapéra.

– Nincsen semmi baj…

– De elárultak… kibeszéltek…

– Semmi baj…

– Kinevettek a hátam mögött…

– Pszt, minden rendben lesz…

– Meg akarom ölni őket.

Hát, ennyi volt ez a pokoli nap. Levi nem akar beszélgetni az iskoláról, azt mondja, csak azt akarja, hogy ne idegeskedjek, de nem hagyja, hogy meggondolatlanságot csináljak. (Meggondolatlanságnak számít az, amin ennyi ideje gondolkodom?) Még most délután letöröltem magam Facebookról, úgyse igazán hiányoznék onnan senkinek. Bencéről semmi hír, de az biztos, hogy él – remélem, mostanában nem akadunk össze, bánnám, ha meggondolatlanságból baja esne, mert tényleg volt idő, amikor bírtam. Dia is írt egy SMS-t, hogy él, de többet nem, valószínűleg beszélt az öccsével, és itt vége is a mesének. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még.

Point of no return

Őszinte leszek: nem tudom pontosan, mi történt ma. A legtöbb dolog ködös, de valamit ki tudok belőle hámozni… talán.

Talán már ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy stresszhelyzetben leblokkolok. Először a hangszálaim mondják be az unalmast, aztán az agyam, és ha rövidre zárok, kiégnek a biztosítékok, na, akkor isten óvjon mindenkit.

Amikor kémiaórán Raboczkyné kérte, hogy álljak fel, azt hittem, csak feleltetni akar. Akkor megmondtam volna neki, hogy sajnos semmit nem tudok, és adjon egyest ahelyett, hogy egymás idejét pazaroljuk, de nem ez történt, egészen mást kérdezett.

– Miért van magán sapka?

Mint a nyuszikás viccben, csak ez nagyobbat fog csattanni – gondoltam, de megszólalni nem tudtam. Az osztálytársaim, akikkel amúgy sem beszéltem sokat, de mostanra már azt sem bántam volna, ha nem léteznek, mind engem bámultak. Talán néhányan úgy gondolták, megérdemlem, mert más ruhában járni, és máshogy viselkedni, mint ők igenis bűn, és én vissza akartam vágni, minek ide hét csapás, Violától egy is feleslegessé teszi a többit, és többet sem az érettségi, sem a műkörmötök, sem a feketébe öltözött kis hülyék miatt nem kéne aggódnotok…

De egy hang sem jött ki a torkomon.

– Hogyan akar beilleszkedni a társadalomba – kezdte a litániát Raboczkyné anélkül, hogy rájött volna, mit is művel -, ha az iskola alapvető szabályait sem képes követni?

Dübörgött a vér a fülemben, és ha nem zubog bennem a düh, meg nem éget belülről közel kétszázharminc Volt (ez csak egy tipp), akkor talán valami értelmesebbet művelek. De így csak kábán a sapkámért nyúltam.

Az osztálytársaim felhördültek, amikor meglátták a csupasz koponyám. Tőlem jobbra legalább két szólamban hisztérikus nevetés hangzott fel, Dia pedig halk káromkodásba kezdett mögöttem, és bár nem láttam, és nem is mondta, biztos vagyok benne, hogy bebújt az asztala alá.

– Sehogy nem akarok – mondtam állítólag, legalábbis Dia később így mesélte. Én nem emlékszem, mert azonnal megrohant az a meghalós, puha sötétség.

Az elsősegélyszobában tértem magamhoz, ami azért vicces, mert a helység éppen egybeesett Raboczkyné szobájával. Végül is logikus lenne, hogy egy kémiatanár konyít valamennyire a gyógyszerekhez, és még most is biztos vagyok benne, hogy az érzéketlen, rideg vegyületekkel jól bánik a nő. De engem nem értett meg.

Szerencsémre, és mindenki szerencséjére Diát láttam meg először. Örültem, hogy él.

– Felébredt, tanárnő.

– Hála az égnek…

Némán feltápászkodtam a kis priccsről, de amikor észrevettem, hogy egy élénk vértócsa terpeszkedik ott, ahol addig a fejem volt, majdnem visszazuhantam.

– Már hívjuk a mentőket – mondta Dia.

– Nem tudjuk, mert nincs áram – hallottam a tanárnő hangját. – Nincs valamelyikőtöknél rádiótelefon?

Dia odaadta neki a mobilját, de közben nem engedte el a kezem.

– Elájultál – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt. – És asszem beverted a fejed…

Hiába kerestem azonban a sajgó púpot a koponyámon, nem találtam. A jobb fülem viszont egészen furcsán viselkedett, pontosabban nem viselkedett sehogy – a zúgáson kívül semmit nem hallottam vele.

– Ez a fülemből jön – suttogtam vértől ragacsos fejemet tapogatva.

– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta a tanárnő, mint egy mantrát, de sehogy sem boldogult egy érintőképernyőssel. Mi pedig nem segítettünk neki.

– Elment az áram – állapítottam meg, csak úgy, magamnak.

– El.

– Hogyhogy nem történt semmi más?

– Elájultál, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, gondolom.

– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta megint Raboczkyné.

– Nincs szükségem mentőre…

– Tudom.

– Ki akarok menni…

– Meg kell nyugodnod.

– Meg fogok fulladni – Olyan furcsán voltam rosszul, ahogy még soha. Most nem a szokásos fejfájós, hányós, remegős tünetegyüttes volt, mint a villámok után (vagy másnaposan), hanem a mellkasomat nyomta valami szörnyen, mint egy pánikrohamnál, és égtek a szemeim.

– A mentő már úton van – jelentette ki diadalmasan Raboczkyné, és még a rosszullét ellenére is (vagy talán éppen amiatt) az jutott eszembe, hogy talán postagalambot használt – nem tudtam elképzelni, hogy boldogult a mobillal.

– Nincs szükségem mentőre…! – Nem tudtam kiabálni, pedig akartam.

– Figyelj, Viola… sajnálom, ami történt. De mondanod kellett volna, hogy beteg vagy, különben honnan tudtam volna?

– Nem vagyok beteg, csak elájulok néha…

–… Vagy édesanyád bejöhetett volna, és beszélhetett volna az osztályfőnököddel, hogy próbáljunk meg kímélni, amíg tart ez az állapot…

– Nincs semmilyen állapot! Nincs semmi bajom! –Nem tudom, hogy kiabáltam, vagy csak nyökögtem, de ígyse-úgyse hatott.

– Be kell látnod, hogy ez a sérülés nem az iskola hibája volt – Egy vékony, fémes, henger alakú dolog csúszott a véresebbik kezembe, de az agyamat teljesen lekötötte a rosszullét, és a vita a tanárnővel, ezért alig vettem észre. – Szeretnénk, ha ezt alá is írnád nekünk, nehogy később baj lehessen belőle – mondta, és sután a szememhez emelt egy papírlapot. Akkor értettem meg a tollat a kezemben.

Egy előregyártott formanyomtatvány vész esetére, ha az egyik gyerek összetörné magát, hogy ne lehessen az iskolára verni a balhét. Teljesen érthető lépés, és komoly, felnőttes gondolkodásra vall, de az istenért, még egy nyamvadt papírzsepit sem kaptam, hogy letörölhessem a vért a fejemről.

– De tanárnő, hisz alig van magánál – próbált hárítani Dia.

– Akkor talán aláírhatná a nevében.

A tanárnő egyik szokása volt, hogy még télen is miniszoknyát hordott, a mai nap sajnos éppen egy fehér példányt. Nem akartam nagy jelenetet rendezni, csak ellökni magamtól, de amilyen kába voltam, ez sem úgy sikerült, ahogy akartam.

– Nincs semmi bajom, és nem írok alá semmit – mondtam, és én esküszöm, hogy csak kicsit arrébb akartam lökni, tényleg semmi többet.

A legnagyobb baj nem is az volt, hogy a szoknyáján egy hatalmas, véres kéznyomot hagytam, bár ez egy tipikusan annyira drámai húzás volt, hogy ha egy könyvben olvasnám, letenném, és átadnám anyukámnak. A baj azzal volt, amit sem akkor sem soha máskor nem tudtam irányítani. Amikor ellöktem Raboczkynét, ő összerezzent, pontosabban összerázkódott, mint akinek rohama van, a térdei befelé csuklottak, kezei a levegőbe repültek, és görcsösen markolták a semmit. Nem emlékszem, melyikünk sikított, de Dia biztosan. Én hátrahőköltem, ahogy csak tudtam, a véres priccs mögötti falra préselődtem, Dia viszont a tanárnő után kapott, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A földön térdelt előttem, ölében Raboczkynével, aki még mindig remegett, mint egy epilepsziás. Dia szerint addigra már csillapodott a roham, én mindenesetre nem vettem észre, talán azért mert hisztérikusan zokogtam.

– Mit csináljunk?!

– Menj ki – mondta Dia, higgadtabban, mint a helyzet megkívánta. – Mosakodj meg a zuhanyzóban, még tart a tesióra, nem lesz bent senki.

– De Raboczkyné…

– A mentők úgyis úton vannak, nem lesz semmi baja.

– De…

–Szerinted mi lesz, ha itt találnak?! – ordította, és ebben volt logika. Sarkon fordultam, és kirohantam a tanáriból, de nem az öltöző felé. Átvágtam az aulán, és nem érdekelt, hogy még mindig csöpögött a vér a fülemből. Hogy csinos kis morzsaösvényt hagytam magam után vérből. Úgyse jövök ide vissza többet.

Az aula teljesen üres volt, és az udvar is, senki nem figyelt rám. Szeretem, amikor senki nem vesz észre. Dübörgött a fülem, és a szívem helyén egy erőmű füstölgött. Felrémlett előttem, ahogy az iskola lángokban áll, és már nem tehettem mást.

Ahogy megláttam a felhőkön áttört napfényt, jobbra iramodtam, a tó felé, lerohantam a síkos lépcsőkön, és a mocskos vízbe vetettem magam. Láttam, ahogy körülöttem elsötétedik minden, aztán kékes villanásokat magam körül, egyre többet és többet…

Igyekeztem a víz alatt maradni, és ahogy sejtettem, a fények alábbhagytak, amikor elfogyott a levegőm. Kitombolta magát. Egyelőre nem voltam veszélyes.

Már fel akartam jönni a felszínre, amikor valaki megragadta a vállam, és kivonszolt a partra. Reszkettem, de nem a hidegtől.

– Hülye vagy?! – ordítottam a fiúval egyszerre.

– Miért mentél a vízbe?

– Megrázhattalak volna!

– Megfulladhattál volna!

– Muszáj volt valahol levezetnem, és inkább ott, mint az iskolában, és…

– Amikor elment az áram, azonnal elindultam, hogy megkeresselek…

– Nem volt nehéz dolgod – mondtam a vércseppekre mutatva.

– Megsérültél?

– Azt hiszem, csak elpattant egy ér…

– Az nem vérzik ennyire, mutasd!

– Talán nem a hidegben kéne ezt megbeszélnünk.

– Igazad van, gyere át hozzánk! – mondta. Nem vitatkoztam.

Az áramszünet és a mentők okozta fejetlenséget kihasználva Levi visszarohant a cuccainkért, és nem került öt percbe, mire mindketten a buszmegálló felé siettünk.

Nem fáztam. Egy kicsit sem.

Diának hagytunk üzenetet a mobilján, hogy jöjjön át Leviékhez, ahogy csak tud, a kapucsengőn a Tamási István nevet kell keresni.

Most majdnem dél van, Levi bekötötte a fülemet egy olyan elsősegélyen tanult kötésfélével, és várunk.

Ítélet

Elég régóta már otthon is kendőben vagy sapkában járok, és anya már meg sem próbált a hajamról kérdezni, vagy bármilyen orvoshoz elrángatni, de a hiányzó fogamat észrevette, úgyhogy ma a fogorvosnál kezdtem suli helyett. Ami tekintve, hogy nem akartam a barátaim szeme elé kerülni, nem volt rossz ötlet.

– Menthetetlen – állapította meg lemondóan a doktornő.

„Igen, az vagyok”, mondtam volna, ha nem lóg ki a számból egy gumikesztyűs kéz.

– És a diagnózis? – kérdezte. – Kiderült már valami?

– Semmi.

– Az onkológus mit mondott?

Őszintén, nem is emlékeztem, hogy lettem volna ilyen nevű szakorvosnál, de még azt sem tudtam felidézni, hogy pontosan mit is vizsgál ez a részleg. Úgyhogy csak megráztam a fejem, és nem tudtam hova tenni a doktornő sajnálkozó arckifejezését.

Mielőtt nekilátott kiszedni a gyökér még kapaszkodó darabjait, egy lidokaininjekciót adott a felső állkapcsomba. Valószínű azért, mert közelebb volt az agyamhoz, ez nem csak elbódított, hanem teljesen kiütött. Legalább háromszor riadtam fel arra, hogy alszom, vagy legalábbis nem vagyok magamnál, és a lámpák ezt közönyösen nézték minden alkalommal.  Én elaludtam, de ők nem; bennem minden elaludt. A feszültség is. De a lámpák és az elektromos fúró nem.

Nem éreztem az idő múlását, ahogy azt sem, mikor jutott eszembe a gondolat, a lényeg, hogy mire a doktornő megszabadított az összes gyökeremtől, már megvolt az ötlet: a lidokain az én kriptonitom.

Ha ideges leszek, és félő, hogy történik valami, nem lenne szükség másra, mint elég lidokaint kapnom, és megszűnik a veszély. De aztán rájöttem, hogy ha én egyszer ideges leszek, nem hogy injekciót beadni lennék képtelen, de többnyire beszélni sem tudok. Vagyis kellene valaki, aki mindig mellettem van, és vigyáz rám, és ha valami félresikerül az életemben, bead egy lidokaininjekciót. Mondjuk olyan spéci nyomással működő belövővel, ahogy a cukorbetegek kapják az inzulint. Vajon Levi elvállalná?

Persze annak a valakinek velem kéne élnie, és mindig, de mindig mellettem lennie, végül is ki tudja, mi dühíthet fel? Mellettem kéne aludnia is, persze kizárólag az emberiség érdekében. És akkor nem történne olyasmi, mint pénteken, amikor nem én gondolkoztam, hanem a villámok, úgy hiszem. Nem tennék, de még csak nem is gondolnék olyat, amit nem lenne szabad.

Szépen kitaláltam, de Levinek (természetesen) mégsem vetettem föl, hülyének nézett volna. Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy egyáltalán a szeme elé akarok kerülni, de tanítás után (amit ellógtam… természetesen), ő kért, hogy menjek fel hozzá.

Féltem. A fogorvosnál arról álmodtam, hogy együtt fogunk élni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, mert romlott vagyok, bűnös, nem is élőlény, hanem fegyver, és még Levi sem fog megbocsátani azért, amit pénteken tettem.

Valahol reménykedtem, hogy minden rendben lesz, mégis meglepődtem, amikor mosolyogva nyitott ajtót, és ezekkel a szavakkal fogadott:

– Főztem neked egy kávét – majd a zavart arckifejezésem láttán hozzátette: – Narancslé is van.

