2013. december 14., szombat

Péntek

A horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt, mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy ez az utolsó bejegyzésem, srácok.
A Csapat hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyanaz a tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem szeretem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna vele menni.
Szóval tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki minden sejtemet a vad feszültség.
Hamar besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az utcalámpák kihunytak a fejem fölött.
Este hat körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók létezésének tudata is bántott.
Megkerültem az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.
Hét óra felé kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről. Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk.
Nem érdekelt.
Lassan megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal hamuvá foszlottak.
A szigetre vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten iszogató társaságot. A másik csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem kellett tovább hergelnem magam.
Fizikailag kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel.
Az ózonszagból tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha csont törne.
Olyan érzés volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet.
Csöpögni kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem.
– Andor! – sikította egy lány.
– Húzd ki a vízből! – ordította egy fiú.
– Hívjatok mentőt, bassza meg!
El akartam rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán.
Elvesztettem az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a földre.
Pontosabban a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához, ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban, de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az utcákon péntek esténként.
Végül a népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a forró víz alatt.
Bosszút álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.
Két maréknyi hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a hajam.
A sírástól, meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is.
Most szombat van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak.
Mármint mit tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta, hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt.
Még él, de nem valószínű, hogy sokáig.
Ezért meg akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb.
Dia dél körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az.
December tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor.
Értitek a problémámat?!

Szóval, ez az utolsó bejegyzés. So long, guys!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése