2013. december 19., csütörtök

Point of no return

Őszinte leszek: nem tudom pontosan, mi történt ma. A legtöbb dolog ködös, de valamit ki tudok belőle hámozni… talán.
Talán már ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy stresszhelyzetben leblokkolok. Először a hangszálaim mondják be az unalmast, aztán az agyam, és ha rövidre zárok, kiégnek a biztosítékok, na, akkor isten óvjon mindenkit.
Amikor kémiaórán Raboczkyné kérte, hogy álljak fel, azt hittem, csak feleltetni akar. Akkor megmondtam volna neki, hogy sajnos semmit nem tudok, és adjon egyest ahelyett, hogy egymás idejét pazaroljuk, de nem ez történt, egészen mást kérdezett.
– Miért van magán sapka?
Mint a nyuszikás viccben, csak ez nagyobbat fog csattanni – gondoltam, de megszólalni nem tudtam. Az osztálytársaim, akikkel amúgy sem beszéltem sokat, de mostanra már azt sem bántam volna, ha nem léteznek, mind engem bámultak. Talán néhányan úgy gondolták, megérdemlem, mert más ruhában járni, és máshogy viselkedni, mint ők igenis bűn, és én vissza akartam vágni, minek ide hét csapás, Violától egy is feleslegessé teszi a többit, és többet sem az érettségi, sem a műkörmötök, sem a feketébe öltözött kis hülyék miatt nem kéne aggódnotok…
De egy hang sem jött ki a torkomon.
– Hogyan akar beilleszkedni a társadalomba – kezdte a litániát Raboczkyné anélkül, hogy rájött volna, mit is művel -, ha az iskola alapvető szabályait sem képes követni?
Dübörgött a vér a fülemben, és ha nem zubog bennem a düh, meg nem éget belülről közel kétszázharminc Volt (ez csak egy tipp), akkor talán valami értelmesebbet művelek. De így csak kábán a sapkámért nyúltam.
Az osztálytársaim felhördültek, amikor meglátták a csupasz koponyám. Tőlem jobbra legalább két szólamban hisztérikus nevetés hangzott fel, Dia pedig halk káromkodásba kezdett mögöttem, és bár nem láttam, és nem is mondta, biztos vagyok benne, hogy bebújt az asztala alá.
– Sehogy nem akarok – mondtam állítólag, legalábbis Dia később így mesélte. Én nem emlékszem, mert azonnal megrohant az a meghalós, puha sötétség.
Az elsősegélyszobában tértem magamhoz, ami azért vicces, mert a helység éppen egybeesett Raboczkyné szobájával. Végül is logikus lenne, hogy egy kémiatanár konyít valamennyire a gyógyszerekhez, és még most is biztos vagyok benne, hogy az érzéketlen, rideg vegyületekkel jól bánik a nő. De engem nem értett meg.
Szerencsémre, és mindenki szerencséjére Diát láttam meg először. Örültem, hogy él.
– Felébredt, tanárnő.
– Hála az égnek…
Némán feltápászkodtam a kis priccsről, de amikor észrevettem, hogy egy élénk vértócsa terpeszkedik ott, ahol addig a fejem volt, majdnem visszazuhantam.
– Már hívjuk a mentőket – mondta Dia.
– Nem tudjuk, mert nincs áram – hallottam a tanárnő hangját. – Nincs valamelyikőtöknél rádiótelefon?
Dia odaadta neki a mobilját, de közben nem engedte el a kezem.
– Elájultál – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt. – És asszem beverted a fejed…
Hiába kerestem azonban a sajgó púpot a koponyámon, nem találtam. A jobb fülem viszont egészen furcsán viselkedett, pontosabban nem viselkedett sehogy – a zúgáson kívül semmit nem hallottam vele.
– Ez a fülemből jön – suttogtam vértől ragacsos fejemet tapogatva.
– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta a tanárnő, mint egy mantrát, de sehogy sem boldogult egy érintőképernyőssel. Mi pedig nem segítettünk neki.
– Elment az áram – állapítottam meg, csak úgy, magamnak.
– El.
– Hogyhogy nem történt semmi más?
– Elájultál, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, gondolom.
– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta megint Raboczkyné.
– Nincs szükségem mentőre…
– Tudom.
– Ki akarok menni…
– Meg kell nyugodnod.
– Meg fogok fulladni – Olyan furcsán voltam rosszul, ahogy még soha. Most nem a szokásos fejfájós, hányós, remegős tünetegyüttes volt, mint a villámok után (vagy másnaposan), hanem a mellkasomat nyomta valami szörnyen, mint egy pánikrohamnál, és égtek a szemeim.
– A mentő már úton van – jelentette ki diadalmasan Raboczkyné, és még a rosszullét ellenére is (vagy talán éppen amiatt) az jutott eszembe, hogy talán postagalambot használt – nem tudtam elképzelni, hogy boldogult a mobillal.
– Nincs szükségem mentőre…! – Nem tudtam kiabálni, pedig akartam.
– Figyelj, Viola… sajnálom, ami történt. De mondanod kellett volna, hogy beteg vagy, különben honnan tudtam volna?
– Nem vagyok beteg, csak elájulok néha…
–… Vagy édesanyád bejöhetett volna, és beszélhetett volna az osztályfőnököddel, hogy próbáljunk meg kímélni, amíg tart ez az állapot…
– Nincs semmilyen állapot! Nincs semmi bajom! –Nem tudom, hogy kiabáltam, vagy csak nyökögtem, de ígyse-úgyse hatott.
– Be kell látnod, hogy ez a sérülés nem az iskola hibája volt – Egy vékony, fémes, henger alakú dolog csúszott a véresebbik kezembe, de az agyamat teljesen lekötötte a rosszullét, és a vita a tanárnővel, ezért alig vettem észre. – Szeretnénk, ha ezt alá is írnád nekünk, nehogy később baj lehessen belőle – mondta, és sután a szememhez emelt egy papírlapot. Akkor értettem meg a tollat a kezemben.
Egy előregyártott formanyomtatvány vész esetére, ha az egyik gyerek összetörné magát, hogy ne lehessen az iskolára verni a balhét. Teljesen érthető lépés, és komoly, felnőttes gondolkodásra vall, de az istenért, még egy nyamvadt papírzsepit sem kaptam, hogy letörölhessem a vért a fejemről.
– De tanárnő, hisz alig van magánál – próbált hárítani Dia.
– Akkor talán aláírhatná a nevében.
A tanárnő egyik szokása volt, hogy még télen is miniszoknyát hordott, a mai nap sajnos éppen egy fehér példányt. Nem akartam nagy jelenetet rendezni, csak ellökni magamtól, de amilyen kába voltam, ez sem úgy sikerült, ahogy akartam.
– Nincs semmi bajom, és nem írok alá semmit – mondtam, és én esküszöm, hogy csak kicsit arrébb akartam lökni, tényleg semmi többet.
A legnagyobb baj nem is az volt, hogy a szoknyáján egy hatalmas, véres kéznyomot hagytam, bár ez egy tipikusan annyira drámai húzás volt, hogy ha egy könyvben olvasnám, letenném, és átadnám anyukámnak. A baj azzal volt, amit sem akkor sem soha máskor nem tudtam irányítani. Amikor ellöktem Raboczkynét, ő összerezzent, pontosabban összerázkódott, mint akinek rohama van, a térdei befelé csuklottak, kezei a levegőbe repültek, és görcsösen markolták a semmit. Nem emlékszem, melyikünk sikított, de Dia biztosan. Én hátrahőköltem, ahogy csak tudtam, a véres priccs mögötti falra préselődtem, Dia viszont a tanárnő után kapott, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A földön térdelt előttem, ölében Raboczkynével, aki még mindig remegett, mint egy epilepsziás. Dia szerint addigra már csillapodott a roham, én mindenesetre nem vettem észre, talán azért mert hisztérikusan zokogtam.
– Mit csináljunk?!
– Menj ki – mondta Dia, higgadtabban, mint a helyzet megkívánta. – Mosakodj meg a zuhanyzóban, még tart a tesióra, nem lesz bent senki.
– De Raboczkyné…
– A mentők úgyis úton vannak, nem lesz semmi baja.
– De…
–Szerinted mi lesz, ha itt találnak?! – ordította, és ebben volt logika. Sarkon fordultam, és kirohantam a tanáriból, de nem az öltöző felé. Átvágtam az aulán, és nem érdekelt, hogy még mindig csöpögött a vér a fülemből. Hogy csinos kis morzsaösvényt hagytam magam után vérből. Úgyse jövök ide vissza többet.
Az aula teljesen üres volt, és az udvar is, senki nem figyelt rám. Szeretem, amikor senki nem vesz észre. Dübörgött a fülem, és a szívem helyén egy erőmű füstölgött. Felrémlett előttem, ahogy az iskola lángokban áll, és már nem tehettem mást.
Ahogy megláttam a felhőkön áttört napfényt, jobbra iramodtam, a tó felé, lerohantam a síkos lépcsőkön, és a mocskos vízbe vetettem magam. Láttam, ahogy körülöttem elsötétedik minden, aztán kékes villanásokat magam körül, egyre többet és többet…
Igyekeztem a víz alatt maradni, és ahogy sejtettem, a fények alábbhagytak, amikor elfogyott a levegőm. Kitombolta magát. Egyelőre nem voltam veszélyes.
Már fel akartam jönni a felszínre, amikor valaki megragadta a vállam, és kivonszolt a partra. Reszkettem, de nem a hidegtől.
– Hülye vagy?! – ordítottam a fiúval egyszerre.
– Miért mentél a vízbe?
– Megrázhattalak volna!
– Megfulladhattál volna!
– Muszáj volt valahol levezetnem, és inkább ott, mint az iskolában, és…
– Amikor elment az áram, azonnal elindultam, hogy megkeresselek…
– Nem volt nehéz dolgod – mondtam a vércseppekre mutatva.
– Megsérültél?
– Azt hiszem, csak elpattant egy ér…
– Az nem vérzik ennyire, mutasd!
– Talán nem a hidegben kéne ezt megbeszélnünk.
– Igazad van, gyere át hozzánk! – mondta. Nem vitatkoztam.
Az áramszünet és a mentők okozta fejetlenséget kihasználva Levi visszarohant a cuccainkért, és nem került öt percbe, mire mindketten a buszmegálló felé siettünk.
Nem fáztam. Egy kicsit sem.
Diának hagytunk üzenetet a mobilján, hogy jöjjön át Leviékhez, ahogy csak tud, a kapucsengőn a Tamási István nevet kell keresni.

Most majdnem dél van, Levi bekötötte a fülemet egy olyan elsősegélyen tanult kötésfélével, és várunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése