A
horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt,
mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy
ez az utolsó bejegyzésem, srácok.
A Csapat
hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyanaz a
tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem
szeretem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi
fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi
erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban
lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna
vele menni.
Szóval
tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak
környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán
irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb
gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre
jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki
minden sejtemet a vad feszültség.
Hamar
besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az
utcalámpák kihunytak a fejem fölött.
Este hat
körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a
tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem
tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók
létezésének tudata is bántott.
Megkerültem
az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.
Hét óra felé
kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről.
Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük
csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert
nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő
ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos
testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk.
Nem
érdekelt.
Lassan
megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal
hamuvá foszlottak.
A szigetre
vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten
iszogató társaságot. A másik
csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált
körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem
kellett tovább hergelnem magam.
Fizikailag
kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a
pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az
egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter
magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én
lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi
párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel.
Az ózonszagból
tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha
csont törne.
Olyan érzés
volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a
szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet.
Csöpögni
kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem.
– Andor! –
sikította egy lány.
– Húzd ki a
vízből! – ordította egy fiú.
– Hívjatok
mentőt, bassza meg!
El akartam
rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom
azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam
megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán.
Elvesztettem
az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten
pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba
kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire
megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az
uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy
darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam
a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a
földre.
Pontosabban
a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy
ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és
felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el
teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy
még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához,
ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön
a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban,
de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az
utcákon péntek esténként.
Végül a
népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült
hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a
forró víz alatt.
Bosszút
álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.
Két maréknyi
hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél
gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a
hajam.
A sírástól,
meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség
miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is.
Most szombat
van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most
éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak.
Mármint mit
tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta,
hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt.
Még él, de
nem valószínű, hogy sokáig.
Ezért meg
akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy
másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb.
Dia dél
körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi
egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a
közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az.
December
tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor.
Értitek a
problémámat?!
Szóval, ez
az utolsó bejegyzés. So long, guys!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése