- Holy shit, miért nincs egy Hot Topic a városban?! Mit a városban, egész Magyarországon nincs egy rohadt Hot Topic! Pedig ha lenne... se engedhetnénk meg magunknak, hogy oda menjünk... na, mindegy.
Először a plázába mentünk, de hát tudjátok, nincs sok pénzem, de újítottunk mindketten egy vastag, gumitalpú cipőt, úgynevezett creepert, mert a vastag gumitalp szigetel, és így nem tudok ívet húzni Diához, mert szigetelve lesz. Ez így volt a fizikakönyvünkben is.
(Meg persze tettem bele pár biztostűt, szintén azért, hogy elvezesse az áramot, ha kell majd.)
Pénteken aztán így állítottam be az iskolába, és biztos elég furán mutattam, emelt talpú cipőben, szegecsekkel, meg ilyen sapkában, és amikor először léptem az aulába, biztos voltam benne, hogy mindenki engem néz. Aztán amikor ki mertem nyitni a szemem, láttam, hogy mindenki pont leszarja, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki, egyedül Dia és Bence néztek - mit néztek, csápoltak és a nevemet kiabálták az aula túlsó végéből.
Egész nap nem történt semmi említésre méltó. Szerintem az osztálytársaim már megszokták, hogy mindig hátul ülök, és nem csinálok semmit, hogy fel sem tűnt nekik, hogy valami megváltozott.
Pedig én olyan vagyok, mint egy fecske. Sose veszed észre az első fecskét, soha! Csak akkor tűnik fel, hogy visszatértek, amikor már megállíthatatlanul tavasz van, és a hóemberek elpusztulnak, mielőtt észrevennének minket. Mert mi fecskék vagyunk.
Egyedül az ebédlőben tűnt fel, hogy valami megváltozott - begyűrűzött a fecske-effektus. Levit egész nap nem láttam, de amikor menetrend szerinti pontossággal megjelent az asztalom mellett, tátva maradt a szám, mert rajta is éppen olyan sapka volt, mint rajtam, csak a szivecske nélkül.
- Azt mondtad, nem tudsz gondolatot olvasni! - kacagta, ahogy lehuppant velem szembe.
- Eddig én is úgy tudtam...
Röhögcséltünk, megbeszéltük, hogy el kéne menni valahová a hétvégén, ami végül a Múzeum Café lett, de mielőtt befejeztük volna a kaját, egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Bár amilyen halk volt, lehet, hogy csak képzelődtem, és mégis...
"- Az ott most egy darkos klikk?
- Nemtom, de nem túl bizalomgerjesztőek...
- Rohadt életbe, miért beszélsz róluk ilyen szépen?!"
Szombaton este elmentünk a Múzeumba, és hattól nyolcig egészen jól éreztem magam, pontosabban olyan jól, mint előtte hetekig nem. Dia és Bence felváltva rohangáltak ki cigizni a hideg udvarra, Levivel rengeteget beszélgettünk, igazából a legkülönfélébb dolgokról, az aranyhalak párzási szokásaitól kezdve a nyakkendőcsomók fajtáin át a fizika törvényeiig tényleg mindenről... Oké, hallottatok már két kamaszt "cseverészni"? Nem véletlenül találták ki ezt a szót, mert a beszélgetés nem jó leírása annak, ami ilyenkor folyik. A lényeg, hogy hihetetlen volt, még a hangfalakból is olyan dalok szóltak, amiket szeretek: My Chemical Romance, Irie Maffia, Snow White's Poision Bite, ami különös, tekintve, hogy ez egy hipstertanya-szerűség.
Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg este hét körül el nem kezdte szállingózni azok a vendégek, akik egy szülinap alkalmából lefoglalták a kávézó felét. Néhány vendéget ismertünk is, egyik-másik még oda is köszönt nekünk, többeknek feltűnt, hogy nem vagyunk meghívva, de mit tehettek volna? A kávézó vendégei voltunk mi is.
Aztán megjelent egy iskolatársunk, Erzsike, és fennhangon darálni kezdte az összegyűlt tömegnek, hogy nagyon-nagyon meg szeretnék lepni Zsókát (aki, ha jól tippeltem, szintén egy suliba járt velünk), úgyhogy ha belép a kávézóba, mindenki kezdje el énekelni a Boldog Szülinapot! kezdetű örökzöldet, és hajigáljon lufikat vagy konfettit az ajtó felé.
Dia egy darabig még kacagott, és elmagyarázta, milyen sekélyes gesztus ez az egész, de az ő arca is megnyúlt, amikor az összegyűlt tömeg belekezdett az énekpróbába.
Forgott a gyomrom. Mindenki pezsgőt, vagy gondosan csomagolt ajndékdobozokat szorongatott, az arcukon az őszintétől messze elütő mosoly, hamis hangjukkal ölni lehetett volna. Két fiú hősiesen pumpálta a lufikat, és közben azon vitatkoztak, ki vigyen haza egy bizonyos Zita nevű lányt.Pár asztallal odébb egy akkora tortát igyekeztek legalább negyven felé osztani, amekkora Anyáék esküvőjén sem volt. A hangzavarban egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik ajándékosdoboz nyávogna. Mindegyik lányon magassarkú cipő volt, de csak kevesen tudtak közülük járni benne - ez a sminkre is hasonlóképpen volt igaz. Hallottam, ahogy egy Regina nevű lány megkéri a csapost, hogy vigyen ki mindenkinek egy welcomedrinket, majd készpénzzel fizetett, a csapos pedig nem kérdezte meg, hány éves.
És a hajuk! Csillogó csatokkal volt feltornyozva, hogy legalább tíz centivel magasabbnak látszottak, vagy annyi gumival és hajpánttal szorították a koponyájukhoz, hogy azt lehetett hinni, nincs is semmi a díszek alatt. Néhány lánynak, köztük Erzsikének is új, divatos frizurája volt, az az undorító fajta, amihez a fülek fölött kopaszra kell borotválni a fejbőrt, a fej tetején pedig hosszúra kell hagyni, és a teljes maradék hajkoronát egy oldalra kell fésülni.
A szagok, a torta szaga, amilyet én nem ehetek, a bájvigyorok, a kínos vagy kárörvendő kacagás, a kényelmetlen precizitás, a kapkodás, a beolvadás és a kiemelkedés, kellemetlen, kötelességtudatból gratuláló népség, és a pezsgő, ami drágább, mint a komplett ruhatáram...
- Tudod, hogy könnyen megszabadulhatnánk tőlük, ugye? - hajolt hozzám Dia, én pedig csak értetlenül bámultam rá. Persze értettem, mire céloz, de nem tudtam felfogni, hogy tényleg jól értem.
- Megbuggyantál? - sziszegtem.
- Csak egy kis rövidzárlat, és se kareoke-gép, se boldogszülinapot, de még csak világítás sem.
- Hülyeség - mondta Levi. - Ha levágod a villanyokat, mi ugyan úgy sötétben maradunk, és ha ezért bezárnak, minket ugyan úgy elküldenek innen. Komolyan tönkretennéd egy vadidegen szülinapját, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen?
- Ez nem ilyen egyszerű... - mondtam, de ő csak kérdőn bámult rám, és végül a ricsajtól nem tudtam neki elmagyarázni, mi benne pontosan a bonyolult.
Éppen egy frissen támadt morális vihar közepén tépelődtem, amikor odalépett hozzánk Erzsike - látszott rajta, hogy nagyon azt szeretné, hogy úgy látsszon, mintha a helyzet magaslatán volna.
- Megtennétek csajok, hogy felfújtok egy-két lufit, Zsóka hamarosan ideér, és mi még...
- Kikérem magamnak, és fiú vagyok! - szúrt vissza azonnal Bence, fel sem fogva a "csajok" utáni részt.
- Oké, akkor hát... várjatok egy percet, ti vagytok a darkos klikk, nem? Mit kerestek itt?
- Egy kávézóban? - kérdezte Dia a kedvenc szarkasztikus hanghordozásával. - Nemtom, talán teázunk...
- De nem is vagytok meghívva - mondta Erzsike. Még nem látta át teljesen a helyzetet.
- Mióta kell meghívó egy kávéházba?
- Mióta Zsóka ma tizennyolc éves, azóta! Muszáj nektek pont itt ülni?
- Hamarabb jöttünk, mint ti.
- De mi már tizennyolc éve tudtuk, hogy Zsóka pont ma lesz tizennyolc éves, szóval mi jöttünk ide hamarabb.
A vita többi részéről már nincsenek emlékeim, mert ez volt az a pont, ahol részben Erzsike IQ-hiányos érvei, részben az egyre hangosabban zsibongó tömeg miatt akkora lett bennem a feszültség (ha-ha-ha), hogy muszáj volt valahogy lenyugtatnom magam.
Beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy könny szökött a szemembe, és azonnal megéreztem a vér ismerős, fémes ízét. Amíg valami fizikailag fájt, nem volt akkora a nyomás a szívem helyén, nem akartam ordítani, nem akartam rombolni, ölni, csak ücsörögni, és hagyni, hogy a fájdalom hullámozzon. Figyelni, ahogy mozog. Ez a módszer csak ideig-óráig hatott, az viszont biztos volt, hogy azonnal elterelte a gondolataimat Erzsikéről.
Levi később azt mesélte, hogy egy aprót megremegett ugyan a lámpa fénye, de ha nem történt volna nagyobb zűr, meg tudtam volna tartani az önuralmam, de Zsóka pont a legrosszabbkor született.
(Észrevettétek már, hogy sokunknak az a legnagyobb bűne, hogy rosszkor van rossz helyen?)
Éppen nagyban küzdöttem önmagammal, Erzsike pedig Diával, amikor a tömeg egyszerre zendített rá a hamis és vontatott üdvözlődalukra. Erre Erzsike, hogy mégiscsak lássa a terve beteljesülését, senkivel és semmivel nem törődve fúrt utat magának a tömegen át - az egész kávéház balszerencséjére fellökve a székemmel együtt engem is.
Először azt hittem, a zuhanástól ájultam el, de aztán rá kellett jönnöm, hogy eszméletlen állapotban az ember nem gondolkozik azon, miért ájult el. Azonban tagadhatatlanul sötét volt, mintha elment volna az áram - a háttérzajul szolgáló magnó viszont kísérteties nyekergésbe kezdett, néha olyan magas és hangos zajokat kiadva, hogy az sértette a fülemet. Aztán kétszer felvillant az összes lámpa, és állóképek sorozataként láttam, ahogy kezek nyúlnak felém. Ösztönösen arrébb akartam kúszni, de aztán rájöttem, hogy Dia és Levi azok. Talpra rántottak, és a vaksötétben sikongató embereken átbotladozva vettük az utunkat a kijárat felé.
Szédültem, de istentelenül - amikor is a füst szaga azonnal visszahozott. Ha füst van, akkor tűz is van - méghozzá egy dugig zsúfolt szórakozóhelyen.
- Hívjátok a tűzoltókat - kiabáltam Levinek, de a felbolydult méhkas módjára zúgó kocsmában elveszett a hangom.
Amikor kiértünk az udvarra, a telihold fényénél már láttam, hogy dől ki a füst a Múzeum ajtaján. Szerencsére másnak is volt annyi esze, mint nekünk: a szülinapi buli vendégei egymást támogatták ki a sötét teremből, és távolról a tűzoltók szirénája szólt.
- Tűnjünk el, amíg lehet - sziszegte Dia, és kivonszolt a kapun kívülre. Levi és Bence is követett minket, ahogy balra fordultunk, és szótlanul vágtunk át a piactéren.
- Erzsike emlékezni fog ránk - mondta Bence minden előzmény nélkül. - Tudja, hogy ott voltunk, és utál, szóval...
- Szóval? Ki kenne ránk egy elektromos tüzet? - vágott vissza Dia, engem viszont a hideg rázott.
- Haza akarok menni - motyogtam.
Beértünk a buszpályaudvarral szembeni parkba, ahol leültettek egy padra, én pedig tudtam, mi a teendő.
Kibújtam a vastag talpú cipőmből, és intettem a többieknek, hogy lépjenek hátrébb. Levettem a sapkámat, a kesztyűmet, és minden egyebet, ami zavarhatott volna. Lassan a park közepére sétáltam, hogy egyenlő, majdnem biztonságos távolságra legyek a házaktól.
Megvártam, míg megjelenik, majd a sarkon befordulva eltűnik a tűzoltó, és megkönnyebbültem, hogy nem követte mentő.
Fölemeltem a kezem, az égre emeltem a tekintetem, és...
Az ózonszagon kívül semmire nem emlékszem.
Végtelen idő telt el, és én olyan boldogságot tapasztaltam, mint előtte soha. Ha ilyen lehet halottnak lenni, hát alig várom.
Aztán arcok úsztak be elém: először Levié, aztán Diáé, végül kicsit távolabb Bencéé. Láttam, hogy mozog a szájuk, de mintha egy tolldunyha alá dugtak volna, semmit nem hallottam.
Lassan tisztult ki a világ, és végre felfogtam, hogy ki vagyok, és hol vagyok.
Feltápászkodtam, és a barátaimba támaszkodva botladoztam el a padig, ahol a cipőmet hagytam.
Az első hang, amit fel is fogtam, Bencéhez tartozott.
- A rohadt életbe, túlélted!
- Erre számítottál? - kérdeztem Levitől.
- Arra, hogy agyonvágatod magad egy villámmal? Tulajdonképpen azt hiszem, igen, valami ilyesmire - mondta, bár a holtsápadt arca ennek némileg ellent mondott.
Csodálatosan éreztem magam. Szabad voltam, és könnyű, mint egy lufi.
Gyorsan magamra kaptam a cipőm és a sapkám, és vigyorogva fordultam a többiek felé.
- Mit szólnátok, ha bemennénk a Mekibe? Iszonyatszomjas vagyok, és jobb lenne, ha nem találnának minket egy égő kocsma és egy villámsúlytotta park társaságában, nem igaz?
Tudom, hogy furán néztek rám, és tudom, hogy miért, de hé! Kérdezzenek csak meg bárkit, akit csapott már meg villám, utána rettenetesen szomjas lesz az ember!
Még egy utolsó dolog, amit meg kell említenem, mielőtt végre alhatok.
Ma, vasárnap reggel jöttem haza, és zuhanyzás közben észrevettem, hogy a szokottnál több hajszálam hullott ki a hajmosásnál. Nem értek hozzá, meg ködös, meg nem hiszem, hogy akad köztetek bárki is, aki még hisz nekem, de azért csak leírom: szerintem van valami kapcsolat a hajhullás, és a villámszórás között. Vagyis oké, természetesen, akit megcsap a villám, az örüljön, ha megmarad, nekem meg csak a hajam hullik, de mégis... valamit én itt érzek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése