2013. december 6., péntek

Táltos

Tudom, hogy úgyis ez lesz mindenki első kérdése, mert a suliban is ezt kérdezte mindenki, szóval NEM, nem történt semmi az éjjel. Én Levi ágyában aludtam, ő a földön, egy matracon. Reggel hozott nekem egy teát, és akkor is meglehetősen nyugodtan viselkedett, amikor zuhanyzás közben sikoltozni kezdtem.
My bad, de megint nagyon megijesztettem magam. Reggel éppen hajat mostam, amikor öblítés közben a kezemben maradt egy egész tincs a fejem búbjáról, és ez kiakasztott, de hát ki reagált volna erre másképp? Levi szerencsére nagyon megértő volt, meg minden, igyekezett megnyugtatni, az iskolába is együtt mentünk. Aki kombinál, az egy tök! :D
Rögtön tanítás után bevackoltuk magunkat egy üres osztályterembe, és persze Levi bátorítására, felhívtam anyát (Dia szerint hülyeség volt, de Dia sok mindenről vélekedik így). Anya azt mondta, hogy nincs semmi baj, és nem haragszik, amiért elszöktem az éjjel. Legnagyobb meglepetésemre még bocsánatot is kért, hogy kiabált, és megígérte, hogy minden rendben lesz – ha ma este elmegyek még egy szakértőhöz: egy bioenergetikushoz.
Félve kérdeztem csak meg, mi az a bioenergetikus, mire anya könnyedén válaszolta, hogy olyan gyógyító, aki érzékeli az emberek körül lévő erőtereket, és ezekkel tudnak gyógyítani.
Először majdnem kitört belőlem a nevetés – komolyan? Ennyire el vagyunk keseredve?
De aztán rájöttem, hogy itt van valami csavar. Nem mondhatom a fazonra, hogy kókler, elvégre amit én csinálok, az sem túl valószerű. Én is valamiféle energiát tudok mozgatni, és ezzel érni el dolgokat… És ha anya a tegnapi után egyenesen egy olyanhoz fordult, aki hasonló dolgokra lehet képes, mint én, akkor SEJT VALAMIT, és ez már nem csak a paranoiám!
A többiek látták, hogy sápadok, Levi ki is kapta a zsebemből a mobilom, mielőtt idegességemben véletlenül robbanásszerűen meghibásodott volna.
- Mi baj? -kérdezte Dia, én pedig elmondtam neki.
- Most mit csináljak? - kérdeztem, amikor az általános nyavalygás végére értem.
- Mind tudjuk, hogy téged nem egyszerű bántani - vonta meg Dia a vállát egy bátorító mosoly kíséretében, de "nem jött át".
- Semmi okunk poénkodni, Dia - torkollta le Levi. - Nem tudom, rosszabb lenne-e ha igazi tudósok vizsgálnának meg, akik tényleg tudják majd, mint látnak, mint ezek a lökött gyógyvarázslók, akik felfújják majd a dolgot, és elküldenének ez ukrajnai haknikörútra, anyád teljes körű beleegyezésével...
- Akkor most mi lesz? - kérdeztem megszeppenve. Igaz, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyesféle természetgyógyász mekkora veszélyt jelenthet.
- Nem tudom - felelte Levi. - De azt megmondom, hogy mi nem lesz: soha, semmilyen körülmények között nem adhatod jelét annak, hogy különleges vagy. Ha ezek a hiénák kiszagolják, az a legkevesebb, hogy veled lesz tele a Blikk, és a házadhoz fognak zarándokolni az öregasszonyok, mint magához a máriapócsi szűzmáriához. Azt, hogy ez a gyógyvarázsló is képes-e valamire, nem tudjuk, de jó eséllyel igen.
- Honnan veszed? - vetette közbe Bence.
- Csak tipp. De ha Viola itt van, mások is lehetnek máshol. Mások talán nem rejtőzködnek ennyire, mert nem is akarnak...
- Ugyan, melyikünk rejtőzködik? A Múzeum felgyújtása szerinted rejtőzködés?
- Ezt ne csináld - mondta Levi színtelen hangon, ahogy a terem lámpáira mutatott. Pislogtak.
- Oké, bocsánat - motyogtam.
- Figyelj, Viola, ne sértődj meg a kérdésen, de... úgy érzed, hogy tudnál teljesen nyugodt maradni, miközben egy gyógyvarázsló vizsgál?
Igaza volt, megsértődhettem volna a kérdésen. Kicsit talán rosszul is esett, hogy az önuralmamat, pontosabban annak hiányát firtatja, de nem volt időnk hazudósat játszani.
- Nem. Nem menne.
- Akkor két lehetőséged maradt. Az egyik az, hogy elszöksz a vizsgálat elől...
- Akkor anya továbbra is gyanakodni fog.
- A másik az, hogy valahogy... kisütünk. Levezeted a felesleges feszültséget... valahogy, és már nem marad benned semmi, amit délután kihozhatna belőled a kókler.
Nem igazán tetszett a gondolat.
Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy először kéne teljesen magamtól, viszonylag nyugodt lelkiállapotból villámot idéznem. Nem az zavart, hogy nem fog menni (mert tudtam, hogy nem fog), hanem hogy kinek okozok majd kárt vele. Féltem.
Eddig csak arra kellett ügyelnem, hogy ne szabaduljon el a pokol - soha nem gondoltam, hogy egyszer irányítanom kell majd. Célozni, vagy valami...

Dia felhívta Íriszt, hogy aki csodát akar látni, jöjjön a Palotavárosi tavakhoz, a Királyok kopjafáihoz. Ez Levi ötlete volt, és a csoportdinamikával magyarázta: a srácok szerettek minket, mert tartozhattak valahová, szerették Diát, mert halálvagány, és szerettek engem is, amikor elhitték, hogy képes vagyok változtatni az életükön, de egyikük sem kapott többet soha mendemondáknál.
Amikor a deres, ilyentájt mindig néptelen lakótelepen vágtunk át, Levi mintha még mindig bizonygatni akarta volna nekem, hogy amit csinálni fogunk, az a helyes, pedig már rég meg voltam győzve, de nem állítottam le. Szeretem a hangját.
- A kóklerek és a gyógyvarázslók legtöbbször csak mondják, hogy képesek valamire, a népek pedig elhiszik, és követik őket. Mi se lennénk ennél jobbak, ha nem mutatnánk meg a többieknek, amit tudsz. Persze, nem kell, ha nem akarod, és teljesen megértem, ha nem, de tényleg nem lenne rossz tudni, hogy vannak még, akik tudnak rajtad segíteni, ha történik valami...
Ellenálltam a késztetésnek, hogy rákérdezzek, mégis mi történne.
- Tudod, hogy nem engem szeretnek, hanem azt, amire képes vagyok.
- Amire képes vagy, az is egy részed.
Filozofálgattunk volna még jódarabig, de már messziről láttuk a városszéli park közepén ácsorgó embereket. Középen Almássy Írisz magasodott a többiek fölé, közelebb érve láttuk, hogy ott van a négy kilencedikes is, akiket a Múzeumba is magával hozott: Cseremi Zsolt, Báthory Kriszti, Gruft Emília, és a másik fiú nevére nem emlékszem. Volt velük egy végzős fiú, akinek szintén nem tudom a nevét, és egy szintén végzős lány, akivel szorosan fogták egymás kezét, őt talán Eszternek hívták. Összesen tizenegyen voltunk.
Nem kellett mondanunk semmit, mindenki tudott mindent, mert két részecske között a legerősebb kölcsönhatás a pletyka.
Én nem a show miatt jöttem, én csak meg akartam szabadulni a dolgoktól, úgyhogy, nem is nagyon törődtem a közönségemmel. Kibújtam a cipőmből, bár a csupasz föld nagyon hideg volt. A szegecsek kesztyűimet és a sapkámat odaadtam Levinek, és tudtam, hogy látják, hogy a fejem tetején már nincs haj, de nem érdekelt. Megpróbáltam közönyös maradni, de mindenki érezte, hogy vibrál a levegő. Levi szerint a szememmel azt üzentem, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az fusson, méghozzá gyorsan - nemtom, én csak idegességet éreztem, és fáztam.
Mezítláb olyan messze mentem a többiektől, amit már biztonságosnak lehetett mondani, majd az ég felé emeltem a kezeim.
Először nem történt semmi. Másodszorra sem. Akkor kezdtem bepánikolni, hogy valami baj van, talán csak bolond vagyok, és az életem egy hatalmas hallucináció évek óta. Akkor Levit is csak képzeltem, és Diát is, és a srácokat, akik ott állnak mögöttem, szó szerint és képletesen egyaránt... vagyis senki nem szeret, és nem is fog soha.
Emlékeztek, meséltem, hogy tud a zokogásig idegesíteni egyetlen gondolat? Most is ez történt. Ahogy egyre nőtt a félelmem, egyre erősebben éreztem a vibrálást, a végletekig feszített idegek énekét, és az ózon szagát, és az utolsó pillanatban meggondoltam magam.
Nagyon jó volt a múltkor is, amikor tízezermillió volt, vagy mennyi rohangált bennem, nagyon jó volt, de tényleg, de ma nem volt hozzá hangulatom, bocsi. Amikor még lehetett, a figyelmemet az egyik kopjafára irányítottam, amire az egyik királyunk arca volt vésve. Szinte éreztem a tőlem méterekre lévő fa erezetét az ujjbegyeimen.
Aztán megtörtént. Olyan fülsiketítő robajjal csapott le, hogy azóta is cseng a fülem. Láttam, ahogy a kopjafa darabokra szakad, majd teljesen elvakított a fény, pedig utána tisztán láttuk, hogy egy kopjafa kivételével mind elpusztult. Még törmelék sem maradt, ami lángolhatott volna, csak a legtávolabbi, Szent Imre arcképével maradt sértetlen.
Visszafelé már nem kellett támogatni. Gyenge voltam ugyan, de nem annyira, mint az elmúlt alkalommal. Levi segíteni akart, de intettem neki, hogy nem szükséges. Visszahúztam a cipőm és a kesztyűm, majd végigfuttattam az ujjaim a megmaradt tincseim között, egy újabb maréknyi hajszálat húzva ki belőle. Csak ezután vettem vissza a sapkámat is, és fordultam először Dia, majd Levi, végül a szájtátva figyelő kilencedikesek felé.
Talán mondanom kellett volna valamit. Talán vezetőnek néznek, vagy valami annál is többnek... Én maximum kabalának vagyok jó. Közülünk Levi az agy, Dia a lazaság, Írisz pedig a sajtós. És hogy én ki vagyok? Talán csak a cégér. De nem baj, mert ha máshogy nem is, annyit mindenki nyert, hogy végre tartozunk valahova.

A természetgyógyásznál tett látogatás ezek után szinte mellékes. Nem hogy nem ráztam meg, még csak a villany sem pislogott, egyszer sem a vizsgálat során. Ez egyébként annyiból állt, hogy egyik kezembe egy rézhengert kellett fognom, egy rézpálcával pedig a másik tenyeremet bökdöste a jóember. Az egész hozzá volt kötve egy ellenállásmérőhöz, de hát bárki láthatja, hogy nem álltam ellent semminek. Csak ültem, mint egy darab fa, még együtt is működtem az emberrel, mondtam, hogy rendesen betartom a diétát, szedem a sok vackot (persze szebb szavakkal), és néha hallom a halott nagymamámat, hogy azt mondja, hogy vigyázzak anyára (legyen szegény kóklernak egy kis sikerélménye is, gondoltam) - erre kijelentette, hogy teljesen normális vagyok. Nem tudja ugyan, mitől hullik a hajam, de nem attól, hogy túl kicsi a hajam bioenergiaszintje.
Soha, soha ne becsüld alá Kéri Violát...
Hazafelé menet anya vett nekem szójapudingot, ami nagy szó! Szóval kicsit mintha rendeződni kezdenének a dolgok.



So long, guys!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése