Őszinte
leszek: nem tudom pontosan, mi történt ma. A legtöbb dolog ködös, de valamit ki
tudok belőle hámozni… talán.
Talán már
ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy stresszhelyzetben leblokkolok. Először a
hangszálaim mondják be az unalmast, aztán az agyam, és ha rövidre zárok,
kiégnek a biztosítékok, na, akkor isten óvjon mindenkit.
Amikor
kémiaórán Raboczkyné kérte, hogy álljak fel, azt hittem, csak feleltetni akar.
Akkor megmondtam volna neki, hogy sajnos semmit nem tudok, és adjon egyest
ahelyett, hogy egymás idejét pazaroljuk, de nem ez történt, egészen mást
kérdezett.
– Miért van
magán sapka?
Mint a
nyuszikás viccben, csak ez nagyobbat fog csattanni – gondoltam, de megszólalni nem
tudtam. Az osztálytársaim, akikkel amúgy sem beszéltem sokat, de mostanra már
azt sem bántam volna, ha nem léteznek, mind engem bámultak. Talán néhányan úgy
gondolták, megérdemlem, mert más ruhában járni, és máshogy viselkedni, mint ők
igenis bűn, és én vissza akartam vágni, minek ide hét csapás, Violától egy is
feleslegessé teszi a többit, és többet sem az érettségi, sem a műkörmötök, sem
a feketébe öltözött kis hülyék miatt nem kéne aggódnotok…
De egy hang
sem jött ki a torkomon.
– Hogyan
akar beilleszkedni a társadalomba – kezdte a litániát Raboczkyné anélkül, hogy
rájött volna, mit is művel -, ha az iskola alapvető szabályait sem képes
követni?
Dübörgött a
vér a fülemben, és ha nem zubog bennem a düh, meg nem éget belülről közel
kétszázharminc Volt (ez csak egy tipp), akkor talán valami értelmesebbet
művelek. De így csak kábán a sapkámért nyúltam.
Az
osztálytársaim felhördültek, amikor meglátták a csupasz koponyám. Tőlem jobbra
legalább két szólamban hisztérikus nevetés hangzott fel, Dia pedig halk káromkodásba
kezdett mögöttem, és bár nem láttam, és nem is mondta, biztos vagyok benne,
hogy bebújt az asztala alá.
– Sehogy nem
akarok – mondtam állítólag, legalábbis Dia később így mesélte. Én nem
emlékszem, mert azonnal megrohant az a meghalós, puha sötétség.
Az
elsősegélyszobában tértem magamhoz, ami azért vicces, mert a helység éppen
egybeesett Raboczkyné szobájával. Végül is logikus lenne, hogy egy kémiatanár
konyít valamennyire a gyógyszerekhez, és még most is biztos vagyok benne, hogy
az érzéketlen, rideg vegyületekkel jól bánik a nő. De engem nem értett meg.
Szerencsémre,
és mindenki szerencséjére Diát láttam meg először. Örültem, hogy él.
– Felébredt,
tanárnő.
– Hála az
égnek…
Némán
feltápászkodtam a kis priccsről, de amikor észrevettem, hogy egy élénk vértócsa
terpeszkedik ott, ahol addig a fejem volt, majdnem visszazuhantam.
– Már hívjuk
a mentőket – mondta Dia.
– Nem
tudjuk, mert nincs áram – hallottam a tanárnő hangját. – Nincs
valamelyikőtöknél rádiótelefon?
Dia odaadta
neki a mobilját, de közben nem engedte el a kezem.
– Elájultál
– mondta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt. – És asszem beverted a
fejed…
Hiába
kerestem azonban a sajgó púpot a koponyámon, nem találtam. A jobb fülem viszont
egészen furcsán viselkedett, pontosabban nem viselkedett sehogy – a zúgáson
kívül semmit nem hallottam vele.
– Ez a
fülemből jön – suttogtam vértől ragacsos fejemet tapogatva.
– Mindjárt
hívjuk a mentőket – mondta a tanárnő, mint egy mantrát, de sehogy sem boldogult
egy érintőképernyőssel. Mi pedig nem segítettünk neki.
– Elment az
áram – állapítottam meg, csak úgy, magamnak.
– El.
– Hogyhogy
nem történt semmi más?
– Elájultál,
mielőtt nagyobb baj történhetett volna, gondolom.
– Mindjárt
hívjuk a mentőket – mondta megint Raboczkyné.
– Nincs
szükségem mentőre…
– Tudom.
– Ki akarok
menni…
– Meg kell
nyugodnod.
– Meg fogok
fulladni – Olyan furcsán voltam rosszul, ahogy még soha. Most nem a szokásos
fejfájós, hányós, remegős tünetegyüttes volt, mint a villámok után (vagy
másnaposan), hanem a mellkasomat nyomta valami szörnyen, mint egy
pánikrohamnál, és égtek a szemeim.
– A mentő
már úton van – jelentette ki diadalmasan Raboczkyné, és még a rosszullét
ellenére is (vagy talán éppen amiatt) az jutott eszembe, hogy talán
postagalambot használt – nem tudtam elképzelni, hogy boldogult a mobillal.
– Nincs
szükségem mentőre…! – Nem tudtam kiabálni, pedig akartam.
– Figyelj,
Viola… sajnálom, ami történt. De mondanod kellett volna, hogy beteg vagy,
különben honnan tudtam volna?
– Nem vagyok
beteg, csak elájulok néha…
–… Vagy
édesanyád bejöhetett volna, és beszélhetett volna az osztályfőnököddel, hogy
próbáljunk meg kímélni, amíg tart ez az állapot…
– Nincs
semmilyen állapot! Nincs semmi bajom! –Nem tudom, hogy kiabáltam, vagy csak
nyökögtem, de ígyse-úgyse hatott.
– Be kell
látnod, hogy ez a sérülés nem az iskola hibája volt – Egy vékony, fémes, henger
alakú dolog csúszott a véresebbik kezembe, de az agyamat teljesen lekötötte a
rosszullét, és a vita a tanárnővel, ezért alig vettem észre. – Szeretnénk, ha
ezt alá is írnád nekünk, nehogy később baj lehessen belőle – mondta, és sután a
szememhez emelt egy papírlapot. Akkor értettem meg a tollat a kezemben.
Egy
előregyártott formanyomtatvány vész esetére, ha az egyik gyerek összetörné
magát, hogy ne lehessen az iskolára verni a balhét. Teljesen érthető lépés, és
komoly, felnőttes gondolkodásra vall, de az istenért, még egy nyamvadt
papírzsepit sem kaptam, hogy letörölhessem a vért a fejemről.
– De
tanárnő, hisz alig van magánál – próbált hárítani Dia.
– Akkor
talán aláírhatná a nevében.
A tanárnő
egyik szokása volt, hogy még télen is miniszoknyát hordott, a mai nap sajnos
éppen egy fehér példányt. Nem akartam nagy jelenetet rendezni, csak ellökni
magamtól, de amilyen kába voltam, ez sem úgy sikerült, ahogy akartam.
– Nincs
semmi bajom, és nem írok alá semmit – mondtam, és én esküszöm, hogy csak kicsit
arrébb akartam lökni, tényleg semmi többet.
A legnagyobb
baj nem is az volt, hogy a szoknyáján egy hatalmas, véres kéznyomot hagytam,
bár ez egy tipikusan annyira drámai húzás volt, hogy ha egy könyvben olvasnám,
letenném, és átadnám anyukámnak. A baj azzal volt, amit sem akkor sem soha
máskor nem tudtam irányítani. Amikor ellöktem Raboczkynét, ő összerezzent,
pontosabban összerázkódott, mint akinek rohama van, a térdei befelé csuklottak,
kezei a levegőbe repültek, és görcsösen markolták a semmit. Nem emlékszem,
melyikünk sikított, de Dia biztosan. Én hátrahőköltem, ahogy csak tudtam, a
véres priccs mögötti falra préselődtem, Dia viszont a tanárnő után kapott,
megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A földön térdelt előttem, ölében
Raboczkynével, aki még mindig remegett, mint egy epilepsziás. Dia szerint
addigra már csillapodott a roham, én mindenesetre nem vettem észre, talán azért
mert hisztérikusan zokogtam.
– Mit
csináljunk?!
– Menj ki –
mondta Dia, higgadtabban, mint a helyzet megkívánta. – Mosakodj meg a
zuhanyzóban, még tart a tesióra, nem lesz bent senki.
– De
Raboczkyné…
– A mentők
úgyis úton vannak, nem lesz semmi baja.
– De…
–Szerinted
mi lesz, ha itt találnak?! – ordította, és ebben volt logika. Sarkon fordultam,
és kirohantam a tanáriból, de nem az öltöző felé. Átvágtam az aulán, és nem
érdekelt, hogy még mindig csöpögött a vér a fülemből. Hogy csinos kis
morzsaösvényt hagytam magam után vérből. Úgyse jövök ide vissza többet.
Az aula
teljesen üres volt, és az udvar is, senki nem figyelt rám. Szeretem, amikor
senki nem vesz észre. Dübörgött a fülem, és a szívem helyén egy erőmű
füstölgött. Felrémlett előttem, ahogy az iskola lángokban áll, és már nem
tehettem mást.
Ahogy
megláttam a felhőkön áttört napfényt, jobbra iramodtam, a tó felé, lerohantam a
síkos lépcsőkön, és a mocskos vízbe vetettem magam. Láttam, ahogy körülöttem
elsötétedik minden, aztán kékes villanásokat magam körül, egyre többet és
többet…
Igyekeztem a
víz alatt maradni, és ahogy sejtettem, a fények alábbhagytak, amikor elfogyott
a levegőm. Kitombolta magát. Egyelőre nem voltam veszélyes.
Már fel
akartam jönni a felszínre, amikor valaki megragadta a vállam, és kivonszolt a
partra. Reszkettem, de nem a hidegtől.
– Hülye
vagy?! – ordítottam a fiúval egyszerre.
– Miért
mentél a vízbe?
–
Megrázhattalak volna!
–
Megfulladhattál volna!
– Muszáj
volt valahol levezetnem, és inkább ott, mint az iskolában, és…
– Amikor
elment az áram, azonnal elindultam, hogy megkeresselek…
– Nem volt
nehéz dolgod – mondtam a vércseppekre mutatva.
–
Megsérültél?
– Azt
hiszem, csak elpattant egy ér…
– Az nem
vérzik ennyire, mutasd!
– Talán nem
a hidegben kéne ezt megbeszélnünk.
– Igazad
van, gyere át hozzánk! – mondta. Nem vitatkoztam.
Az
áramszünet és a mentők okozta fejetlenséget kihasználva Levi visszarohant a cuccainkért,
és nem került öt percbe, mire mindketten a buszmegálló felé siettünk.
Nem fáztam.
Egy kicsit sem.
Diának
hagytunk üzenetet a mobilján, hogy jöjjön át Leviékhez, ahogy csak tud, a kapucsengőn
a Tamási István nevet kell keresni.
Most majdnem
dél van, Levi bekötötte a fülemet egy olyan elsősegélyen tanult kötésfélével,
és várunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése