Fura buli

"Ez a buli tele volt meglepetésekkel" - fogalmaznák meg a túltengő szépérzékkel rendelkezők azt, hogy MINDFUCK! Mi az isten történt?! Úgy értem, plusz egy lyukkal a fülemben ébredni egy dolog, de...

Oké, kezdjük az elején.

Este hat felé értem oda Diához, aki a Vizivárosi lakótelepen, a Sarló utcában lakott, egy panelház nyolcadik emeletén. Akkor ért az első meglepetés, amikor a csengetésemre végre kinyílt az ajtó - és Dia helyett az a srác állt az ajtóban, aki csütörtökön nem engedte a haverját, hogy bevágjon elém a büfé előtti sorban.
Azt hiszem, elsápadtam, aztán amikor a fiú elmosolyodott, elpirultam. Talán illett volna mondanom valamit, de... említettem már, hogy nem vagyok túl szociális alkat?
- Te biztos Viola vagy - kezdte a fiú. - Dia mondta, hogy már csak rád várunk, és kezdhetjük a filmet. Én Levi vagyok - mondta, és felém nyújtotta a kezét, de lányos zavaromban, még lélegezni is elfelejtettem.
- Semmi gáz, Viola, gyere csak be - hallottam Dia hangját a nappali felől - Levi, te meg szokd meg, Viola nem néma, csak hideg van odakint, és megfagyott a hangja. Ha beengeded, eskü felolvad.
Olyan érzésem volt, mint vérvétel után, szédültem, meg minden, de amikor a srác végre félreállt az utamból és bejutottam a lakásba, már nem volt olyan rossz a helyzet.

Jó, igazából egyáltalán nem volt rossz a helyzet, csak kicsit  megilletődtem az idegen arc láttán. Amikor hárman csináltuk a pattogatott kukoricát (mivel Dia öccse a kisboltba ment), még beszélgettünk is egy pár szót. Felismert, hogy velem találkozott a büfében, én megköszöntem, hogy nem engedte a barátját elém állni, mire kijelentette, hogy csak haverja, vagy inkább ismerőse. Ezen Dia is jót nevetett, majd javasolta, hogy kezdjük el a filmet az öccse nélkül.
- Szemetek - kiabálta Bence, Dia öccse, amikor visszatért, és hozzánk vagdosta a chipszeszacskókat, amiket hozott, de nem maradt le semmiről, még csak a főcím ment, amikor visszaért.
A film a Carrie remake-je volt, ami tényleg csak napokkal ezelőtt jött ki moziban, de Dia megszerezte a netről... Az eredeti filmet imádom, és a könyv is a szívem csücske, hiszen a kedvenc íróm első regényéről van szó, és hát, azt hiszem, eléggé tudok azonosulni a főszereplővel... Az életben nem dumálok ám annyit, mint itt a blogomban, ez ilyen íróbetegség, többnyire eszembe jut, mi a tökéletes comeback, a brilliáns visszaszólás - öt perccel később. Úgyhogy az esetek többségében inkább hallgatok.
A filmről, sajnos vagy nem sajnos, nem tudok túl sokat mondani, mert minden hangfagyásom ellenére is végigdumáltuk az egészet. Főleg a suliról, az avatási ünnepségről, és iskolai pletykákról beszélgettünk, amíg egyszer Levi meg nem próbált megkínálni chipsszel.
- Kössz, de... nem lehet - rebegtem, pedig egészen addig már majdnem úgy beszélgettem, mint egy ember.
- Ugyan, ne hülyéskedj, Viola, anyád nincs itt.
- Miért, talán cukorbeteg vagy? - kérdezte a fiú.
Dia röviden, és végtelenül leegyszerűsítve vázolta a helyzetem, a hajhullást, és Anya lúgosító étrendjét, amit Levi rezzenéstelen arccal hallgatott végig (Bencét viszont nagyon lekötötte a film azon jelenete, ahol egy osztályra való fiatal lány zuhanyzik meztelenül a tesiöltözőben).
- Ennyi? - kérdezte Levi, én bólintottam, felkészülve bármire, a gúnyos nevetéstől az együttérző sajnálkozásig - pontosabban majdnem mindenre, mert amit mondott, arra nem. - Valahogy bioszórán nem ezt tanították. Tessék - mondta felém nyújtva a chipszeszacskót.- Nem lesz tőle több bajod, mint a városi levegőtől.
Tudhatjátok, többet már nem kellett győzködniük. Minden létező hócipőm tele van a folyamatos fáradtsággal és rosszulléttel, azzal, hogy már a legszűkebb gatyáim is lógnak rajtam, úgyhogy belemarkoltam a chipszbe.
- Ez csak akkor lehetett volna klisésebb, ha almával kínálod. - nevetett Dia.
- Ha nem muszáj, nem eszek almát - kacagtam.
- Hát nem is enni gondoltam - méltatlankodott a barátnőm. - Lefogadom, neked azt se szabad... Szóval akad a hűtőben egy-két liter almabor.

A film utolsó pár jelenetét azonban mind a négyen feszülten figyeltük, és láttam a többieken, hogy gondolkoznak a látottakon.
A filmben (tulajdonképpen a könyvben is) a főszereplő lánynak telekinetikus képességei vannak, és miután egy csúnya tréfának esett áldozatul, dühében az ereje segítségével a földdel tette egyenlővé a fél várost.
Tudtam azonosulni a karakterrel.
Már legalább fél perce ment a végefőcím, mire felocsúdtunk az utolsó snittek hatása alól. Dia egy hajtásra kiitta a maradék almaborát, Bence visszaszaladt a szobájába, hogy azonnal feltölthesse Facebookra, micsoda jó filmet látott, én viszont csak kattogtam magamban, mint egy felhúzós óra.

Kell. Vannak dolgok, amiket senki nem irányít, egyszerűen vannak, mert ez az élet rendje. Mint ahogy kell, hogy egy osztályban legyen egy fura kölyök, akit mindenki piszkálhat. Nincs oka, csak kell, és kész.
És Kell, hogy a történet végén az áldozat legyen a győztes, mert ez a természet törvénye... vagy ha mégsem, hát az én törvényem. Kell, hogy az évek folyamatosan váltakozó zsarnokain az egyetlen és változatlan elnyomott megbosszuljon mindent, és ennek így kell lennie, majd én teszek róla, hogy mindig és mindenhol így kelljen lennie.

Akkor a tévé magától kikapcsolt, majd újra vissza, a végefőcím zenéje felerősödött, majd elhalkult.
- Ráültünk a távkapcsolóra - mondta Levi, mire felpattantunk mindketten - Dia viszont mozdulatlan maradt.
- Kizárt - mondta, és újratöltötte a poharát, nem törődve többet a tévéje viselkedésével, de mivel az ingadozás abbamaradt, minket sem izgatott különösebben.
- Hatalmas film volt, ugye? - mondta Levi lelkesen.
- Gecihatalmas! - hangzott fel Bence szobájából.
- Még jó, hogy anyánk ezt nem hallja - sóhajtott Dia.
- Szeretem az ilyen filmeket - fűzte tovább a szót Levi. - Gyakran álmodom, hogy az akaratommal tudom mozgatni a tárgyakat, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha tényleg tudnék ilyesmit, mint a csaj a filmben.
- Viola tájékozott a témában - mondta Dia.
- Ja, bizony - feleltem lelkesen. - Imádom a horrorregényeket, amikben a bonyodalom...
- Tudod, hogy nem erre gondolok - mondta, és már megint úgy nézett rám, mint egy bűntárs, mintha valami közös, véres titkunk lenne, és én megint nem tudtam hova tenni a dolgot.
- Akkor mire?
Dia erre csak szórakozottan ingatta a fejét, kortyolt egyet a borból, majd hirtelen felindulásból talpra ugrott.
- Nem akarod kiszúratni a füled, Viola?

Be kell valljam, hogy a lúgosító étrend egyik legidegesítőbb mellékhatása, hogy rémesen rosszul bírom az alkoholt. Biztos vagyok benne, hogy józanon nem mentem volna bele, de akkor és ott jó ötletnek tűnt.
Kettőt nem tudtam pislogni, már a kanapén feküdtem, Bence a lábamon ült, el ne szaladjak, Dia pedig a fejemet szorította le, és egy tollal próbálta a fülcimpámba rajzolni a fülbevaló leendő helyét, miközben instruálta a nővérke szerepét játszó Levit, hogyan kell pálinkával fertőtleníteni egy biztostűt.
Bár a pálinkának már az említésétől is úgy kezdett forogni a gyomrom, hogy a higiénia volt a legkisebb bajom.
- Kész vagy? - kérdezte Dia. A gondolkodásom már kezdett szétcsúszni, ezért egy pillanatig nem értettem, miért bámul mindenki engem.
- Nem.
- Az a jó. Ha kérhetlek, ne tegyél tönkre semmit.
Nem értettem, mire céloz, hiszen ketten fogtak le. Éreztem a hideg ujjait a fülcimpámon, és csak még idegesebb lettem a ténytől, hogy remegtek. Levi megszorította a kinyújtott kezem, ami éppen az az együttérző gesztus volt, amitől az ember csak még feszültebb lesz - hiszen ha együttérzésre szorulok, akkor tényleg nagy lehet a baj.
Akkor azt hittem, hogy az idegtől kezdtem homályosan, villódzva látni a világot - később Levi mesélte, hogy a lámpák tényleg pislogni kezdtek akkor.
Amikor a biztostű átütötte a fülcimpámat, nem fájt igazán, csak egy hangos roppanást hallottam, és forróságot éreztem - a vérem csorgott a fülemről a nyakamra.
Fel is sikoltottam, ha jól emlékszem, de ott és akkor miden esetleges volt - mindenesetre az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a fém áthatolt a húson, a panelházban, és az egész lakónegyedben egyszerre elment az áram.
- Mondtam - jelentette ki Dia.
- Mit? - kérdezte Levi, miközben beüzemelte a telefonját, olyan kék derengésbe vonva mindannyiunk arcát, mintha egy olcsó horrorfilmben szerepelnénk.
- Hogy Violának van valami adottsága.
- A fülem... - rebegtem.
- Nyugi, már tudom egy ideje. Hülyének kéne lennem, hogy ne vegyem észre, hogy ég ki folyton a fejed fölötti lámpa, ha kihívnak felelni, vagy valaki beléd köt. De nyugi, tudok titkot tartani.
- Istenem, vérzek...
- Mert ideges vagy. Ha megnyugszol, és lemegy a vérnyomásod, el fog állni a vérzés. És jó lenne, ha visszahoznád az áramot, sötétben nem tudom berakni a fülbevalódat.
- De hát... miről beszélsz te?!
- Mondtam, hogy nem kell titkolóznod...
- Fogalmam sincs, miket hordasz össze!
- Értsem úgy, hogy te nem is... nem is tudtad?!
- Dehát mit, az istenért?! - Már ordítottam, és amikor a nappali lámpája kettőt villant, végképp elszakadt a cérna. Zokogva rohantam ki a lakásból, vércseppeket hagyva magam mögött, mint Jancsi és Juliska a morzsaösvényt, éppcsak a vaksötétben senki nem tudta volna követni.
Fogalmam sincs, hogy jutottam ki a tetőre, a másnaposságomból ítélve az is csoda, hogy akkor még tudtam járni. A lényeg annyi, hogy részegen az embernek vannak bizonyos ráeszmélései, amikor olyan dolgokra jön rá, amit eddig is tudott, mint például "Jé, a piros cipőm van rajtam", vagy "Jé, ez a csempe fehér". Pont ilyen ráeszmélés volt számomra, amikor rájöttem, hogy a panelház tetején állok, és valaki a nevemet kiáltozza.
- Itt vagyok - mondtam, mire közeledő lépteket hallottam, és egy telefon halvány kék fényét pillantottam meg.
- Gyere beljebb onnan, ebben a vaksötétben még véletlenül leszédülsz.
- Véletlenül, véletlenül...
- Kihoztam a kabátod - mondta Levi, ahogy a vállamra terítette a ruhadarabot. Leültetett a földre, lekuporodott mellém, és együtt bámultuk Székesfehérvárt, aminek az egyik fele világított, mint egy vidámpark éjjel, a körülöttünk fekvő városrész viszont vaksötétbe burkolózott.
- Véletlen volt - mondtam, és reméltem, hogy van a szavaimban annyi összefüggés, hogy Levi megértse.
- Micsoda?
- Hogy elment az áram. Véletlen volt.
- Komolyan azt hitted, hogy bárki is hibáztat érte? - kérdezte, és a hangjából mosolyt hallottam ki, hiába nem láttam az arcát.
- Nem tudom - rebegtem, és nekem aznapra ki is merült minden kommunikációs készségem.
Levi még próbált nyugtatgatni, meg akart győzni, hogy engedjem Diának, hogy befejezze a fülbevalóm, mert furán fogok kinézni egy biztostűvel a fülemben, próbált rávenni, hogy lélegezzek mélyeket, vagy hányjak, ha attól jobban leszek, pedig nem is voltam rosszul, csak részegen.
Végül, amikor már megunta a sok szövegelést, megölelt - ez kellett egész este.
A panelépületben kigyúltak a lámpák, a negyed többi része azonban továbbra is sötét maradt. Ha nem lettem volna annyira kiütve, valószínűleg csodálatos látványnak tartottam volna.
Letámogatott a nyolcadikra, Dia lakásába, ahol barátnőmmel közös erővel lefektettek a kanapéra, ahol azonnal elaludtam.

Ma reggel tompa sajgással a halántékomban ébredtem, és azt hittem, hogy ez a másnaposság tünete, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek, az nem a halántékom, hanem a fülem. Dia azonnal kicserélte a biztostűt egy fülbevalóra, lefertőtlenítette a sebet, aztán elmentem zuhanyozni, hogy lemossam magamról a vért.
- Sajnálom, hogy megbántottalak tegnap este - mondta Dia, ahogy némi narancslevet próbált kipiszkálni a hűtő mélyéről.
- Összevesztünk? - kérdeztem. Persze, a legtöbb részletre tisztán emlékeztem, de úgy véltem, jobb tettetni a hülyét.
- Aha, asszem. De már nem emlékszem, min... - Akkor felém fordult, kezében egy doboz narancslével, és én biztos voltam benne, hogy hazudik.
- Ha egyikünk sem emlékszik rá, akkor nincs miért bocsánatot kérni, nem igaz?

De én emlékeztem. Mert nem véletlenül villognak a lámpák a közelemben, nem véletlenül rázok meg mindenkit, aki hozzám ér, sőt, néha még a kölcsönadott cuccaim is ráznak. Tegnap éjjel sem véletlenül ment el az áram a Vizivárosban, hanem én, Kéri Viola tehetek minderről.
Ti mit csinálnátok, ha hatalmatokban állna változtatni? Ha hirtelen megkapnátok a lehetőséget, hogy a világot olyanná formáljátok, amilyenné mindig is akartátok?
Mert én félek bármit is tenni. Egyelőre.
Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és agyaltam, hogy mihez kezdjek. A laptopom töltője a nappaliban van, a töltöttségmérő mégis száz százalékot mutat. A telefonom ma délután lemerült - csak kézbe vettem, és máris négy csíkon volt a mutató.
És nem merek kimenni a szobámból. Pedig holnap iskola.