Melankólika

Tegnap és ma a suliban igyekeztem láthatatlanná válni, ami nem volt túl nehéz. A sulit ugyanis szörnyen rosszul tervezték, valójában nem is iskolának szánták, ezért a folyosókon fényes nappal is félhomály van, a vezetőségnek pedig nincs annyi pénze, hogy egész nap égjenek a villanyok.
(Tudjátok, az áram drága!)
Én pedig újabban feketébe öltözöm, így alig látszottam ki a homályból - jó érzés volt. Nem igazán tettem ki a lábam az osztályteremből, csak amikor muszáj volt, de a tágas és fényes ebédlőt így sem tudtam elkerülni. Ahogy távol a többiektől hervadoztam a párolt zöldségeim fölött, bekövetkezett, amitől féltem - Levi huppant le mellém.
- Vasárnap reggel el sem köszöntél.
- Siettem haza.
- És tegnap sem láttalak.
- TZ-t írtam, és tanultam a szünetekben - rögtönöztem... De hát miért is tartoznék elszámolással ennek a srácnak? Ki ez egyáltalán?
- Értem... - Lehajtott fejjel vizslatta a saját kajáját, majd egy megvető pillantást vetett az enyémre. - Nem akarsz beszélgetni?
- De, az minden vágyam. Azért ültem a többiek közelébe. - Nem érdekelt, ha megbántom a szarkazmussal. Egyedül akartam maradni.
- Dia aggódik érted, ugye tudod?
- Hát persze, azért ordította le a fejem szombat éjjel?
Láttam, hogy nem igazán tud mit felelni, és éreztem, hogy nő bennem az oktalan harag. Mi az istent akar tőlem bárki is?!
- Nem kérsz a kajámból? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve (legalábbis gondolom, hogy hirtelen ötlet volt, nem valószínű, hogy van a srácnak ennyi esze).
 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül.
- Találkozzunk. Mondjuk ma este. Nem jössz át Diához nyolc felé?
Legszívesebben ordítottam volna, hogy tűnjön el, de akkor biztosan mindenki engem bámult volna az ebédlőben, úgyhogy csak bólintottam, összepakoltam a kajám, amihez hozzá se értem, és kóválygó fejjel elindultam haza.

Nem akartam elmenni Diához, de igazából elég rosszul érzem magam itthon, szóval...
Indulok, majd este írok még, mi történt Diáéknál.
Érzem, hogy valami készül.