Azzal betessékelt a nappaliba. Leültem, de nem szóltam semmit, csak néztem, ahogy fodrozódik a kávé a remegő csészében.

– Mi volt a fogorvosnál?

Leviék macskája, Teiresziász akkor a lábamhoz dörgölőzött, és ettől kitört belőlem a sírás. Lidokain kéne – gondoltam, de minimum egy villámhárító…

És akkor Levi megölelt. Hirtelen volt, mint egy merénylet, olyan gyorsan teremett mellettem, mint a fény, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Nem hogy elkeseredni, de meglepődni sem volt időm.

– Semmi baj.

– Sajnálom – mondtuk egyszerre, pontosabban én zokogtam.

– Nincs mit sajnálnod.

– De megöltem Andort!

– Tudom, olvastam.

– De hát én… Andor halott.

– És?

– És nem akartam! Ártatlan volt!

– Nem volt ártatlan – mondta különös arccal, amitől a könnyek meggondolták magukat a torkomban.

– Miről beszélsz?

– Csak azt akartam mondani – kezdte megfontoltan –, hogy ha Alex rászolgált a halálra, akkor Andor is.

– Hogy mondhatsz ilyet, hát semmi köze nem volt a…

– Cseremi Zsolt esetéhez talán nem volt köze, de ez nem jelenti azt, hogy sose bántott senkit.

Vitatkozni akartam, de az utolsó „de hát” majdnem megfojtott, amikor félrenyeltem. Amikor rájöttem, mit jelentenek Levi szavai, és főleg a fény a szemében, kipukkadt a fejünk fölött a villanykörte. Ordítani akartam, de talán a torkomon akadt szavak miatt nem ment.

Aki Levit bántja, az halott, maximum még nem tud róla. Abban a pillanatban halt meg, amikor kezet emelt rá, és a gyilkosa önmaga, én csak a fegyver vagyok. Olyan vagyok, mint a drótkerítés, amibe áramot vezettek, nem én tehetek róla, ha valaki meghal, aki túl közel jön, az magára vessen.

És Andor még hálás lehet, hogy az áram gyorsan öl, nem pedig olyan kínkeservesen, ahogy abban a pillanatban szerettem volna…

Persze mindez már nem számított.

A többieknek nem beszéltünk a dologról. Nem kérdezték, én tettem-e, én meg nem dicsekedtem vele. Biztos vagyok benne, hogy akik ismertek, azok legalábbis sejtették a dolgot, de nem hozták szóba, és ezért nagyon hálás voltam.

És persze az is megfordult a fejemben, hogy Levi hazudott Andorról. Simán elképzelhető, hogy csak azért mondta, amit mondott, és nézett úgy, ahogy, hogy azt gondoljam, Andor megérdemelte…

És ha így van? Akkor kevésbé vagyok bűnös? Ígyis-úgyis megöltem valakit, mit számít, mit tett, vagy mit nem? Andor egyébként is olyannak látszott, mint a bátyja, ha eddig még sosem bántott senkit, hát biztos vagyok benne, hogy nem rajta múlt. Mondjuk, hogy ez megelőző intézkedés volt…

Becsaphatok ezzel még valakit? Mármint, te jó ég, micsoda marhaságokat beszélek! Öltem. Ennyi. A körülmények mellékesek. Én is halálra vagyok ítélve. Az, hogy közben talán biztos vagyok benne, hogy jót tettem Levivel, csak az érzéseimen segít, rajtam nem.

(Ha ezt olvasod, Levi, kérlek, ne válaszolj, ne mondd meg, mi az igazság, addig jó, amíg nem tudom.)

Kopaszkutya

Tudjátok, amúgy, hogyan kell használni egy borotvapengét? Mert ez az én tippem.

Péntek

A horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt, mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy ez az utolsó bejegyzésem, srácok.

A Csapat hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyanaz a tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem szeretem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna vele menni.

Szóval tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki minden sejtemet a vad feszültség.

Hamar besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az utcalámpák kihunytak a fejem fölött.

Este hat körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók létezésének tudata is bántott.

Megkerültem az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.

Hét óra felé kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről. Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk.

Nem érdekelt.

Lassan megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal hamuvá foszlottak.

A szigetre vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten iszogató társaságot. A másik csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem kellett tovább hergelnem magam.

Fizikailag kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel.

Az ózonszagból tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha csont törne.

Olyan érzés volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet.

Csöpögni kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem.

– Andor! – sikította egy lány.

– Húzd ki a vízből! – ordította egy fiú.

– Hívjatok mentőt, bassza meg!

El akartam rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán.

Elvesztettem az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a földre.

Pontosabban a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához, ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban, de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az utcákon péntek esténként.

Végül a népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a forró víz alatt.

Bosszút álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.

Két maréknyi hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a hajam.

A sírástól, meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is.

Most szombat van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak.

Mármint mit tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta, hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt.

Még él, de nem valószínű, hogy sokáig.

Ezért meg akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb.

Dia dél körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az.

December tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor.

Értitek a problémámat?!

Szóval, ez az utolsó bejegyzés. So long, guys!

Informátor

Találtam valakit, aki tudja, hogy hol lesz Bárdos Alex péntek este. De azt hiszem, nem szabadna túl sokat gondolkodnom a dolgon.

(Jól emlékszem, hogy valamikor mostanra jósoltak egy világvégét? Megint?)

A Vihar

Ma irodalomórán a Vihart vettük Shakespeare-től, és kérlek, ne röhögj ki, mert Dia egész nap mást se csinált.

Aki nem ismeri a darabot, annak elmondom, hogy egy varázslóról szól, aki viharokat tud kavarni, és ezzel akarja legyőzni az ellenfelét, aki letaszította őt Milánó, vagy Velence, vagy Firenze (vagy valamelyik olasz város) trónjáról, és minden vágya, hogy a lánya uralkodjon. Aztán amikor látja, hogy milyen gyökér a király, megbocsát neki (nonszensz!), és hozzáadja a lányát a pasas fiához. Kap ugyan egy ígéretet, hogy újra ő lehet a király, de ki hisz még az embereknek?

Dia nagyon élvezte az órát, folyton suttogva magyarázta, mennyire hasonlítok a varázslóra. Ugyan igazat adtam neki, de ez engem egyáltalán nem lelkesített.

Először is, a varázslót egy szigetre száműzték, és ez nagyjából stimmelt; gyakran képzeltem úgy el magam, mintha egy képzeletbeli szigeten élnék, egyedül, mint egy remete, és a többiek csak azért nem barátkoznak velem, mert nem tudnak úszni.

Csak hogy a varázslónak jót tett a száműzetés, élvezte, megértette a világot, megtanult megbocsátani, meg egy csomó nyálas, filozofikus dolgot, én viszont semmi ilyesmit nem érzek, sőt! Ha én lettem volna a varázsló helyében, nem bajlódtam volna a hajótöréssel (ugyanis a király egy hajótörés miatt került a varázsló szigetére), illúziókkal és szellemekkel (bár Dia egészen olyan, mint az Ariel nevű szellem), elég lett volna néhány jól irányzott villámcsapás, és minden meg van oldva.

Másodszor pedig, a nagy családi, teletubbies-öleléses, összeborulós, jó útra térős végkifejlet után minden gonosz bocsánatot kér (hihetetlen), a varázsló pedig lemond a varázserejéről.

Micsoda égbekiáltó marhaság! Hogyan akarhat valaki megszabadulni ettől a hatalomtól? A hatalomtól, hogy változtasson? Hogy jobbá tegye a világot, vagy akár csak a saját kis világát?

Emlékeztek, mennyire féltem az elején? A szobámból sem mertem kimenni, de mostanra felfogtam, mi a dolgom.

Nyughatatlan vagyok, hánykolódó, szédült és zaklatott, de már egy cseppet sem céltalan.

Helyreigazítás

Első óra előtt belógtam az infóterembe, mert két dolgot mindenképpen le akarok írni.

Az egyik csak egy apró furcsaság. Tegnap este jó éjfélig bent maradtunk Cseremi Zsolttal. Szegény, nagyon csúnya látvány, nincs magánál, és félrebeszél, olyanokat, hogy „Feri az egyetlen becsületes köztünk”, vagy „pfúj, én számba nem veszem azt a vackot”. Krisztián, amikor már nagyon kivolt, dühöngött az egyik nővérkének, hogy miért nem adnak neki antibiotikumot, végül is már legalább száz éve nem szokás tüdőgyulladásba belehalni, de az orvos azt mondta, hogy Zsoltnak gyenge a veséje (vagy a mája? vagy a lépe? nem értek hozzá), ezért az antibiotikum, ha helyre is hozná a tüdőgyulladást, több és súlyosabb galibát okozhatna.

A lényeg az, hogy este tíz körül volt Zsoltnak két nagyon különös látogatója: Báthory Kriszti és az apja. Sose láttam még Krisztit ilyen szótlannak, mondjuk amúgy sem sűrűn beszélek vele, szinte soha, de ő mindig beszél valakivel. Most viszont egy hang sem jött ki a száján. Körülbelül két percig álltak a betegágy mellett, éppen, ahogy a halottaktól szokás elbúcsúzni, egyikük sem szólt semmit Eközben mi a kórterem túlsó sarkában vártuk, hogy elmenjenek, és nem tudom, Levi hogy volt vele, de én végig csak a férfi arcát bámultam. Pontosabban a sötétséget az arca helyén, ugyanis nem tudom, miféle fényjáték folytán (amihez ezúttal tényleg semmi közöm nem volt) semmit nem láttam a vonásaiból. Az egyetlen kivehető dolog egy kicsi, kör alakú napszemüveg volt, olyan, mint Ozzy Osbourne-nak, aminek a lencséi vöröses-rózsaszínes fényben játszottak. Mindenesetre, nem volt túl bizalomgerjesztő ember.

A másik, és ami talán ennél is fontosabb: tegnap megöltem azt a madarat. Egy hús-vér, gerinces élőlényt. Ebből pedig az következik, hogy embert is képes lennék, legalábbis technikailag. Ha pedig a morális részét nézzük… valahányszor azt hiszem, nem lennék képes ölni, elég felidéznem Cseremi Zsolt kócos, szőke haját a kórház sterilfehér párnái közt, vagy Levit képzelnem a helyére.

Széllel szemben

Csoda, hogy ma nem öltem meg senkit.

Tulajdonképpen sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit.

Kezdjük az elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem, hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom ellenére az én tömegemben éreztem magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az összes arcot és nevet.

Nem is tűnt fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg.

– Cseremi Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott.

– Úristen, Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele?

– Tudja, sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá.

Nem mondták el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az ebédlőben, és most végül túl messzire mentek.

Vagy… hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam.

Írisz, Dia, Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és én nem mertem lemenni.

– Minden rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem, amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az, hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.

A tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd, részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én vagyok a példaképük? A megmentőjük?

Arra jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább jól állt.

Amikor végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már többször is ő vett tőlem vért.

– Nahát, Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt ez manapság.

– Látogatni jöttünk.

A többiek mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat.

– Srácok – hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér.

– Hol vannak az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt az. Félrebeszél.

A fénycső kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első ablakig, amit nyitva találtam.

Esőre állt az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben lennem.

Összeszedtem minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy egyhelyben maradt.

Az első néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett, aztán még egy felhőből felhőbe.

Egy csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint mikor elindultunk az iskolából.

– Büszke vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt.

– Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt.

– Tüdőgyulladás.

– Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve.

– Soha senki nem mondta, hogy te tehetsz róla.

– De… mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el?

– Mert minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt, mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát.

– Ne kímélj.

– Hát… Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez az asztmájával már elég durva kombináció.

– Esett – visszhangoztam, ráérezve a lényegre.

– Lökték – helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem, megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk.

Levi holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem szalad el azonnal.

– Bocsi – motyogtam.

– Semmiség. Így is sokkal szebb, mint a legelején.

– Ki volt az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a szemem bámulásában.

– Bárdos Alex – felelte bágyadtan.

– Én őt ismerem…

– Én is, ő akart bevágni eléd a büfénél, még november elején.

– A haverod volt…

– Inkább csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi mást, csak pihenni végre.

A madár volt az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte.

Teaidő

Mostanában, mármint hétvégén nem történt semmi igazán érdekes, úgy értem most anya is nyugodt, és amíg nem vagyok suliban, a sulibeli dolgokkal se nagyon lehet baj.

Egy aprócska dolog van, amit mégis megosztanék veletek. Csak egy apróság.

Ma este csináltam magamnak egy teát, de elfeledkeztem róla, és amikor eszembe jutott, már egészen jéghideg volt. Gondoltam, megmikrózom, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nincs áram.

Egy pillanatig törtem a fejem, aztán eszembe jutott a Nagy Ötlet! Fogtam két ceruzát, tudjátok, merthogy a belseje grafit, és a grafit vezeti az áramot. Beledugtam őket a teámba, és valami olyanra igyekeztem gondolni, ami ki tud hozni a sodromból, olyanra, amitől már legalább egyszer lecsaptam a rendszert...

(Most éppen Levire gondoltam, de ezt titok ;) )

Pillanatokon belül gőzölögni kezdett a tea, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbetök.

Táltos

Tudom, hogy úgyis ez lesz mindenki első kérdése, mert a suliban is ezt kérdezte mindenki, szóval NEM, nem történt semmi az éjjel. Én Levi ágyában aludtam, ő a földön, egy matracon. Reggel hozott nekem egy teát, és akkor is meglehetősen nyugodtan viselkedett, amikor zuhanyzás közben sikoltozni kezdtem.

My bad, de megint nagyon megijesztettem magam. Reggel éppen hajat mostam, amikor öblítés közben a kezemben maradt egy egész tincs a fejem búbjáról, és ez kiakasztott, de hát ki reagált volna erre másképp? Levi szerencsére nagyon megértő volt, meg minden, igyekezett megnyugtatni, az iskolába is együtt mentünk. Aki kombinál, az egy tök! :D

Rögtön tanítás után bevackoltuk magunkat egy üres osztályterembe, és persze Levi bátorítására, felhívtam anyát (Dia szerint hülyeség volt, de Dia sok mindenről vélekedik így). Anya azt mondta, hogy nincs semmi baj, és nem haragszik, amiért elszöktem az éjjel. Legnagyobb meglepetésemre még bocsánatot is kért, hogy kiabált, és megígérte, hogy minden rendben lesz – ha ma este elmegyek még egy szakértőhöz: egy bioenergetikushoz.

Félve kérdeztem csak meg, mi az a bioenergetikus, mire anya könnyedén válaszolta, hogy olyan gyógyító, aki érzékeli az emberek körül lévő erőtereket, és ezekkel tudnak gyógyítani.

Először majdnem kitört belőlem a nevetés – komolyan? Ennyire el vagyunk keseredve?

De aztán rájöttem, hogy itt van valami csavar. Nem mondhatom a fazonra, hogy kókler, elvégre amit én csinálok, az sem túl valószerű. Én is valamiféle energiát tudok mozgatni, és ezzel érni el dolgokat… És ha anya a tegnapi után egyenesen egy olyanhoz fordult, aki hasonló dolgokra lehet képes, mint én, akkor SEJT VALAMIT, és ez már nem csak a paranoiám!

A többiek látták, hogy sápadok, Levi ki is kapta a zsebemből a mobilom, mielőtt idegességemben véletlenül robbanásszerűen meghibásodott volna.

- Mi baj? -kérdezte Dia, én pedig elmondtam neki.

- Most mit csináljak? - kérdeztem, amikor az általános nyavalygás végére értem.

- Mind tudjuk, hogy téged nem egyszerű bántani - vonta meg Dia a vállát egy bátorító mosoly kíséretében, de "nem jött át".

- Semmi okunk poénkodni, Dia - torkollta le Levi. - Nem tudom, rosszabb lenne-e ha igazi tudósok vizsgálnának meg, akik tényleg tudják majd, mint látnak, mint ezek a lökött gyógyvarázslók, akik felfújják majd a dolgot, és elküldenének ez ukrajnai haknikörútra, anyád teljes körű beleegyezésével...

- Akkor most mi lesz? - kérdeztem megszeppenve. Igaz, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyesféle természetgyógyász mekkora veszélyt jelenthet.

- Nem tudom - felelte Levi. - De azt megmondom, hogy mi nem lesz: soha, semmilyen körülmények között nem adhatod jelét annak, hogy különleges vagy. Ha ezek a hiénák kiszagolják, az a legkevesebb, hogy veled lesz tele a Blikk, és a házadhoz fognak zarándokolni az öregasszonyok, mint magához a máriapócsi szűzmáriához. Azt, hogy ez a gyógyvarázsló is képes-e valamire, nem tudjuk, de jó eséllyel igen.

- Honnan veszed? - vetette közbe Bence.

- Csak tipp. De ha Viola itt van, mások is lehetnek máshol. Mások talán nem rejtőzködnek ennyire, mert nem is akarnak...

- Ugyan, melyikünk rejtőzködik? A Múzeum felgyújtása szerinted rejtőzködés?

- Ezt ne csináld - mondta Levi színtelen hangon, ahogy a terem lámpáira mutatott. Pislogtak.

- Oké, bocsánat - motyogtam.

- Figyelj, Viola, ne sértődj meg a kérdésen, de... úgy érzed, hogy tudnál teljesen nyugodt maradni, miközben egy gyógyvarázsló vizsgál?

Igaza volt, megsértődhettem volna a kérdésen. Kicsit talán rosszul is esett, hogy az önuralmamat, pontosabban annak hiányát firtatja, de nem volt időnk hazudósat játszani.

- Nem. Nem menne.

- Akkor két lehetőséged maradt. Az egyik az, hogy elszöksz a vizsgálat elől...

- Akkor anya továbbra is gyanakodni fog.

- A másik az, hogy valahogy... kisütünk. Levezeted a felesleges feszültséget... valahogy, és már nem marad benned semmi, amit délután kihozhatna belőled a kókler.

Nem igazán tetszett a gondolat.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy először kéne teljesen magamtól, viszonylag nyugodt lelkiállapotból villámot idéznem. Nem az zavart, hogy nem fog menni (mert tudtam, hogy nem fog), hanem hogy kinek okozok majd kárt vele. Féltem.

Eddig csak arra kellett ügyelnem, hogy ne szabaduljon el a pokol - soha nem gondoltam, hogy egyszer irányítanom kell majd. Célozni, vagy valami...

Dia felhívta Íriszt, hogy aki csodát akar látni, jöjjön a Palotavárosi tavakhoz, a Királyok kopjafáihoz. Ez Levi ötlete volt, és a csoportdinamikával magyarázta: a srácok szerettek minket, mert tartozhattak valahová, szerették Diát, mert halálvagány, és szerettek engem is, amikor elhitték, hogy képes vagyok változtatni az életükön, de egyikük sem kapott többet soha mendemondáknál.

Amikor a deres, ilyentájt mindig néptelen lakótelepen vágtunk át, Levi mintha még mindig bizonygatni akarta volna nekem, hogy amit csinálni fogunk, az a helyes, pedig már rég meg voltam győzve, de nem állítottam le. Szeretem a hangját.

- A kóklerek és a gyógyvarázslók legtöbbször csak mondják, hogy képesek valamire, a népek pedig elhiszik, és követik őket. Mi se lennénk ennél jobbak, ha nem mutatnánk meg a többieknek, amit tudsz. Persze, nem kell, ha nem akarod, és teljesen megértem, ha nem, de tényleg nem lenne rossz tudni, hogy vannak még, akik tudnak rajtad segíteni, ha történik valami...

Ellenálltam a késztetésnek, hogy rákérdezzek, mégis mi történne.

- Tudod, hogy nem engem szeretnek, hanem azt, amire képes vagyok.

- Amire képes vagy, az is egy részed.

Filozofálgattunk volna még jódarabig, de már messziről láttuk a városszéli park közepén ácsorgó embereket. Középen Almássy Írisz magasodott a többiek fölé, közelebb érve láttuk, hogy ott van a négy kilencedikes is, akiket a Múzeumba is magával hozott: Cseremi Zsolt, Báthory Kriszti, Gruft Emília, és a másik fiú nevére nem emlékszem. Volt velük egy végzős fiú, akinek szintén nem tudom a nevét, és egy szintén végzős lány, akivel szorosan fogták egymás kezét, őt talán Eszternek hívták. Összesen tizenegyen voltunk.

Nem kellett mondanunk semmit, mindenki tudott mindent, mert két részecske között a legerősebb kölcsönhatás a pletyka.

Én nem a show miatt jöttem, én csak meg akartam szabadulni a dolgoktól, úgyhogy, nem is nagyon törődtem a közönségemmel. Kibújtam a cipőmből, bár a csupasz föld nagyon hideg volt. A szegecsek kesztyűimet és a sapkámat odaadtam Levinek, és tudtam, hogy látják, hogy a fejem tetején már nincs haj, de nem érdekelt. Megpróbáltam közönyös maradni, de mindenki érezte, hogy vibrál a levegő. Levi szerint a szememmel azt üzentem, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az fusson, méghozzá gyorsan - nemtom, én csak idegességet éreztem, és fáztam.

Mezítláb olyan messze mentem a többiektől, amit már biztonságosnak lehetett mondani, majd az ég felé emeltem a kezeim.

Először nem történt semmi. Másodszorra sem. Akkor kezdtem bepánikolni, hogy valami baj van, talán csak bolond vagyok, és az életem egy hatalmas hallucináció évek óta. Akkor Levit is csak képzeltem, és Diát is, és a srácokat, akik ott állnak mögöttem, szó szerint és képletesen egyaránt... vagyis senki nem szeret, és nem is fog soha.

Emlékeztek, meséltem, hogy tud a zokogásig idegesíteni egyetlen gondolat? Most is ez történt. Ahogy egyre nőtt a félelmem, egyre erősebben éreztem a vibrálást, a végletekig feszített idegek énekét, és az ózon szagát, és az utolsó pillanatban meggondoltam magam.

Nagyon jó volt a múltkor is, amikor tízezermillió volt, vagy mennyi rohangált bennem, nagyon jó volt, de tényleg, de ma nem volt hozzá hangulatom, bocsi. Amikor még lehetett, a figyelmemet az egyik kopjafára irányítottam, amire az egyik királyunk arca volt vésve. Szinte éreztem a tőlem méterekre lévő fa erezetét az ujjbegyeimen.

Aztán megtörtént. Olyan fülsiketítő robajjal csapott le, hogy azóta is cseng a fülem. Láttam, ahogy a kopjafa darabokra szakad, majd teljesen elvakított a fény, pedig utána tisztán láttuk, hogy egy kopjafa kivételével mind elpusztult. Még törmelék sem maradt, ami lángolhatott volna, csak a legtávolabbi, Szent Imre arcképével maradt sértetlen.

Visszafelé már nem kellett támogatni. Gyenge voltam ugyan, de nem annyira, mint az elmúlt alkalommal. Levi segíteni akart, de intettem neki, hogy nem szükséges. Visszahúztam a cipőm és a kesztyűm, majd végigfuttattam az ujjaim a megmaradt tincseim között, egy újabb maréknyi hajszálat húzva ki belőle. Csak ezután vettem vissza a sapkámat is, és fordultam először Dia, majd Levi, végül a szájtátva figyelő kilencedikesek felé.

Talán mondanom kellett volna valamit. Talán vezetőnek néznek, vagy valami annál is többnek... Én maximum kabalának vagyok jó. Közülünk Levi az agy, Dia a lazaság, Írisz pedig a sajtós. És hogy én ki vagyok? Talán csak a cégér. De nem baj, mert ha máshogy nem is, annyit mindenki nyert, hogy végre tartozunk valahova.

A természetgyógyásznál tett látogatás ezek után szinte mellékes. Nem hogy nem ráztam meg, még csak a villany sem pislogott, egyszer sem a vizsgálat során. Ez egyébként annyiból állt, hogy egyik kezembe egy rézhengert kellett fognom, egy rézpálcával pedig a másik tenyeremet bökdöste a jóember. Az egész hozzá volt kötve egy ellenállásmérőhöz, de hát bárki láthatja, hogy nem álltam ellent semminek. Csak ültem, mint egy darab fa, még együtt is működtem az emberrel, mondtam, hogy rendesen betartom a diétát, szedem a sok vackot (persze szebb szavakkal), és néha hallom a halott nagymamámat, hogy azt mondja, hogy vigyázzak anyára (legyen szegény kóklernak egy kis sikerélménye is, gondoltam) - erre kijelentette, hogy teljesen normális vagyok. Nem tudja ugyan, mitől hullik a hajam, de nem attól, hogy túl kicsi a hajam bioenergiaszintje.

Soha, soha ne becsüld alá Kéri Violát...

Hazafelé menet anya vett nekem szójapudingot, ami nagy szó! Szóval kicsit mintha rendeződni kezdenének a dolgok.

So long, guys!