Szociális öngyilkosság

Körülbelül fél órával később valóban csöngettek, de nem Dia volt az, hanem Bence.

– Hát te?

– Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagytok.

–És a nővéred? – kérdezte Levi, de a fiú csak vállat vont.

– Mittomén.

– Akkor honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem.

– Mindenki tudja – ráncolta a homlokát, és valamiért ettől erőt vett rajtam a paranoia.

– Hogy érted ezt?

– Kiírták, hogy együtt szöktetek el a suliból, és tuti, hogy nem anyádhoz mentetek.

– Hova írták ki?

– Hát a csoportba. Facebookra. – Értetlenkedésünket látva elővette a mobilját, behozta rajta az oldalt, és átadta nekem a készüléket. A képernyő felső részét villámok töltötték ki, középen a „Viola barátai” felirat virított, alul pedig a beszélgetés.

„S.O.S. ALERT, elment az áram valaki valamit?” 36 like, 48 comment

– Ez mi? – kérdeztem. Azt hittem, türelmes vagyok, de Bence arca megfoghatatlan ijedtséget sugárzott. És ez jól esett.

– A… a Facebook-csoport. Tudod, ahol mindig megbeszéljük, hogy mi történik… tudod…

Rányomtam a kommentekre.

Görög Bence: „Nemtom, asszem kémiája van a földszinten.”

Esti Christy: „Whááá, bírnám, ha berobbanna valami klórgáz izé”

Túrós Bálint: „Itt vannak a szomszéd teremben, kajak kiabálnak!”

Görög Bence: „Meneküljünk? XD”

– És én erről miért nem tudtam?

– Nem… ?! Nem tudtál? Azt hittem, benne vagy…

– Nem, nem vagyok. – Láttam, hogy füstölögni kezd a telefon, de sokkal jobban lekötött az írás, mintsem hogy ezzel foglalkozzak.

Galambos Letícia: „Áh haggyámár, ha valami izgi lenne, már rég nem állna a suli”

Simon Krisztián: „Istenem, add, hogy ma végre felrobbanjon a suli”

Simon Krisztián: „És hogy dögöljön meg a sok gyökér”

Simon Krisztián: „Akik a kórházba küldték Zsoltot”

– Viola… a mobilom… – krákogta Bence, de nem érdekelt.

Görög Bence: „Ámen”

Simon Krisztián: „Ámen”

Esti Christy: „Nemá”

– Kik ezek az emberek?! – kérdeztem, a szemem fájni kezdett a rengeteg cikázástól.

– A… oda van írva, a barátaid… látod? Ők a barátaid…

– A barátaim? Azt sem tudom, kik ezek!

Korpás Tibor: „holvannak má azok a villámok má, éppen németdogát írunk XD”

Szabó Eszter: „Jaja, igazán tekintettel leheté ránk is viola”

– Ezek ott voltak Zsóka buliján, a Múzeumban.

– Viola, kérlek, tedd le a telefont – mondta Levi, ahogy a készülék műanyag borításának egy cseppje a padlóra hullott.

– Megmondtam, hogy tartsátok titokban! Vagy legalább az ellenségeimnek ne mondjátok el!

– Ellenségeid? – hüledezett Levi, de nem érdekelt, minden figyelmem, minden energiám Bencére összpontosult.

– Nem én voltam! Esküszöm! Az emberek csak jöttek, mert… csodálnak, és szeretnek téged…

– EZ NEKED SZERETET?! – felé tartva a már betegesen vibráló kijelzőt, rajta éppen a „kíváncsi vagyok ma kit vág agyon a villámtyúk” mondat égett.

– Ne bánts…

– TŰNJ EL INNEN! – A készülék maradványai égett foltot hagytak a bejárati ajtóban, amin át Bence tényleg csak pillanatokkal azelőtt menekült ki.

Tombolni akartam, ordítani, és szétszedni apró darabokra az egész házat. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, hogy azok is elárultak, akik eddig mellettem álltak…

Kivéve talán Levit. Mielőtt lenge porhalommá változtattam volna az otthonát, gyorsan átölelt, és leültetett a kanapéra.

– Nincsen semmi baj…

– De elárultak… kibeszéltek…

– Semmi baj…

– Kinevettek a hátam mögött…

– Pszt, minden rendben lesz…

– Meg akarom ölni őket.

Hát, ennyi volt ez a pokoli nap. Levi nem akar beszélgetni az iskoláról, azt mondja, csak azt akarja, hogy ne idegeskedjek, de nem hagyja, hogy meggondolatlanságot csináljak. (Meggondolatlanságnak számít az, amin ennyi ideje gondolkodom?) Még most délután letöröltem magam Facebookról, úgyse igazán hiányoznék onnan senkinek. Bencéről semmi hír, de az biztos, hogy él – remélem, mostanában nem akadunk össze, bánnám, ha meggondolatlanságból baja esne, mert tényleg volt idő, amikor bírtam. Dia is írt egy SMS-t, hogy él, de többet nem, valószínűleg beszélt az öccsével, és itt vége is a mesének. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még.