Magyaráztatás

Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, de... mégis hogy tudnék megmagyarázni valamit, amit én magam sem értek? Az a villámos dolog szombaton...
Oké, ez így nem lesz egyszerű.
Kicsit, azt hiszem, mesélnem kell magamról, hogy ez teljesen világos legyen.
Az a lényeg, hogy nagyon könnyen felidegesítem magam. Néha még olyan lényegtelen dolgokon is, amit senki nem gondolna stresszesnek, például ha elképzelek egy szituációt, ahol beszélgetek, mondjuk Levivel, és mond valamit a képzeletbeli beszélgetésben, amitől zavarba jönnék, akkor tényleg zavarba jövök. Akkor aztán dühös leszek magamra, amiért zavarba jöttem egy ilyen lényegtelen, valójában nem is létező dolgon. Amikor dühös leszek, annyi lesz bennem az indulat, hogy a hangszálaim sztrájkolni kezdenek... Ne is kérdezzétek! Nem tudom, miért pont a hangszálaim mondják fel először ilyenkor a szolgálatot, a lényeg, hogy úgy kezdenek remegni, hogy a hangom olyan lesz, mint egy hisztis négyévesé. Amitől csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek, hiszen én NEM SÍROK, a hangom mégis olyan, mintha sírnék. Ettől akkora lesz bennem a harag, hogy valóban sírva fakadok, és akkor ott vége - amíg meg nem nyugszom, használhatatlan vagyok.
Emlékeztek még, mi volt az egész kiváltó oka?
Igen, egy képzeletbeli beszélgetés.
Hát ilyen egyszerű engem kiakasztani.
Na most, ha ki vagyok akadva, abból általában valami baj keletkezik... lásd vasárnapi blogbejegyzés. Levi valami olyasmit magyarázott, hogy "pszichoaktív", vagy mi, de hiszi a fene, egyszerűen nem jó, ha dühös vagyok.
Ha mégis ideges leszek, a dühtől meg kell szabadulni. Azt hiszem, a düh olyan, mint a lélek salakanyaga, vagy inkább mint a hányás (bocsánat az undorító hasonlatokért, de nem jut jobb eszembe). A hányás annyiban illőbb, hogy ez nem jellemző minden emberre, sokkal kellemetlenebb, és könnyebben jön, ha iszom.
Szóval, ha valami felkavarja a gyomrom, vagyis ha valaki felidegesít, olyasmit kell tennem, ami a hányásnak felel meg - azt hiszem, ez történt vasárnap hajnalban a parkban. Elnézést a profánságért, de akkor és ott egyszerűen kiadtam mindent, ami feszített belülről - ki gondolta volna, hogy az egy villámcsapás lesz?! XD
Oké, viccet félretéve, ez nyilván sokkal bonyolultabb, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam? Nem vagyok tudós. Ami azt illeti, nem is szeretnék találkozni egyel sem, oh God, még mit nem! Köszönöm szépen, de elég rémtörténetet olvastam ahhoz, hogy tudjam, hova vezetne az, ha bevonnánk egy tudóst.

Szóval, ezt a gondolatmenetet levezettem Diának és Levinek is (Bencének is szívesen elmondtam volna, de ő azt mondta, hogy nem akar lelkizni), és szerencsére ők is hihetőnek találták. Levi még nevetve meg is jegyezte, hogy ez a stresszlevezetésnek egy sokkal hatásosabb módja, mint ha elmennék futni - persze sokkal rombolóbb is. De hát maximum gyakorolnom kell, nem igaz?