Múzeum

Megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk a Múzeumba, amit azóta szerencsére újra megnyitottak, és elvisszük magunkkal Íriszt is (ez mondjuk Dia ötlete volt, de megértettem, hogy kíváncsi a lányra).
Én Diával és Bencével érkeztem, Levi csak későbbre ígérte magát, mert Írisz ragaszkodott hozzá, hogy valaki kísérje oda, mert nem tudja, hol van a Múzeum, de szerintem hazudott.
Nem mondanám, hogy féltékeny voltam a gondolatra, hogy Levi egy magas, fekete szemű, jómódú lányra vár a piactéren, akinek ráadásul a haja is szebb, és több, mint nekem... na jó, de mondanám. Talán.
Mindenesetre megkérdeztem Diát, tényleg ő kérte-e Levit, hogy figyeljen rám, és képzeljétek, a válasza egy egyértelmű NEM volt!
De nem volt sok időm örömködni a hír fölött, hogy valakit tiszta szívből érdekel a hogylétem, ráadásul ez a valaki hímnemű, mert hamarosan befutott Írisz - és vele együtt két fiú és két lány, akiket többnyire nem ismertem, az egyikük arca rémlett csak a suliból, de benne sem voltam biztos.
Nem tudtam, miért jöttek, de feltűnt, hogy mind sötétebb ruhában járnak, és szegecseket viselnek, épp úgy, ahogy Dia, és most már Levi és én is. Írisz sorra bemutatta őket, azt mondták, hogy csodálják, amit teszek, és ami vagyok...
A többiek elég hamar belefeledkeztek a társalgásba, egyedül Levi vette észre, hogy nyomaszt a tömeg.
- Minden rendben? - kérdezte, és amikor lagymatagon bólintottam, szerencsére nem hitt nekem. - Kijönnél velem levegőzni?
Reszkettem a hideg udvaron, mégsem esett rosszul a hűvösség.
- Nem tudtam, hogy idecsődíti az egész kiscsoportot - mondta fojtottan Levi. Így, hogy említette, már beugrott, hogy a négy ismeretlen valóban kilencedikes.
- Nem fontos - mondtam. - Azt hiszem, szubkultúra lettem.
Ezen Levi jóízűen kacagott, ami nagyon jól esett.
- Tudod, kérdezni szeretnék tőled valamit - mondta végül, és az előbbi vidámság lassan kihunyt a szemében, és ez nagyon megrémített. - Azért hívtalak ki, nehogy felizgasd magad, és... tudod, nem kéne ennél is nagyobb biztosítási költséget csinálni a Múzeumnak.
- Csak bökd ki - javasoltam. Nem mondanám, hogy dühös voltam, kezdtem megszokni, hogy akik ismernek, egyre előzékenyebbek velem. (Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy féltek tőlem, de nem vagyok gonosz.)
- Mondd csak, Viola... öhm... izé. Szóval eljönnél velem a szilveszteri buliba?
Levinek igaza volt, tényleg nem lett volna jó ötlet az épületben mondania ezt.

Egy szó, mint száz félremagyarázás, Levi pénteken hazakísért, szombaton és vasárnap nagyrészt nagyon-nagyon sokat chateltünk, most, hogy szóbakerült, nem is emlékszem, hogy a chatelésen kívül mást is csináltam volna a hétvégén.
Ami különös (oké, ha olvasod ezt egy ideje, akkor nem annyira), mivel hétvégén több áramszünet is sújtotta a lakónegyedünket.
Kell még valamit mondanom? Annyira fel tud húzni, ha Levivel chatelek, hogy levágom az egész negyed hálózatát, ez talán többet mond mint akármennyi szentimentális vers.

Levél

Szerdán első szünetben hallottam először a hírt, hogy az iskola rendez egy szilveszteri beöltözős bulit! Tök izgalmas, még sose voltam beöltözős bulin, és itt állítólag választanak majd legjobb jelmez díjazottat, és wháááh! Olyan izgatott vagyok!

Na jó, most a negatívumokról. A nap vége felé találtam a szekrényemre ragasztva egy borítékot, és mivel éppen optimista hangulatban voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy valaki meg akar hívni a buliba. De amikor jobban átgondoltam, rájöttem, hogy egyrészt korán van még ahhoz, hogy egy másfél hónap múlva esedékes buliba hívjon meg valaki, másrészt nem is nagyon ismertem olyat, aki ilyesmire vetemedne. Csak két embert tudtam elképzelni, aki hajlandó lett volna elhívni, de Levi két évvel jár fölöttem, és alig ismerem, Bence pedig... hagyjuk már, csak nyolcadikas, és nem ennyire szemtimentális.
Maradt tehát a kérdés, hogy ki írta a levelet?
És az volt a baj, hogy ezt azután sem tudtam meg, hogy elolvastam.

"Láttalak vasárnap hajnalban a Múzeumban. Csütörtökön kettőkor legyél a suli mögött."

Azt hittem, meghalok... Lebuktam! Először az futott át az agyamon, hogy hogy lehet, de hát tudtam, hogy hogy lehet. Mindenki látott minket, és Erzsikének sem vagyunk a szíve csücske, de... nem ért váratlanul, de fájt. Nagyon.
Nem mondtam el Diáéknak, és csütörtökön végig igyekeztem kerülni őket.
Végül háromkor letáboroztam a suli mögötti padon, és egy órán át ültem ott, mint egy eleven gyomorgörcs, mígnem felbukkant a levél írója.

Lány volt, magas, fekete hajában vörös melír. Látásból ismertem is, végzős volt, és mint később kiderült, Levi osztálytársa. Hosszú fekete szövetkabátja ijesztően suhogott, ahogy vigyorogva közeledett - és akkor nyilallt belém, hogy nekem egyáltalán nem kéne félnem. Soha többé.
Ha ártani akarna nekem, ha elmondaná, amit látott, az probléma lenne, ez tény. Viszont még nem történt semmi, ráadásul a kisasszony nemsokára kartávolságnyira ér, és akkor én...
Tudtátok, hogy ötven milliamper már halálos lehet?

- Szia, Írisz vagyok - mondta a lány, felém nyújtva a kezét, de nem viszonoztam a gesztust.
- Ha zsarolni akarsz, van egy rossz hírem - mondtam, felkészülve... hát, nem is tudom, mire. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna bántani.
- Ahhoz elég bolondnak kéne lennem - mondta, és kérdés nélkül leült mellém, de még véletlenül sem súrolták egymást a kabátjaink. - Láttam, mire vagy képes. Csodálatos. Még azt is láttam, a parkban mit műveltél utána. Már akkor beszélni akartam veled, de ott voltak körülötted a barátaid, úgyhogy nem mertem odamenni.
- Bökd már ki, akkor mégis mit akarsz - mondtam türelmetlenül. Végre türelmetlen lehettem.
- Nem is tudom, talán... talán a barátod lenni, igen. Mert ismerem az iskolát, és tudom, hogy gondolkodsz...
- Mi?!
- És tudom, hogy ez az egész hova fog vezetni, és a végén szeretnék azon az oldalon állni, amelyik nem döglik meg...
- Te miről beszélsz?!
- És mert van pár haragosom...
Csak néztük egymást, ő gondolom várta, hogy összeálljon a fejemben, amit mond, én meg csak tűnődtem, mióta jár ennyi bolond a suliba.
- Mit akarsz pontosan? - kérdeztem újra.
- Veletek lógni.
- Mi nem valami banda vagyunk... - nem tudtam többet mondani. Nem tudtam mire vélni Írisz viselkedését. Bár számíthattam volna rá, hogy a hatalom vonzza az aranyásókat.
- Persze, megértem. Csak szeretném, hogy tudd, hogy tudom mire vagy képes, és hogy a titkod nálam biztonságban van, és hogy bármi van, rám számíthatsz, és ha történne... valami, tudd, hogy a te oldaladon állok.
Azzal felállt, és elsétált anélkül, hogy hátranézett volna.

Egész úton hazafelé töprengtem, mire arra jutottam, hogy ez a villámoknak szólt, nem nekem. Már éppen kezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon Dia és Levi érdeklődése nekem szól-e egyáltalán, amikor csörgött a mobilom, két megállónyira hazulról.
- Halló?
- Szia, Viola, Levi vagyok...
- Szia, Levi.
- Jól vagy? Egész nap nem láttalak, és Dia sem...
- Persze, de miért érdekel?
- Hát... én csak... Dia kért, hogy figyeljek rád.
- Értem. Nemsokára hazaérek, Facebookon beszélünk, jó?
Kicsit nem éreztem fairnek, hogy leráztam, de muszáj volt végiggondolnom a dolgot.
Felhívott, mert tegnap látott utoljára - ez fura.
Felhívott, mert Dia kérte, hogy figyeljen rám? - Ez nem fura, ez hihetetlen.

Pár dolognak utána kell járnom.

Schüssler-show

Kedden csak egy említésre méltó dolog történt velem, egy rövid beszélgetés Levivel az ebédlőben.
- Te azt most komolyan megeszed? - kérdezte az étrendkiegészítőimre bökve.
- Muszáj, felírta az orvos...
- A természetgyógyász, nem?
- De, az.
- És mi van benne?
- Nemtom... - feleltem, majd magamhoz húztam az egyik Schüssler-só dobozát, Levi pedig a másikat.
Egy szót sem értettem belőle, mert minden németül vagy latinul volt (a cuccot ugyanis németországból hozatta Anyám, mert Magyarországon nem lehet kapni). Szerencsére azonban Levi emelt óraszámban tanult bioszt és kémiát, és valamennyire németül is tudott.
- Kartoffelstärke azt jelenti, hogy krumplikeményítő - kezdte, én pedig nem szóltam közbe, hogy elvileg se krumplit, se keményítőt nem ehetnék, mert tiltja az étrend. - Milchzucker...
- Tejcukor - mondtam, mert ezt a szót a szembetűnően foghíjas némettudásommal is felismertem. - Tejet éppen azért nem ihatok, mert tejcukor van benne.
- Natrium Phosphoricum... nézzük csak... - dünnyögte. - Az magyarul Nátrium-foszfát. Nem ugrik be fejből, de várj egy kicsit...
Előhúzta a mobilját a zsebéből, ami gondolom automatikusan csatlakozott az iskola wi-fijére, és pillanatok múlva már tolta is az orrom alá a Wikipédia cikkét.


" Vízben igen jól oldódik, bázikus oldatot hoz létre, tehát oldja a alumíniumot. Zsíroldószerként széles körben alkalmazzák. Élelmiszerekben savanyúságot-szabályozó anyagként, emulgeálószerként, valamint térfogatnövelőként használják. Élelmiszeripari alkalmazásakor E339 néven használják. Régebben háztartási tisztítószerekben alkalmazták, de mivel a természetes vizekbe jutó foszfát tartalmú tisztítószerek erős algásodástokoztak, ezért ezt a felhasználási módot az 1970-es évek óta nem alkalmazzák."
(itt a cikk is, ha érdekel valakit: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1trium-foszf%C3%A1t)

- Mosószert szedek?! - kérdeztem hüledezve.
- Mosószert és tejcukrot.
Egy darabig nagyon komolyan bámultuk hol a cikket, hol egymást, de aztán összenéztünk, és kirobbant belőlünk a nevetés.
És tényleg mosószert eszek! És Anya tényleg kilencezer forintot fizetett három gyógyszeresüvegnyi mosószerért!
Viccnek jó lenne, a baj csak az, hogy ez komoly.

Levivel ebéd után kisétáltunk a városi tó partjára, mondjuk nem kellett messze mennünk, mert a sulit pont emellé építették. A telójáról az American idiot szólt, ami meglepően jól illett a szituációhoz.
Billie Joe ugyanis azt üvölti, hogy nem akar egy amcsi hülye lenni, akit a média irányít, és hogy a hülyéket mindig meg tudja szólítani a paranoiás információk kora, vagy valami ilyesmi... nem vagyok túl jó fordításban, de tökéletesen kihallom a szöveget.
És ott a pont, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem csak pár paranoiás ember szerint rossz a tej? Mi a biztosíték arra, hogy ez nem csak egy propaganda, hogy a népek vegyék inkább a drágább "bio"-kajákat, és a mégdrágább étrendkiegészítőket, amik csak mosószerből vannak, hogy aztán megbetegedjenek a mosószertől, és mégtöbb étrendkiegészítőt vegyenek? Közben pedig majd szidják a multikat, meg a gyógyszercégeket, és boldogan eszegetik tovább a Tescoban kapható bio-Q10-vitamint, és a kibaszott mosószert!

Én nem leszek hülye, nekem nem egy egeszsegeselet.blogspot.com fogja megmondani, hogy mit egyek!
Pláne nem mosóport, fuckthat...
Amikor rendesen kidühöngtük magunkat a csodatablettáim mosóporsága fölött, elővettem azt a kis gyógyszertartó dobozt, amiről már mutattam képet korábban is, és az egész tartalmát beleszórtam a városi tóba, majd utánuk hajítottam a maradék két beutalót is.

Magyaráztatás

Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, de... mégis hogy tudnék megmagyarázni valamit, amit én magam sem értek? Az a villámos dolog szombaton...
Oké, ez így nem lesz egyszerű.
Kicsit, azt hiszem, mesélnem kell magamról, hogy ez teljesen világos legyen.
Az a lényeg, hogy nagyon könnyen felidegesítem magam. Néha még olyan lényegtelen dolgokon is, amit senki nem gondolna stresszesnek, például ha elképzelek egy szituációt, ahol beszélgetek, mondjuk Levivel, és mond valamit a képzeletbeli beszélgetésben, amitől zavarba jönnék, akkor tényleg zavarba jövök. Akkor aztán dühös leszek magamra, amiért zavarba jöttem egy ilyen lényegtelen, valójában nem is létező dolgon. Amikor dühös leszek, annyi lesz bennem az indulat, hogy a hangszálaim sztrájkolni kezdenek... Ne is kérdezzétek! Nem tudom, miért pont a hangszálaim mondják fel először ilyenkor a szolgálatot, a lényeg, hogy úgy kezdenek remegni, hogy a hangom olyan lesz, mint egy hisztis négyévesé. Amitől csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek, hiszen én NEM SÍROK, a hangom mégis olyan, mintha sírnék. Ettől akkora lesz bennem a harag, hogy valóban sírva fakadok, és akkor ott vége - amíg meg nem nyugszom, használhatatlan vagyok.
Emlékeztek még, mi volt az egész kiváltó oka?
Igen, egy képzeletbeli beszélgetés.
Hát ilyen egyszerű engem kiakasztani.
Na most, ha ki vagyok akadva, abból általában valami baj keletkezik... lásd vasárnapi blogbejegyzés. Levi valami olyasmit magyarázott, hogy "pszichoaktív", vagy mi, de hiszi a fene, egyszerűen nem jó, ha dühös vagyok.
Ha mégis ideges leszek, a dühtől meg kell szabadulni. Azt hiszem, a düh olyan, mint a lélek salakanyaga, vagy inkább mint a hányás (bocsánat az undorító hasonlatokért, de nem jut jobb eszembe). A hányás annyiban illőbb, hogy ez nem jellemző minden emberre, sokkal kellemetlenebb, és könnyebben jön, ha iszom.
Szóval, ha valami felkavarja a gyomrom, vagyis ha valaki felidegesít, olyasmit kell tennem, ami a hányásnak felel meg - azt hiszem, ez történt vasárnap hajnalban a parkban. Elnézést a profánságért, de akkor és ott egyszerűen kiadtam mindent, ami feszített belülről - ki gondolta volna, hogy az egy villámcsapás lesz?! XD
Oké, viccet félretéve, ez nyilván sokkal bonyolultabb, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam? Nem vagyok tudós. Ami azt illeti, nem is szeretnék találkozni egyel sem, oh God, még mit nem! Köszönöm szépen, de elég rémtörténetet olvastam ahhoz, hogy tudjam, hova vezetne az, ha bevonnánk egy tudóst.

Szóval, ezt a gondolatmenetet levezettem Diának és Levinek is (Bencének is szívesen elmondtam volna, de ő azt mondta, hogy nem akar lelkizni), és szerencsére ők is hihetőnek találták. Levi még nevetve meg is jegyezte, hogy ez a stresszlevezetésnek egy sokkal hatásosabb módja, mint ha elmennék futni - persze sokkal rombolóbb is. De hát maximum gyakorolnom kell, nem igaz?

Weak-end

Tehát, ahogy írtam, csütörtökön elmentünk Diával vásárolgatni.
- Holy shit, miért nincs egy Hot Topic a városban?! Mit a városban, egész Magyarországon nincs egy rohadt Hot Topic! Pedig ha lenne... se engedhetnénk meg magunknak, hogy oda menjünk... na, mindegy.
Először a plázába mentünk, de hát tudjátok, nincs sok pénzem, de újítottunk mindketten egy vastag, gumitalpú cipőt, úgynevezett creepert, mert a vastag gumitalp szigetel, és így nem tudok ívet húzni Diához, mert szigetelve lesz. Ez így volt a fizikakönyvünkben is.

Aztán találtunk egy műbőr kesztyűt is, ami ugye szintén műanyag, tehát szigetel, ráadásul tele van szegecsekkel, azaz ha mégis ívet húznék, egy ideig a szegecsek elkapnák... asszem, ez így van, de majd kipróbáljuk.

Végül kaptam Diától ajándékba egy csövessapit, tudjátok, olyan hátul lógós, fekete sapkát, amit félig kell csak a fejedre húzni, és... hát, a lényege nagyjából az, hogy eltakarja a hajamat, pontosabban a hiányát. Amikor hazamentem, varrtam is rá gyorsan egy szívecskét, hogy ne látszódjak benne olyan barátságtalannak :)
(Meg persze tettem bele pár biztostűt, szintén azért, hogy elvezesse az áramot, ha kell majd.)




Pénteken aztán így állítottam be az iskolába, és biztos elég furán mutattam, emelt talpú cipőben, szegecsekkel, meg ilyen sapkában, és amikor először léptem az aulába, biztos voltam benne, hogy mindenki engem néz. Aztán amikor ki mertem nyitni a szemem, láttam, hogy mindenki pont leszarja, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki, egyedül Dia és Bence néztek - mit néztek, csápoltak és a nevemet kiabálták az aula túlsó végéből.
Egész nap nem történt semmi említésre méltó. Szerintem az osztálytársaim már megszokták, hogy mindig hátul ülök, és nem csinálok semmit, hogy fel sem tűnt nekik, hogy valami megváltozott.
Pedig én olyan vagyok, mint egy fecske. Sose veszed észre az első fecskét, soha! Csak akkor tűnik fel, hogy visszatértek, amikor már megállíthatatlanul tavasz van, és a hóemberek elpusztulnak, mielőtt észrevennének minket. Mert mi fecskék vagyunk.
Egyedül az ebédlőben tűnt fel, hogy valami megváltozott - begyűrűzött a fecske-effektus. Levit egész nap nem láttam, de amikor menetrend szerinti pontossággal megjelent az asztalom mellett, tátva maradt a szám, mert rajta is éppen olyan sapka volt, mint rajtam, csak a szivecske nélkül.
- Azt mondtad, nem tudsz gondolatot olvasni! - kacagta, ahogy lehuppant velem szembe.
- Eddig én is úgy tudtam...
Röhögcséltünk, megbeszéltük, hogy el kéne menni valahová a hétvégén, ami végül a Múzeum Café lett, de mielőtt befejeztük volna a kaját, egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Bár amilyen halk volt, lehet, hogy csak képzelődtem, és mégis...
"- Az ott most egy darkos klikk?
- Nemtom, de nem túl bizalomgerjesztőek...
- Rohadt életbe, miért beszélsz róluk ilyen szépen?!"

Szombaton este elmentünk a Múzeumba, és hattól nyolcig egészen jól éreztem magam, pontosabban olyan jól, mint előtte hetekig nem. Dia és Bence felváltva rohangáltak ki cigizni a hideg udvarra, Levivel rengeteget beszélgettünk, igazából a legkülönfélébb dolgokról, az aranyhalak párzási szokásaitól kezdve a nyakkendőcsomók fajtáin át a fizika törvényeiig tényleg mindenről... Oké, hallottatok már két kamaszt "cseverészni"? Nem véletlenül találták ki ezt a szót, mert a beszélgetés nem jó leírása annak, ami ilyenkor folyik. A lényeg, hogy hihetetlen volt, még a hangfalakból is olyan dalok szóltak, amiket szeretek: My Chemical Romance, Irie Maffia, Snow White's Poision Bite, ami különös, tekintve, hogy ez egy hipstertanya-szerűség.
Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg este hét körül el nem kezdte szállingózni azok a vendégek, akik egy szülinap alkalmából lefoglalták a kávézó felét. Néhány vendéget ismertünk is, egyik-másik még oda is köszönt nekünk, többeknek feltűnt, hogy nem vagyunk meghívva, de mit tehettek volna? A kávézó vendégei voltunk mi is.
Aztán megjelent egy iskolatársunk, Erzsike, és fennhangon darálni kezdte az összegyűlt tömegnek, hogy nagyon-nagyon meg szeretnék lepni Zsókát (aki, ha jól tippeltem, szintén egy suliba járt velünk), úgyhogy ha belép a kávézóba, mindenki kezdje el énekelni a Boldog Szülinapot! kezdetű örökzöldet, és hajigáljon lufikat vagy konfettit az ajtó felé.
Dia egy darabig még kacagott, és elmagyarázta, milyen sekélyes gesztus ez az egész, de az ő arca is megnyúlt, amikor az összegyűlt tömeg belekezdett az énekpróbába.

Forgott a gyomrom. Mindenki pezsgőt, vagy gondosan csomagolt ajndékdobozokat szorongatott, az arcukon az őszintétől messze elütő mosoly, hamis hangjukkal ölni lehetett volna. Két fiú hősiesen pumpálta a lufikat, és közben azon vitatkoztak, ki vigyen haza egy bizonyos Zita nevű lányt.Pár asztallal odébb egy akkora tortát igyekeztek legalább negyven felé osztani, amekkora Anyáék esküvőjén sem volt. A hangzavarban egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik ajándékosdoboz nyávogna. Mindegyik lányon magassarkú cipő volt, de csak kevesen tudtak közülük járni benne - ez a sminkre is hasonlóképpen volt igaz. Hallottam, ahogy egy Regina nevű lány megkéri a csapost, hogy vigyen ki mindenkinek egy welcomedrinket, majd készpénzzel fizetett, a csapos pedig nem kérdezte meg, hány éves.
És a hajuk! Csillogó csatokkal volt feltornyozva, hogy legalább tíz centivel magasabbnak látszottak, vagy annyi gumival és hajpánttal szorították a koponyájukhoz, hogy azt lehetett hinni, nincs is semmi a díszek alatt. Néhány lánynak, köztük Erzsikének is új, divatos frizurája volt, az az undorító fajta, amihez a fülek fölött kopaszra kell borotválni a fejbőrt, a fej tetején pedig hosszúra kell hagyni, és a teljes maradék hajkoronát egy oldalra kell fésülni.
A szagok, a torta szaga, amilyet én nem ehetek, a bájvigyorok, a kínos vagy kárörvendő kacagás, a kényelmetlen precizitás, a kapkodás, a beolvadás és a kiemelkedés, kellemetlen, kötelességtudatból gratuláló népség, és a pezsgő, ami drágább, mint a komplett ruhatáram...
- Tudod, hogy könnyen megszabadulhatnánk tőlük, ugye? - hajolt hozzám Dia, én pedig csak értetlenül bámultam rá. Persze értettem, mire céloz, de nem tudtam felfogni, hogy tényleg jól értem.
- Megbuggyantál? - sziszegtem.
- Csak egy kis rövidzárlat, és se kareoke-gép, se boldogszülinapot, de még csak világítás sem.
- Hülyeség - mondta Levi. - Ha levágod a villanyokat, mi ugyan úgy sötétben maradunk, és ha ezért bezárnak, minket ugyan úgy elküldenek innen. Komolyan tönkretennéd egy vadidegen szülinapját, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen?
- Ez nem ilyen egyszerű... - mondtam, de ő csak kérdőn bámult rám, és végül a ricsajtól nem tudtam neki elmagyarázni, mi benne pontosan a bonyolult.
Éppen egy frissen támadt morális vihar közepén tépelődtem, amikor odalépett hozzánk Erzsike - látszott rajta, hogy nagyon azt szeretné, hogy úgy látsszon, mintha a helyzet magaslatán volna.
- Megtennétek csajok, hogy felfújtok egy-két lufit, Zsóka hamarosan ideér, és mi még...
- Kikérem magamnak, és fiú vagyok! - szúrt vissza azonnal Bence, fel sem fogva a "csajok" utáni részt.
- Oké, akkor hát... várjatok egy percet, ti vagytok a darkos klikk, nem? Mit kerestek itt?
- Egy kávézóban? - kérdezte Dia a kedvenc szarkasztikus hanghordozásával. - Nemtom, talán teázunk...
- De nem is vagytok meghívva - mondta Erzsike. Még nem látta át teljesen a helyzetet.
- Mióta kell meghívó egy kávéházba?
- Mióta Zsóka ma tizennyolc éves, azóta! Muszáj nektek pont itt ülni?
- Hamarabb jöttünk, mint ti.
- De mi már tizennyolc éve tudtuk, hogy Zsóka pont ma lesz tizennyolc éves, szóval mi jöttünk ide hamarabb.
A vita többi részéről már nincsenek emlékeim, mert ez volt az a pont, ahol részben Erzsike IQ-hiányos érvei, részben az egyre hangosabban zsibongó tömeg miatt akkora lett bennem a feszültség (ha-ha-ha), hogy muszáj volt valahogy lenyugtatnom magam.
Beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy könny szökött a szemembe, és azonnal megéreztem a vér ismerős, fémes ízét. Amíg valami fizikailag fájt, nem volt akkora a nyomás a szívem helyén, nem akartam ordítani, nem akartam rombolni, ölni, csak ücsörögni, és hagyni, hogy a fájdalom hullámozzon. Figyelni, ahogy mozog. Ez a módszer csak ideig-óráig hatott, az viszont biztos volt, hogy azonnal elterelte a gondolataimat Erzsikéről.
Levi később azt mesélte, hogy egy aprót megremegett ugyan a lámpa fénye, de ha nem történt volna nagyobb zűr, meg tudtam volna tartani az önuralmam, de Zsóka pont a legrosszabbkor született.
(Észrevettétek már, hogy sokunknak az a legnagyobb bűne, hogy rosszkor van rossz helyen?)
Éppen nagyban küzdöttem önmagammal, Erzsike pedig Diával, amikor a tömeg egyszerre zendített rá a hamis és vontatott üdvözlődalukra. Erre Erzsike, hogy mégiscsak lássa a terve beteljesülését, senkivel és semmivel nem törődve fúrt utat magának a tömegen át - az egész kávéház balszerencséjére fellökve a székemmel együtt engem is.
Először azt hittem, a zuhanástól ájultam el, de aztán rá kellett jönnöm, hogy eszméletlen állapotban az ember nem gondolkozik azon, miért ájult el. Azonban tagadhatatlanul sötét volt, mintha elment volna az áram - a háttérzajul szolgáló magnó viszont kísérteties nyekergésbe kezdett, néha olyan magas és hangos zajokat kiadva, hogy az sértette a fülemet. Aztán kétszer felvillant az összes lámpa, és állóképek sorozataként láttam, ahogy kezek nyúlnak felém. Ösztönösen arrébb akartam kúszni, de aztán rájöttem, hogy Dia és Levi azok. Talpra rántottak, és a vaksötétben sikongató embereken átbotladozva vettük az utunkat a kijárat felé.
Szédültem, de istentelenül - amikor is a füst szaga azonnal visszahozott. Ha füst van, akkor tűz is van - méghozzá egy dugig zsúfolt szórakozóhelyen.
- Hívjátok a tűzoltókat - kiabáltam Levinek, de a felbolydult méhkas módjára zúgó kocsmában elveszett a hangom.
Amikor kiértünk az udvarra, a telihold fényénél már láttam, hogy dől ki a füst a Múzeum ajtaján. Szerencsére másnak is volt annyi esze, mint nekünk: a szülinapi buli vendégei egymást támogatták ki a sötét teremből, és távolról a tűzoltók szirénája szólt.
- Tűnjünk el, amíg lehet - sziszegte Dia, és kivonszolt a kapun kívülre. Levi és Bence is követett minket, ahogy balra fordultunk, és szótlanul vágtunk át a piactéren.
- Erzsike emlékezni fog ránk - mondta Bence minden előzmény nélkül. - Tudja, hogy ott voltunk, és utál, szóval...
- Szóval? Ki kenne ránk egy elektromos tüzet? - vágott vissza Dia, engem viszont a hideg rázott.
- Haza akarok menni - motyogtam.
Beértünk a buszpályaudvarral szembeni parkba, ahol leültettek egy padra, én pedig tudtam, mi a teendő.

Kibújtam a vastag talpú cipőmből, és intettem a többieknek, hogy lépjenek hátrébb. Levettem a sapkámat, a kesztyűmet, és minden egyebet, ami zavarhatott volna. Lassan a park közepére sétáltam, hogy egyenlő, majdnem biztonságos távolságra legyek a házaktól.
Megvártam, míg megjelenik, majd a sarkon befordulva eltűnik a tűzoltó, és megkönnyebbültem, hogy nem követte mentő.
Fölemeltem a kezem, az égre emeltem a tekintetem, és...
Az ózonszagon kívül semmire nem emlékszem.
Végtelen idő telt el, és én olyan boldogságot tapasztaltam, mint előtte soha. Ha ilyen lehet halottnak lenni, hát alig várom.
Aztán arcok úsztak be elém: először Levié, aztán Diáé, végül kicsit távolabb Bencéé. Láttam, hogy mozog a szájuk, de mintha egy tolldunyha alá dugtak volna, semmit nem hallottam.
Lassan tisztult ki a világ, és végre felfogtam, hogy ki vagyok, és hol vagyok.
Feltápászkodtam, és a barátaimba támaszkodva botladoztam el a padig, ahol a cipőmet hagytam.
Az első hang, amit fel is fogtam, Bencéhez tartozott.
- A rohadt életbe, túlélted!
- Erre számítottál? - kérdeztem Levitől.
- Arra, hogy agyonvágatod magad egy villámmal? Tulajdonképpen azt hiszem, igen, valami ilyesmire - mondta, bár a holtsápadt arca ennek némileg ellent mondott.
Csodálatosan éreztem magam. Szabad voltam, és könnyű, mint egy lufi.
Gyorsan magamra kaptam a cipőm és a sapkám, és vigyorogva fordultam a többiek felé.
- Mit szólnátok, ha bemennénk a Mekibe? Iszonyatszomjas vagyok, és jobb lenne, ha nem találnának minket egy égő kocsma és egy villámsúlytotta park társaságában, nem igaz?
Tudom, hogy furán néztek rám, és tudom, hogy miért, de hé! Kérdezzenek csak meg bárkit, akit csapott már meg villám, utána rettenetesen szomjas lesz az ember!

Még egy utolsó dolog, amit meg kell említenem, mielőtt végre alhatok.
Ma, vasárnap reggel jöttem haza, és zuhanyzás közben észrevettem, hogy a szokottnál több hajszálam hullott ki a hajmosásnál. Nem értek hozzá, meg ködös, meg nem hiszem, hogy akad köztetek bárki is, aki még hisz nekem, de azért csak leírom: szerintem van valami kapcsolat a hajhullás, és a villámszórás között. Vagyis oké, természetesen, akit megcsap a villám, az örüljön, ha megmarad, nekem meg csak a hajam hullik, de mégis... valamit én itt érzek.

Dobozoljunk!

Nemrég értem haza, és amikor kimentem a garázsba fáért, valami különösre lettem figyelmes.

- Anyaaa!!! Ez micsoda? - kérdeztem.
- Ez? Egy áramcsökkentő készülék - mondta Anya, valószínűleg fel sem tűnt neki, milyen zöldes árnyalatot ölthetett az arcom.
- Hogy mi?!
- Feszültségoptimalizáló áramcsökkentő készülék. Ha bedugod a konnektorba, akkor kisimítja az áram fázisait, és így kevesebbet kell fizetni.
- De hát miért?
- Mert ingadozik a feszültség a házban. Te nem vetted észre, ahogy folyton villognak a lámpáink, meg pislog a tévé?
- De...
- És így nagyon sokat kellene fizetnünk. Ezzel viszont a villanyszámla 70%-át meg lehet takarítani...
- Anya... mennyit fizettél ezért a vacakért?
- Ez nem vacak! Ne szólj bele abba, amit nem értesz!

Félek, hogy Anya sejt valamit, úgy értem... Először a lúgosító-étrend, most egy áramkisimító, mi lesz a következő? Mi lesz, ha idehoz egy táltost, vagy valamit, aki felismeri, mire vagyok képes?
Erről már nem is beszélek...

Mindegy, most nincs időm keseregni, megyünk Diáékkal ruhákat venni. Azt mondta, kell pár cucc, ami... kell, és kész. Majd még írok!

Folytatás

Sajnos csak most, a csütörtöki informatikaórámon tudom folytatni, ha a tanár le nem fülel, hogy mást csinálok, mint a feladat.
Kedd este legnagyobb meglepetésemre Bence, Dia öccse is ott fogadott Dia lakásában, nem csak a barátnőm és Levi.
- Te mit keresel itt? - mordultam rá a kis görcsre.
- Itt lakom, tökfej. Amúgy meg, szerintem érdekel a.... a... tudod, na.
Nem, nem tudtam,. nem is akartam tudni, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett, bevonultam Dia szobájába, de Bencét nem tudtam lerázni.
Dia a nyakamba ugrott, megölelt, és érzetem, hogy örül, hogy lát - bárcsak ez fordítva is igaz lett volna.
- Mire fel a kupaktanács? - morogtam, ahogy lehuppantam az ágyra Levi mellé. Dia a puha forgósszékében ült, Bence a földön.
- Csak tudni akartuk, minden rendben van-e veled.
- A hajammal? - kérdeztem vissza naivan.
- Tudjuk, hogy tudod, mire gondolunk.
- Hát, gondolatolvasó éppen nem vagyok...
- Kár - morogta Bence.
- Ti teljesen megbuggyantatok? - fakadtam ki, de nem értem el vele semmit.
- Csak segíteni akarunk - mondta Levi.
- Figyelj, Viola, meg kell értened! - vette át a szót Dia. Már nagyon régóta felfigyeltem a furcsaságaidra... úgy értem... mármint egy pillanatra se értsd úgy, hogy bárki is hibáztatna bármiért, egyszerűen észrevettem dolgokat, amik lehet, hogy egyeseket aggasztanának, persze engem nem, de én jobban szeretném, ha...
- Te félsz? - böktem ki. meglepetten, mire elhallgatott, és lesütötte a szemét. Ti komolyan féltek tőlem , ugye? Ha ennyire féltek, miért nem hagytok végre békén?!
- Mert ez nem így megy! Látom, hogy bajod van, hogy bajba kerültél, és amíg a barátod vagyok, segítek, szeretnélek kihúzni belőle, mert te is megtennéd értem.
Ó, de megható monológ.
- És ezen mégis hogy akarsz segíteni?
- Akárhogy.
- Van egyáltalán fogalmatok róla, milyen komoly dolog folyik itt? - buggyant ki belőlem. Nem akartam beszélni róla, de többé nem tudtam visszafogni magam. - A laptopomat egy hete nem dugtam be a konnektorba, mégis mindig töltve van az aksija. Ha esőben sétálok, az esőcseppek íveket húznak hozzám. Tegnap este az egész Palotavárosi lakótelepet sötétbe borítottam, mert kisütöttem egy trafót a panelok mögött! El tudjátok képzelni, milyen veszélyes lehet ez?
- Nem tudjuk elképzelni - mondta Levi. - De ez nem is akadály.
Túlságosan meghatódtam ahhoz, hogy visszaszóljak neki. Szipogni kezdtem, és úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna dagadni a mellkasomból.
Dia látta, hogy sírni fogok, úgyhogy felém hajolt, hogy megöleljen. Éreztem, és hallottam is, ahogy szikrák pattannak közöttünk, mintha órákig gumitalpú cipőben mászkáltunk volna a linóleumpadlón - de ez nem tántorította el. Megölelt, én pedig zokogtam, részen a többnapos hallgatástól, részben mert féltem, hogy fájdalmat okozok Diának.
Akkor Bence kezét éreztem a vállamon, Levi sután a kezem után nyúlt, és bár egy-egy szikra mindkettőjüket megcsípte, még össze sem rezzentek.
Lassan kezdtem megnyugodni.
- Megint bedugtad a hajvasalót a hősugárzó mellé?! - hallatszott Dia anyjának kizökkentő kérdése a szomszéd szobából.
- Igen - kiáltotta Dia. Falazott nekem.

Melankólika

Tegnap és ma a suliban igyekeztem láthatatlanná válni, ami nem volt túl nehéz. A sulit ugyanis szörnyen rosszul tervezték, valójában nem is iskolának szánták, ezért a folyosókon fényes nappal is félhomály van, a vezetőségnek pedig nincs annyi pénze, hogy egész nap égjenek a villanyok.
(Tudjátok, az áram drága!)
Én pedig újabban feketébe öltözöm, így alig látszottam ki a homályból - jó érzés volt. Nem igazán tettem ki a lábam az osztályteremből, csak amikor muszáj volt, de a tágas és fényes ebédlőt így sem tudtam elkerülni. Ahogy távol a többiektől hervadoztam a párolt zöldségeim fölött, bekövetkezett, amitől féltem - Levi huppant le mellém.
- Vasárnap reggel el sem köszöntél.
- Siettem haza.
- És tegnap sem láttalak.
- TZ-t írtam, és tanultam a szünetekben - rögtönöztem... De hát miért is tartoznék elszámolással ennek a srácnak? Ki ez egyáltalán?
- Értem... - Lehajtott fejjel vizslatta a saját kajáját, majd egy megvető pillantást vetett az enyémre. - Nem akarsz beszélgetni?
- De, az minden vágyam. Azért ültem a többiek közelébe. - Nem érdekelt, ha megbántom a szarkazmussal. Egyedül akartam maradni.
- Dia aggódik érted, ugye tudod?
- Hát persze, azért ordította le a fejem szombat éjjel?
Láttam, hogy nem igazán tud mit felelni, és éreztem, hogy nő bennem az oktalan harag. Mi az istent akar tőlem bárki is?!
- Nem kérsz a kajámból? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve (legalábbis gondolom, hogy hirtelen ötlet volt, nem valószínű, hogy van a srácnak ennyi esze).
 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül.
- Találkozzunk. Mondjuk ma este. Nem jössz át Diához nyolc felé?
Legszívesebben ordítottam volna, hogy tűnjön el, de akkor biztosan mindenki engem bámult volna az ebédlőben, úgyhogy csak bólintottam, összepakoltam a kajám, amihez hozzá se értem, és kóválygó fejjel elindultam haza.

Nem akartam elmenni Diához, de igazából elég rosszul érzem magam itthon, szóval...
Indulok, majd este írok még, mi történt Diáéknál.
Érzem, hogy valami készül.

Séta

Ez... véletlen volt, oké? Csak suli után elmentem sétálni egy kicsit, és... véletlen volt, rendben? Nem az én hibám, tényleg véletlen volt! Ugye hisztek nekem?

Fura buli

"Ez a buli tele volt meglepetésekkel" - fogalmaznák meg a túltengő szépérzékkel rendelkezők azt, hogy MINDFUCK! Mi az isten történt?! Úgy értem, plusz egy lyukkal a fülemben ébredni egy dolog, de...

Oké, kezdjük az elején.

Este hat felé értem oda Diához, aki a Vizivárosi lakótelepen, a Sarló utcában lakott, egy panelház nyolcadik emeletén. Akkor ért az első meglepetés, amikor a csengetésemre végre kinyílt az ajtó - és Dia helyett az a srác állt az ajtóban, aki csütörtökön nem engedte a haverját, hogy bevágjon elém a büfé előtti sorban.
Azt hiszem, elsápadtam, aztán amikor a fiú elmosolyodott, elpirultam. Talán illett volna mondanom valamit, de... említettem már, hogy nem vagyok túl szociális alkat?
- Te biztos Viola vagy - kezdte a fiú. - Dia mondta, hogy már csak rád várunk, és kezdhetjük a filmet. Én Levi vagyok - mondta, és felém nyújtotta a kezét, de lányos zavaromban, még lélegezni is elfelejtettem.
- Semmi gáz, Viola, gyere csak be - hallottam Dia hangját a nappali felől - Levi, te meg szokd meg, Viola nem néma, csak hideg van odakint, és megfagyott a hangja. Ha beengeded, eskü felolvad.
Olyan érzésem volt, mint vérvétel után, szédültem, meg minden, de amikor a srác végre félreállt az utamból és bejutottam a lakásba, már nem volt olyan rossz a helyzet.

Jó, igazából egyáltalán nem volt rossz a helyzet, csak kicsit  megilletődtem az idegen arc láttán. Amikor hárman csináltuk a pattogatott kukoricát (mivel Dia öccse a kisboltba ment), még beszélgettünk is egy pár szót. Felismert, hogy velem találkozott a büfében, én megköszöntem, hogy nem engedte a barátját elém állni, mire kijelentette, hogy csak haverja, vagy inkább ismerőse. Ezen Dia is jót nevetett, majd javasolta, hogy kezdjük el a filmet az öccse nélkül.
- Szemetek - kiabálta Bence, Dia öccse, amikor visszatért, és hozzánk vagdosta a chipszeszacskókat, amiket hozott, de nem maradt le semmiről, még csak a főcím ment, amikor visszaért.
A film a Carrie remake-je volt, ami tényleg csak napokkal ezelőtt jött ki moziban, de Dia megszerezte a netről... Az eredeti filmet imádom, és a könyv is a szívem csücske, hiszen a kedvenc íróm első regényéről van szó, és hát, azt hiszem, eléggé tudok azonosulni a főszereplővel... Az életben nem dumálok ám annyit, mint itt a blogomban, ez ilyen íróbetegség, többnyire eszembe jut, mi a tökéletes comeback, a brilliáns visszaszólás - öt perccel később. Úgyhogy az esetek többségében inkább hallgatok.
A filmről, sajnos vagy nem sajnos, nem tudok túl sokat mondani, mert minden hangfagyásom ellenére is végigdumáltuk az egészet. Főleg a suliról, az avatási ünnepségről, és iskolai pletykákról beszélgettünk, amíg egyszer Levi meg nem próbált megkínálni chipsszel.
- Kössz, de... nem lehet - rebegtem, pedig egészen addig már majdnem úgy beszélgettem, mint egy ember.
- Ugyan, ne hülyéskedj, Viola, anyád nincs itt.
- Miért, talán cukorbeteg vagy? - kérdezte a fiú.
Dia röviden, és végtelenül leegyszerűsítve vázolta a helyzetem, a hajhullást, és Anya lúgosító étrendjét, amit Levi rezzenéstelen arccal hallgatott végig (Bencét viszont nagyon lekötötte a film azon jelenete, ahol egy osztályra való fiatal lány zuhanyzik meztelenül a tesiöltözőben).
- Ennyi? - kérdezte Levi, én bólintottam, felkészülve bármire, a gúnyos nevetéstől az együttérző sajnálkozásig - pontosabban majdnem mindenre, mert amit mondott, arra nem. - Valahogy bioszórán nem ezt tanították. Tessék - mondta felém nyújtva a chipszeszacskót.- Nem lesz tőle több bajod, mint a városi levegőtől.
Tudhatjátok, többet már nem kellett győzködniük. Minden létező hócipőm tele van a folyamatos fáradtsággal és rosszulléttel, azzal, hogy már a legszűkebb gatyáim is lógnak rajtam, úgyhogy belemarkoltam a chipszbe.
- Ez csak akkor lehetett volna klisésebb, ha almával kínálod. - nevetett Dia.
- Ha nem muszáj, nem eszek almát - kacagtam.
- Hát nem is enni gondoltam - méltatlankodott a barátnőm. - Lefogadom, neked azt se szabad... Szóval akad a hűtőben egy-két liter almabor.

A film utolsó pár jelenetét azonban mind a négyen feszülten figyeltük, és láttam a többieken, hogy gondolkoznak a látottakon.
A filmben (tulajdonképpen a könyvben is) a főszereplő lánynak telekinetikus képességei vannak, és miután egy csúnya tréfának esett áldozatul, dühében az ereje segítségével a földdel tette egyenlővé a fél várost.
Tudtam azonosulni a karakterrel.
Már legalább fél perce ment a végefőcím, mire felocsúdtunk az utolsó snittek hatása alól. Dia egy hajtásra kiitta a maradék almaborát, Bence visszaszaladt a szobájába, hogy azonnal feltölthesse Facebookra, micsoda jó filmet látott, én viszont csak kattogtam magamban, mint egy felhúzós óra.

Kell. Vannak dolgok, amiket senki nem irányít, egyszerűen vannak, mert ez az élet rendje. Mint ahogy kell, hogy egy osztályban legyen egy fura kölyök, akit mindenki piszkálhat. Nincs oka, csak kell, és kész.
És Kell, hogy a történet végén az áldozat legyen a győztes, mert ez a természet törvénye... vagy ha mégsem, hát az én törvényem. Kell, hogy az évek folyamatosan váltakozó zsarnokain az egyetlen és változatlan elnyomott megbosszuljon mindent, és ennek így kell lennie, majd én teszek róla, hogy mindig és mindenhol így kelljen lennie.

Akkor a tévé magától kikapcsolt, majd újra vissza, a végefőcím zenéje felerősödött, majd elhalkult.
- Ráültünk a távkapcsolóra - mondta Levi, mire felpattantunk mindketten - Dia viszont mozdulatlan maradt.
- Kizárt - mondta, és újratöltötte a poharát, nem törődve többet a tévéje viselkedésével, de mivel az ingadozás abbamaradt, minket sem izgatott különösebben.
- Hatalmas film volt, ugye? - mondta Levi lelkesen.
- Gecihatalmas! - hangzott fel Bence szobájából.
- Még jó, hogy anyánk ezt nem hallja - sóhajtott Dia.
- Szeretem az ilyen filmeket - fűzte tovább a szót Levi. - Gyakran álmodom, hogy az akaratommal tudom mozgatni a tárgyakat, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha tényleg tudnék ilyesmit, mint a csaj a filmben.
- Viola tájékozott a témában - mondta Dia.
- Ja, bizony - feleltem lelkesen. - Imádom a horrorregényeket, amikben a bonyodalom...
- Tudod, hogy nem erre gondolok - mondta, és már megint úgy nézett rám, mint egy bűntárs, mintha valami közös, véres titkunk lenne, és én megint nem tudtam hova tenni a dolgot.
- Akkor mire?
Dia erre csak szórakozottan ingatta a fejét, kortyolt egyet a borból, majd hirtelen felindulásból talpra ugrott.
- Nem akarod kiszúratni a füled, Viola?

Be kell valljam, hogy a lúgosító étrend egyik legidegesítőbb mellékhatása, hogy rémesen rosszul bírom az alkoholt. Biztos vagyok benne, hogy józanon nem mentem volna bele, de akkor és ott jó ötletnek tűnt.
Kettőt nem tudtam pislogni, már a kanapén feküdtem, Bence a lábamon ült, el ne szaladjak, Dia pedig a fejemet szorította le, és egy tollal próbálta a fülcimpámba rajzolni a fülbevaló leendő helyét, miközben instruálta a nővérke szerepét játszó Levit, hogyan kell pálinkával fertőtleníteni egy biztostűt.
Bár a pálinkának már az említésétől is úgy kezdett forogni a gyomrom, hogy a higiénia volt a legkisebb bajom.
- Kész vagy? - kérdezte Dia. A gondolkodásom már kezdett szétcsúszni, ezért egy pillanatig nem értettem, miért bámul mindenki engem.
- Nem.
- Az a jó. Ha kérhetlek, ne tegyél tönkre semmit.
Nem értettem, mire céloz, hiszen ketten fogtak le. Éreztem a hideg ujjait a fülcimpámon, és csak még idegesebb lettem a ténytől, hogy remegtek. Levi megszorította a kinyújtott kezem, ami éppen az az együttérző gesztus volt, amitől az ember csak még feszültebb lesz - hiszen ha együttérzésre szorulok, akkor tényleg nagy lehet a baj.
Akkor azt hittem, hogy az idegtől kezdtem homályosan, villódzva látni a világot - később Levi mesélte, hogy a lámpák tényleg pislogni kezdtek akkor.
Amikor a biztostű átütötte a fülcimpámat, nem fájt igazán, csak egy hangos roppanást hallottam, és forróságot éreztem - a vérem csorgott a fülemről a nyakamra.
Fel is sikoltottam, ha jól emlékszem, de ott és akkor miden esetleges volt - mindenesetre az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a fém áthatolt a húson, a panelházban, és az egész lakónegyedben egyszerre elment az áram.
- Mondtam - jelentette ki Dia.
- Mit? - kérdezte Levi, miközben beüzemelte a telefonját, olyan kék derengésbe vonva mindannyiunk arcát, mintha egy olcsó horrorfilmben szerepelnénk.
- Hogy Violának van valami adottsága.
- A fülem... - rebegtem.
- Nyugi, már tudom egy ideje. Hülyének kéne lennem, hogy ne vegyem észre, hogy ég ki folyton a fejed fölötti lámpa, ha kihívnak felelni, vagy valaki beléd köt. De nyugi, tudok titkot tartani.
- Istenem, vérzek...
- Mert ideges vagy. Ha megnyugszol, és lemegy a vérnyomásod, el fog állni a vérzés. És jó lenne, ha visszahoznád az áramot, sötétben nem tudom berakni a fülbevalódat.
- De hát... miről beszélsz te?!
- Mondtam, hogy nem kell titkolóznod...
- Fogalmam sincs, miket hordasz össze!
- Értsem úgy, hogy te nem is... nem is tudtad?!
- Dehát mit, az istenért?! - Már ordítottam, és amikor a nappali lámpája kettőt villant, végképp elszakadt a cérna. Zokogva rohantam ki a lakásból, vércseppeket hagyva magam mögött, mint Jancsi és Juliska a morzsaösvényt, éppcsak a vaksötétben senki nem tudta volna követni.
Fogalmam sincs, hogy jutottam ki a tetőre, a másnaposságomból ítélve az is csoda, hogy akkor még tudtam járni. A lényeg annyi, hogy részegen az embernek vannak bizonyos ráeszmélései, amikor olyan dolgokra jön rá, amit eddig is tudott, mint például "Jé, a piros cipőm van rajtam", vagy "Jé, ez a csempe fehér". Pont ilyen ráeszmélés volt számomra, amikor rájöttem, hogy a panelház tetején állok, és valaki a nevemet kiáltozza.
- Itt vagyok - mondtam, mire közeledő lépteket hallottam, és egy telefon halvány kék fényét pillantottam meg.
- Gyere beljebb onnan, ebben a vaksötétben még véletlenül leszédülsz.
- Véletlenül, véletlenül...
- Kihoztam a kabátod - mondta Levi, ahogy a vállamra terítette a ruhadarabot. Leültetett a földre, lekuporodott mellém, és együtt bámultuk Székesfehérvárt, aminek az egyik fele világított, mint egy vidámpark éjjel, a körülöttünk fekvő városrész viszont vaksötétbe burkolózott.
- Véletlen volt - mondtam, és reméltem, hogy van a szavaimban annyi összefüggés, hogy Levi megértse.
- Micsoda?
- Hogy elment az áram. Véletlen volt.
- Komolyan azt hitted, hogy bárki is hibáztat érte? - kérdezte, és a hangjából mosolyt hallottam ki, hiába nem láttam az arcát.
- Nem tudom - rebegtem, és nekem aznapra ki is merült minden kommunikációs készségem.
Levi még próbált nyugtatgatni, meg akart győzni, hogy engedjem Diának, hogy befejezze a fülbevalóm, mert furán fogok kinézni egy biztostűvel a fülemben, próbált rávenni, hogy lélegezzek mélyeket, vagy hányjak, ha attól jobban leszek, pedig nem is voltam rosszul, csak részegen.
Végül, amikor már megunta a sok szövegelést, megölelt - ez kellett egész este.
A panelépületben kigyúltak a lámpák, a negyed többi része azonban továbbra is sötét maradt. Ha nem lettem volna annyira kiütve, valószínűleg csodálatos látványnak tartottam volna.
Letámogatott a nyolcadikra, Dia lakásába, ahol barátnőmmel közös erővel lefektettek a kanapéra, ahol azonnal elaludtam.

Ma reggel tompa sajgással a halántékomban ébredtem, és azt hittem, hogy ez a másnaposság tünete, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek, az nem a halántékom, hanem a fülem. Dia azonnal kicserélte a biztostűt egy fülbevalóra, lefertőtlenítette a sebet, aztán elmentem zuhanyozni, hogy lemossam magamról a vért.
- Sajnálom, hogy megbántottalak tegnap este - mondta Dia, ahogy némi narancslevet próbált kipiszkálni a hűtő mélyéről.
- Összevesztünk? - kérdeztem. Persze, a legtöbb részletre tisztán emlékeztem, de úgy véltem, jobb tettetni a hülyét.
- Aha, asszem. De már nem emlékszem, min... - Akkor felém fordult, kezében egy doboz narancslével, és én biztos voltam benne, hogy hazudik.
- Ha egyikünk sem emlékszik rá, akkor nincs miért bocsánatot kérni, nem igaz?

De én emlékeztem. Mert nem véletlenül villognak a lámpák a közelemben, nem véletlenül rázok meg mindenkit, aki hozzám ér, sőt, néha még a kölcsönadott cuccaim is ráznak. Tegnap éjjel sem véletlenül ment el az áram a Vizivárosban, hanem én, Kéri Viola tehetek minderről.
Ti mit csinálnátok, ha hatalmatokban állna változtatni? Ha hirtelen megkapnátok a lehetőséget, hogy a világot olyanná formáljátok, amilyenné mindig is akartátok?
Mert én félek bármit is tenni. Egyelőre.
Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és agyaltam, hogy mihez kezdjek. A laptopom töltője a nappaliban van, a töltöttségmérő mégis száz százalékot mutat. A telefonom ma délután lemerült - csak kézbe vettem, és máris négy csíkon volt a mutató.
És nem merek kimenni a szobámból. Pedig holnap iskola.

Csakapéntek

Pénteken hajnalban vérvételre mentem, ami szinte teljesen megszokott dolog volt, azonban aznap a nővérke valamiért úgy gondolta, hogy megméri a vérnyomásomat is.
- Úristen, ha nem láttam volna, hogy a saját lábadon jössz be a rendelőbe, nem hinném el, hogy élsz! - mondta a hölgy az értékeket látva. Mentegetőztem, hogy csak elfelejtettem reggelizni, de lényegtelen volt - így is, úgy is levettek három ampullányi vért.

Ezúttal nem siettem vissza a suliba, az első óráról le is maradtam.
- Lógós - közölte Dia, amikor végre beértem a terembe, a második óra közepén.
A második szünetben folytatódott az avatás, igazából már az első szünetben volt műsor, de ugye arról lemaradtam. (Tudni kell ugyanis, hogy az iskolánkban hagyomány, hogy az elsősök egy tizenöt perces műsorral készülnek az avatás napjára, amit az iskola királyi méretű aulájában adnak elő. Az aula tökéletes kör alakú színpadként funkcionál, körben fából készült padokkal. Hatalmas méretei miatt a sulidiszkók helyszínéül is mindig az aula szolgált.)
A második műsorhoz azonban időben érkeztünk, és a tanárnő is pár perccel hamarabb elengedett minket, így még helyet keresni is volt időnk.
Be is vackoltam magam a körszínpad egyik oszlopának tövébe, a keverőpult tőszomszédságába. Hamarosan Dia is lehuppant mellém, és a pénteki nap legfurcsább beszélgetésébe kezdett bele.
- Neked nincs tömegiszonyod?
- De, ráfoghatjuk - feleltem.
- Akkor miért ültél a hangtechnika mellé? - kérdezte, és olyan képet vágott, mint az óvodások szoktak, amikor van egy titkod, és tudják, hogy van egy titkod, de nem akarják elmondani, hogy tudják.
- Mindenhol tömeg lesz, nem? - mondtam értetlenkedve. És igazam is volt, már csak pillanatok voltak vissza a kicsengetésig, és már a fél iskola a körszínpad körül tolongott.
- Persze, de nem akarjuk tönkretenni a hangtechnikát, nem igaz? - nevetett cinkosan, majd felrántott a padról, és elkísért a körszínpad átellenes oldalára, minél messzebb a keverőpulttól.

EZT érti valaki?! O___o

Az utolsó óra előtt megint le kellett lépnem, mert a háziorvos csak akkorra tudott időpontot adni nekem.
- Lógós! - mondta Dia, miközben kikísért az iskola kapujához. - Ugye tudod, hogy a szombati buliról még orvosi igazolással sem hiányozhatsz? Csak a halotti bizonyítványt fogadom el mentségnek!
- Az is lesz nemsokára - sóhajtottam, mire Dia szelíden a vállamba boxolt.
- Tökkelütött - közölte.

Mellékinformáció: Péntek este volt egy sulibuli a gimimben, de nem mentem el. Nem éreztem szükségét önként abba a ritmusra lüktető tömegbe vetni magam. És egyébként is, elég lesz nekem a ma esti buli!
Mert ma este buli Diánál!!!

Gimis avatás, és egy újabb tabletta

Ma volt az avatás első része a suliban, és hát mit is lehetne erről szépen mondani? Hiába estem már túl tavaly a dolgon, most is összeszorult a gyomrom a dologtól - na, nem mintha annyira szörnyűséges lenne, csak nem tudom... ennyi ember egy helyen kikészít.
Rengeteg tejeskávét ittam ma, és esküszöm, jól esett. Kellett is, mert itthon csak mandulatej van, ami rettenetes. Épp a büfében álltam sorba a kávéért, amikor egy srác (megint) bevágott elém, és (megint) belekezdett a szövegbe, hogy "meg akarok halni, mint ez a gyagyás, de előtte kérek egy hotdogot" (komolyan megesett velem ez még szeptemberben), amikor a haverja visszarántotta előlem a srácot.
- Hagyd, van elég baja - mondta, én pedig elgondolkoztam, hogy mióta van a bunkóknak szociális érzéke... mindenesetre hálás vagyok a srácnak, bárki volt is.

Az avatás előtt segítettem berendezni a tornatermet, elvégre közel ötszáz embert kellett bezsúfolni, és a zsámolyhordás közben eszembe jutott, mi történne, ha beomlana a tesiterem teteje, és az az ötszáz ember szörnyet halna. Vagy ha már itt tartunk, mi történne, ha be lennénk zárva az iskolába, mint a hétszázan, plusz a tanári kar és a személyzet.
A közönségen végignézve forgott a gyomrom. Nem is az zavart, hogy némelyik tizenegynéhány éves szemöldöke olyan ívben volt rajzolva, mint a McDonald's jelképe, és hogy amennyit szoláriumoznak, elmehetnének sültkrumplinak, hanem a lenéző pillantások azok felé, akik nem így néznek ki. És a bátorító gesztusok azok felé, akik hasonlítani akarnak rájuk. Ha olyan leszel, mint mi, majd megvédünk azoktól a gonoszoktól és butáktól, akik szánt szándékkal öltöznek feketébe. Még csak megszólalniuk sem kell, lüktetni kezd valami az alkaromban. A legtöbbeknek az arcán látszik, mi van a fejükben, és a legtöbbeknek semmi - ha valami mégis, az számítás és rosszindulat.

Van, amikor annyi gyűlölet és undor folyik az ereimben, hogy érzem, ahogy éget... olyankor úgy érzem, mintha áramütés érne, mintha kirázna a hideg, épp csak ez a remegés forró, iszonyatosan forró.

Nem lepődtem meg, hogy lelökdöstek a zsámolyról, amiket én hordtam a helyére, így csak a bordásfal tetején maradt helyem.
Dia és pár barátja lebzselt idefönt, mert ugye törvényszerű, hogy minden társaságban van egy-két feketebárány - new creep on the block XD Fölmásztam hát Dia mellé, de amikor megláttam, ki ül kettővel a lány mellett, muszáj volt tétováznom.
A fiú volt az a büféből, aki visszafogta a haverját. Látszólag elmélyülten beszélgetett Dia öccsével, akivel szintén egy gimibe jártunk, csak ő a hatosztályos részbe - c-s volt, most nyolcadikas.
- Fehér vagy, mint a fal - közölte Dia, amikor felértem mellé.
- Semmi bajom - mondtam. Vajon mekkora sérülést szenvedtem volna, ha nem a zsámolyról löknek le, hanem innen, a bordásfal tetejéről? Betört volna a koponyám, igaz? Vajon annyira valószerűtlen ez?

Az avatás végül eseménytelenül telt, A Dia öccsével dumáló srác az esemény felénél lelépett ugyan, de nem sokkal könnyebbültem meg. A tömeg fájt.
Amikor vége lett, négy felé, rohantam a nőgyógyászhoz, a hajam miatt ugyebár (bár nem értem, hogy függ össze a kettő... oké, amikor nagyon ideges voltam, nem csak a hajam hullott, és ezalatt pontosan azt értem, amire gondoltok, hogy értem, de azóta felnőttem, és borotvát használok, tehát ezt a problémát megszüntettük... mondjuk).
A néni szerint, ha kipróbálnám a tablettát, és javulna tőle a helyzet, akkor biztosak lehetnénk benne, hogy hormonális eredetű a hajhullás. Ebben van logika, igaz?
"A leendő pasim imádni fog ezért" - futott át az agyamon a gondolat.
- Nem! - csúszott ki Anya száján szinte gondolkozás nélkül. - Tudja, milyen káros lehet, ha mindenféle hormont szed...
- Asszonyom, nőgyógyász vagyok, és tudom, milyen káros lehet tizenhat évesen szülni, vagy húsz évesen megkopaszodni. Akarják a magyarázatot, vagy nem?!
Így esett, hogy mától tablettát szedek... a hajamra.
Mondjuk az értendkiegészítők tömkelege mellett észre sem veszem.

Laza beszámoló

Ha az életem egy film lenne, az ilyen napokat hívnák cseleménylassítónak.

Ugye még mindig követem az étrendet, amitől eddig hat kilót fogytam, mintha lett volna miből. Nem ehetek együtt a többiekkel a menzán, hanem ilyen fura kis éthordóban viszem magammal a párolt zöldséget, meg a halat.
Szóval ma is leültem az asztalhoz, egy kicsit távolabb az osztálytársaimtól, hogy ne nézzenek furán, ha látják a kajámat - nem gondoltam, hogy már azt is különcködésnek veszik, ha egyedül ülök le enni.
Hallottam, hogy nevetnek, és sugdolóznak, és kicsit ideges is lettem. Addig puffogtam magamban, amíg el nem vonta a figyelmemet, hogy beindultak a teremben a ventillátorok.
Pedig csak nyáron szoktak működni - futott át az agyamon, amikor megjelent Dia, akivel nem is találkoztam, mióta a rémálmom volt vele.
- Hétvégén lesz nálunk egy szolid buli - mondta, miután lehuppant mellém, és az osztálytársaim pusmogása is elhalt. - Csak négyen lennénk, te, én, az öcsém és az egyik haverja, megnéznénk valami filmet, mit szólsz hozzá?

Örültem neki, Anya már kevésbé.
- De ugye nem hagyod majd, hogy mindenféle szennyel etessenek? - kérdezte aggódva.
- Persze, hogy nem.
- Fiúk is lesznek azon a bulin?
- Hát, tulajdonképpen igen...
- Nem szedhetsz tablettát, nem hagyom, hogy tönkretedd magad!
- De Anya - hápogtam lesokkolva. - Ez csak egy buli!
- Úristen, mi van, ha latexallergiád van?
- És ha van? Csak filmezünk.
- De nem esztek semmit, ugye? És ne igyál sört, tudod, mennyit árt a komló az emésztésnek? És reggel, ha kávéval kínálnak, ne fogadd el! A tejet meg... kérlek, legalább tejet ne igyál! EREDENDŐ CUKOR VAN BENNE!

Szóval, hétvégén buliba megyek, everyone!