Helyreigazítás

Első óra előtt belógtam az infóterembe, mert két dolgot mindenképpen le akarok írni.

Az egyik csak egy apró furcsaság. Tegnap este jó éjfélig bent maradtunk Cseremi Zsolttal. Szegény, nagyon csúnya látvány, nincs magánál, és félrebeszél, olyanokat, hogy „Feri az egyetlen becsületes köztünk”, vagy „pfúj, én számba nem veszem azt a vackot”. Krisztián, amikor már nagyon kivolt, dühöngött az egyik nővérkének, hogy miért nem adnak neki antibiotikumot, végül is már legalább száz éve nem szokás tüdőgyulladásba belehalni, de az orvos azt mondta, hogy Zsoltnak gyenge a veséje (vagy a mája? vagy a lépe? nem értek hozzá), ezért az antibiotikum, ha helyre is hozná a tüdőgyulladást, több és súlyosabb galibát okozhatna.

A lényeg az, hogy este tíz körül volt Zsoltnak két nagyon különös látogatója: Báthory Kriszti és az apja. Sose láttam még Krisztit ilyen szótlannak, mondjuk amúgy sem sűrűn beszélek vele, szinte soha, de ő mindig beszél valakivel. Most viszont egy hang sem jött ki a száján. Körülbelül két percig álltak a betegágy mellett, éppen, ahogy a halottaktól szokás elbúcsúzni, egyikük sem szólt semmit Eközben mi a kórterem túlsó sarkában vártuk, hogy elmenjenek, és nem tudom, Levi hogy volt vele, de én végig csak a férfi arcát bámultam. Pontosabban a sötétséget az arca helyén, ugyanis nem tudom, miféle fényjáték folytán (amihez ezúttal tényleg semmi közöm nem volt) semmit nem láttam a vonásaiból. Az egyetlen kivehető dolog egy kicsi, kör alakú napszemüveg volt, olyan, mint Ozzy Osbourne-nak, aminek a lencséi vöröses-rózsaszínes fényben játszottak. Mindenesetre, nem volt túl bizalomgerjesztő ember.

A másik, és ami talán ennél is fontosabb: tegnap megöltem azt a madarat. Egy hús-vér, gerinces élőlényt. Ebből pedig az következik, hogy embert is képes lennék, legalábbis technikailag. Ha pedig a morális részét nézzük… valahányszor azt hiszem, nem lennék képes ölni, elég felidéznem Cseremi Zsolt kócos, szőke haját a kórház sterilfehér párnái közt, vagy Levit képzelnem a helyére.

Széllel szemben

Csoda, hogy ma nem öltem meg senkit.

Tulajdonképpen sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit.

Kezdjük az elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem, hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom ellenére az én tömegemben éreztem magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az összes arcot és nevet.

Nem is tűnt fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg.

– Cseremi Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott.

– Úristen, Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele?

– Tudja, sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá.

Nem mondták el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az ebédlőben, és most végül túl messzire mentek.

Vagy… hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam.

Írisz, Dia, Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és én nem mertem lemenni.

– Minden rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem, amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az, hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.

A tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd, részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én vagyok a példaképük? A megmentőjük?

Arra jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább jól állt.

Amikor végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már többször is ő vett tőlem vért.

– Nahát, Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt ez manapság.

– Látogatni jöttünk.

A többiek mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat.

– Srácok – hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér.

– Hol vannak az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt az. Félrebeszél.

A fénycső kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első ablakig, amit nyitva találtam.

Esőre állt az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben lennem.

Összeszedtem minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy egyhelyben maradt.

Az első néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett, aztán még egy felhőből felhőbe.

Egy csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint mikor elindultunk az iskolából.

– Büszke vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt.

– Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt.

– Tüdőgyulladás.

– Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve.

– Soha senki nem mondta, hogy te tehetsz róla.

– De… mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el?

– Mert minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt, mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát.

– Ne kímélj.

– Hát… Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez az asztmájával már elég durva kombináció.

– Esett – visszhangoztam, ráérezve a lényegre.

– Lökték – helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem, megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk.

Levi holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem szalad el azonnal.

– Bocsi – motyogtam.

– Semmiség. Így is sokkal szebb, mint a legelején.

– Ki volt az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a szemem bámulásában.

– Bárdos Alex – felelte bágyadtan.

– Én őt ismerem…

– Én is, ő akart bevágni eléd a büfénél, még november elején.

– A haverod volt…

– Inkább csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi mást, csak pihenni végre.

A madár volt az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte.

Teaidő

Mostanában, mármint hétvégén nem történt semmi igazán érdekes, úgy értem most anya is nyugodt, és amíg nem vagyok suliban, a sulibeli dolgokkal se nagyon lehet baj.

Egy aprócska dolog van, amit mégis megosztanék veletek. Csak egy apróság.

Ma este csináltam magamnak egy teát, de elfeledkeztem róla, és amikor eszembe jutott, már egészen jéghideg volt. Gondoltam, megmikrózom, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nincs áram.

Egy pillanatig törtem a fejem, aztán eszembe jutott a Nagy Ötlet! Fogtam két ceruzát, tudjátok, merthogy a belseje grafit, és a grafit vezeti az áramot. Beledugtam őket a teámba, és valami olyanra igyekeztem gondolni, ami ki tud hozni a sodromból, olyanra, amitől már legalább egyszer lecsaptam a rendszert...

(Most éppen Levire gondoltam, de ezt titok ;) )

Pillanatokon belül gőzölögni kezdett a tea, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbetök.

Táltos

Tudom, hogy úgyis ez lesz mindenki első kérdése, mert a suliban is ezt kérdezte mindenki, szóval NEM, nem történt semmi az éjjel. Én Levi ágyában aludtam, ő a földön, egy matracon. Reggel hozott nekem egy teát, és akkor is meglehetősen nyugodtan viselkedett, amikor zuhanyzás közben sikoltozni kezdtem.

My bad, de megint nagyon megijesztettem magam. Reggel éppen hajat mostam, amikor öblítés közben a kezemben maradt egy egész tincs a fejem búbjáról, és ez kiakasztott, de hát ki reagált volna erre másképp? Levi szerencsére nagyon megértő volt, meg minden, igyekezett megnyugtatni, az iskolába is együtt mentünk. Aki kombinál, az egy tök! :D

Rögtön tanítás után bevackoltuk magunkat egy üres osztályterembe, és persze Levi bátorítására, felhívtam anyát (Dia szerint hülyeség volt, de Dia sok mindenről vélekedik így). Anya azt mondta, hogy nincs semmi baj, és nem haragszik, amiért elszöktem az éjjel. Legnagyobb meglepetésemre még bocsánatot is kért, hogy kiabált, és megígérte, hogy minden rendben lesz – ha ma este elmegyek még egy szakértőhöz: egy bioenergetikushoz.

Félve kérdeztem csak meg, mi az a bioenergetikus, mire anya könnyedén válaszolta, hogy olyan gyógyító, aki érzékeli az emberek körül lévő erőtereket, és ezekkel tudnak gyógyítani.

Először majdnem kitört belőlem a nevetés – komolyan? Ennyire el vagyunk keseredve?

De aztán rájöttem, hogy itt van valami csavar. Nem mondhatom a fazonra, hogy kókler, elvégre amit én csinálok, az sem túl valószerű. Én is valamiféle energiát tudok mozgatni, és ezzel érni el dolgokat… És ha anya a tegnapi után egyenesen egy olyanhoz fordult, aki hasonló dolgokra lehet képes, mint én, akkor SEJT VALAMIT, és ez már nem csak a paranoiám!

A többiek látták, hogy sápadok, Levi ki is kapta a zsebemből a mobilom, mielőtt idegességemben véletlenül robbanásszerűen meghibásodott volna.

- Mi baj? -kérdezte Dia, én pedig elmondtam neki.

- Most mit csináljak? - kérdeztem, amikor az általános nyavalygás végére értem.

- Mind tudjuk, hogy téged nem egyszerű bántani - vonta meg Dia a vállát egy bátorító mosoly kíséretében, de "nem jött át".

- Semmi okunk poénkodni, Dia - torkollta le Levi. - Nem tudom, rosszabb lenne-e ha igazi tudósok vizsgálnának meg, akik tényleg tudják majd, mint látnak, mint ezek a lökött gyógyvarázslók, akik felfújják majd a dolgot, és elküldenének ez ukrajnai haknikörútra, anyád teljes körű beleegyezésével...

- Akkor most mi lesz? - kérdeztem megszeppenve. Igaz, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyesféle természetgyógyász mekkora veszélyt jelenthet.

- Nem tudom - felelte Levi. - De azt megmondom, hogy mi nem lesz: soha, semmilyen körülmények között nem adhatod jelét annak, hogy különleges vagy. Ha ezek a hiénák kiszagolják, az a legkevesebb, hogy veled lesz tele a Blikk, és a házadhoz fognak zarándokolni az öregasszonyok, mint magához a máriapócsi szűzmáriához. Azt, hogy ez a gyógyvarázsló is képes-e valamire, nem tudjuk, de jó eséllyel igen.

- Honnan veszed? - vetette közbe Bence.

- Csak tipp. De ha Viola itt van, mások is lehetnek máshol. Mások talán nem rejtőzködnek ennyire, mert nem is akarnak...

- Ugyan, melyikünk rejtőzködik? A Múzeum felgyújtása szerinted rejtőzködés?

- Ezt ne csináld - mondta Levi színtelen hangon, ahogy a terem lámpáira mutatott. Pislogtak.

- Oké, bocsánat - motyogtam.

- Figyelj, Viola, ne sértődj meg a kérdésen, de... úgy érzed, hogy tudnál teljesen nyugodt maradni, miközben egy gyógyvarázsló vizsgál?

Igaza volt, megsértődhettem volna a kérdésen. Kicsit talán rosszul is esett, hogy az önuralmamat, pontosabban annak hiányát firtatja, de nem volt időnk hazudósat játszani.

- Nem. Nem menne.

- Akkor két lehetőséged maradt. Az egyik az, hogy elszöksz a vizsgálat elől...

- Akkor anya továbbra is gyanakodni fog.

- A másik az, hogy valahogy... kisütünk. Levezeted a felesleges feszültséget... valahogy, és már nem marad benned semmi, amit délután kihozhatna belőled a kókler.

Nem igazán tetszett a gondolat.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy először kéne teljesen magamtól, viszonylag nyugodt lelkiállapotból villámot idéznem. Nem az zavart, hogy nem fog menni (mert tudtam, hogy nem fog), hanem hogy kinek okozok majd kárt vele. Féltem.

Eddig csak arra kellett ügyelnem, hogy ne szabaduljon el a pokol - soha nem gondoltam, hogy egyszer irányítanom kell majd. Célozni, vagy valami...

Dia felhívta Íriszt, hogy aki csodát akar látni, jöjjön a Palotavárosi tavakhoz, a Királyok kopjafáihoz. Ez Levi ötlete volt, és a csoportdinamikával magyarázta: a srácok szerettek minket, mert tartozhattak valahová, szerették Diát, mert halálvagány, és szerettek engem is, amikor elhitték, hogy képes vagyok változtatni az életükön, de egyikük sem kapott többet soha mendemondáknál.

Amikor a deres, ilyentájt mindig néptelen lakótelepen vágtunk át, Levi mintha még mindig bizonygatni akarta volna nekem, hogy amit csinálni fogunk, az a helyes, pedig már rég meg voltam győzve, de nem állítottam le. Szeretem a hangját.

- A kóklerek és a gyógyvarázslók legtöbbször csak mondják, hogy képesek valamire, a népek pedig elhiszik, és követik őket. Mi se lennénk ennél jobbak, ha nem mutatnánk meg a többieknek, amit tudsz. Persze, nem kell, ha nem akarod, és teljesen megértem, ha nem, de tényleg nem lenne rossz tudni, hogy vannak még, akik tudnak rajtad segíteni, ha történik valami...

Ellenálltam a késztetésnek, hogy rákérdezzek, mégis mi történne.

- Tudod, hogy nem engem szeretnek, hanem azt, amire képes vagyok.

- Amire képes vagy, az is egy részed.

Filozofálgattunk volna még jódarabig, de már messziről láttuk a városszéli park közepén ácsorgó embereket. Középen Almássy Írisz magasodott a többiek fölé, közelebb érve láttuk, hogy ott van a négy kilencedikes is, akiket a Múzeumba is magával hozott: Cseremi Zsolt, Báthory Kriszti, Gruft Emília, és a másik fiú nevére nem emlékszem. Volt velük egy végzős fiú, akinek szintén nem tudom a nevét, és egy szintén végzős lány, akivel szorosan fogták egymás kezét, őt talán Eszternek hívták. Összesen tizenegyen voltunk.

Nem kellett mondanunk semmit, mindenki tudott mindent, mert két részecske között a legerősebb kölcsönhatás a pletyka.

Én nem a show miatt jöttem, én csak meg akartam szabadulni a dolgoktól, úgyhogy, nem is nagyon törődtem a közönségemmel. Kibújtam a cipőmből, bár a csupasz föld nagyon hideg volt. A szegecsek kesztyűimet és a sapkámat odaadtam Levinek, és tudtam, hogy látják, hogy a fejem tetején már nincs haj, de nem érdekelt. Megpróbáltam közönyös maradni, de mindenki érezte, hogy vibrál a levegő. Levi szerint a szememmel azt üzentem, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az fusson, méghozzá gyorsan - nemtom, én csak idegességet éreztem, és fáztam.

Mezítláb olyan messze mentem a többiektől, amit már biztonságosnak lehetett mondani, majd az ég felé emeltem a kezeim.

Először nem történt semmi. Másodszorra sem. Akkor kezdtem bepánikolni, hogy valami baj van, talán csak bolond vagyok, és az életem egy hatalmas hallucináció évek óta. Akkor Levit is csak képzeltem, és Diát is, és a srácokat, akik ott állnak mögöttem, szó szerint és képletesen egyaránt... vagyis senki nem szeret, és nem is fog soha.

Emlékeztek, meséltem, hogy tud a zokogásig idegesíteni egyetlen gondolat? Most is ez történt. Ahogy egyre nőtt a félelmem, egyre erősebben éreztem a vibrálást, a végletekig feszített idegek énekét, és az ózon szagát, és az utolsó pillanatban meggondoltam magam.

Nagyon jó volt a múltkor is, amikor tízezermillió volt, vagy mennyi rohangált bennem, nagyon jó volt, de tényleg, de ma nem volt hozzá hangulatom, bocsi. Amikor még lehetett, a figyelmemet az egyik kopjafára irányítottam, amire az egyik királyunk arca volt vésve. Szinte éreztem a tőlem méterekre lévő fa erezetét az ujjbegyeimen.

Aztán megtörtént. Olyan fülsiketítő robajjal csapott le, hogy azóta is cseng a fülem. Láttam, ahogy a kopjafa darabokra szakad, majd teljesen elvakított a fény, pedig utána tisztán láttuk, hogy egy kopjafa kivételével mind elpusztult. Még törmelék sem maradt, ami lángolhatott volna, csak a legtávolabbi, Szent Imre arcképével maradt sértetlen.

Visszafelé már nem kellett támogatni. Gyenge voltam ugyan, de nem annyira, mint az elmúlt alkalommal. Levi segíteni akart, de intettem neki, hogy nem szükséges. Visszahúztam a cipőm és a kesztyűm, majd végigfuttattam az ujjaim a megmaradt tincseim között, egy újabb maréknyi hajszálat húzva ki belőle. Csak ezután vettem vissza a sapkámat is, és fordultam először Dia, majd Levi, végül a szájtátva figyelő kilencedikesek felé.

Talán mondanom kellett volna valamit. Talán vezetőnek néznek, vagy valami annál is többnek... Én maximum kabalának vagyok jó. Közülünk Levi az agy, Dia a lazaság, Írisz pedig a sajtós. És hogy én ki vagyok? Talán csak a cégér. De nem baj, mert ha máshogy nem is, annyit mindenki nyert, hogy végre tartozunk valahova.

A természetgyógyásznál tett látogatás ezek után szinte mellékes. Nem hogy nem ráztam meg, még csak a villany sem pislogott, egyszer sem a vizsgálat során. Ez egyébként annyiból állt, hogy egyik kezembe egy rézhengert kellett fognom, egy rézpálcával pedig a másik tenyeremet bökdöste a jóember. Az egész hozzá volt kötve egy ellenállásmérőhöz, de hát bárki láthatja, hogy nem álltam ellent semminek. Csak ültem, mint egy darab fa, még együtt is működtem az emberrel, mondtam, hogy rendesen betartom a diétát, szedem a sok vackot (persze szebb szavakkal), és néha hallom a halott nagymamámat, hogy azt mondja, hogy vigyázzak anyára (legyen szegény kóklernak egy kis sikerélménye is, gondoltam) - erre kijelentette, hogy teljesen normális vagyok. Nem tudja ugyan, mitől hullik a hajam, de nem attól, hogy túl kicsi a hajam bioenergiaszintje.

Soha, soha ne becsüld alá Kéri Violát...

Hazafelé menet anya vett nekem szójapudingot, ami nagy szó! Szóval kicsit mintha rendeződni kezdenének a dolgok.

So long, guys!

Közlemény

Ideértem. Jó éjt, srácok.

Családon belüli feszültség

Bocsánat a rossz szóviccért, de nem bírok magammal.
Annyira elvette az eszem a hirtelen jött népszerűség, hogy szinte teljesen megfeledkeztem anyámról és az agybajairól, és ma szabadult el itthon a pokol. Jöttem haza, miután Levi meghívott a Mekibe, mit sem sejtve fölakasztottam a kabátomat az előszobában, próbáltan felkapcsolni a villanyt, de semmi.
"Nah, megint áramszünet" - gondoltam. Meg se lepett. Mondtam, hogy ez egy megszokott jelenség a közelemben, nem? XD
Anya a nappali közepén gubbasztott, és az őt körülvevő lámpák fényében zoknit stoppolt.
- Megint elment az áram? - kérdeztem gyanútlanul. Ez pont olyan kérdés, mint a "Te is ezen a vonaton utazol?", amolyan udvariassági formula, a fene se gondolta volna, hogy jelentőségteljes választ kapok rá.
- Nem... de ettől többé nem is kell félned.
- Hogy mondod?...
- Nem vetted észre, milyen gyakran ingadozott a feszültség az elmúlt hetekben? Hogy folyton villogtak a lámpák, meg ilyesmi... Volt, hogy egész éjjel nem tudtam aludni emiatt. Beszéltem egy bioenergetikussal, és ez szerinte nem csak tűzveszélyes, és rákkeltő, hanem az agyhullámainkat is megzavarhatja! És tudod, mit mondott még? Lehet, hogy a hajad is azért hullik, mert ennyire érzékeny vagy az elektromágneses hullámokra...
- Lehet... - Telitalálat, édesanyám, de fogalmad sincs, mennyire. Beletrafált, nem? Jézusom, köpni-nyelni nem tudtam, azt hiszem, el is ájultam volna, ha nem folytatja.
- Látod, az elektromosság csak rombolt minket, a táltosom is megmondta, szóval kikapcsoltattam az áramot.
- Hogy mit csináltál?
- Kikapcsoltattam az áramot! Nagyon jól megleszünk mi a civilizációs csecsebecsék nélkül is! Tudod, mit csináltam, megmentettem az életedet! Volt egy munkatársam, aki huszonkilenc éves volt, és hullani kezdett a haja, aztán egy hónap múlva meghalt! Ugye te sem akarod ezt? Ugye nem?
- De hát anya...
- A globalizáció tehet mindenről! Folyamatosan mérgeznek minket, sugároznak minket, repülőgépekről permeteznek minket, de az én kicsi lányomat nem bánthatja senki!
Ahogy a gyertyák közt térdelve, acsarkodva mondta a magáét, hirtelen nagyon emlékeztetett valamelyik horror-regény valamelyik szereplőjére, de nem tudtam, és nem is érdekelt, melyikére, csak a gépemhez akartam jutni, minél gyorsabban.
- Igazad van. Szeretlek anya - mondtam olyan színtelen hangon, ahogy csak bírtam, majd bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
Természetesen nem működött a lámpa, de a telefonommal világítva tájékozódtam. A laptopom eddig is olyan árammal működött, ami nem a falból jött (igen most szerénykedek), a modem dugóját viszont kihúztam az aljzatból, és a bal kezembe fogtam - erre rögtön felelevenedtek a kis ledek a plexije mögött, és szórni kezdte a wi-fi-jeleket.
Chaten elmeséltem Levinek, hogy anyám mit csinált, még zenét is kapcsoltam, de csak olyan halkan, hogy anya ne hallhassa a földszinten. Teljesen abban a hitben voltam, hogy meghallom majd, ha följön a lépcsőn, így elég váratlanul ért, amikor hirtelen dühös kopogás rázta meg az ajtómat.
- Viola!!! - kiabálta az anyám. - Azonnal nyisd ki az ajtót!
- De hát mi baj? - kérdeztem. Eszemben sem volt kinyitni.
- Te meg akarod ölni magad?!
- Mi?
- Megtaláltam annak a gyorséttermi szemétnek a papírját a zsebedben. Direkt meg akarsz halni?
- Te jó ég... - motyogom a laptopomnak dőlve. Átváltok élő közvetítésre, hölgyeim és uraim, amit most írok, az élőben történik az ajtóm előtt.
- Hát ennyire nem jelent neked semmit, amit teszek érted? A gyógyszerek, azok semmit nem jelentenek?
- Milyen gyógyszerek, anya? Elolvastad egyszer is, mi van bennük? Gyakorlatilag semmi...
- A gyógyulásod!
- Fogalmad sincs, mi bajom van! - kiabálom, és tényleg így gondolom.
- De a természetgyógyász tudhatja...
- Egy rakás kókler mind.
- Nem is akarsz meggyógyulni! Engem is a sírba akarsz vinni, igaz? Szegény anyádat...
- SENKI NEM BESZÉLT RÓLAD!
Anya hallgat. Tudom, miért. Amikor dühös vagyok, villognak a lámpák, de a mi házunkban ennek más nem szabadna megtörténnie.
- Fény szűrődik ki a szobádból - mondja olyan halkan, hogy alig hallom.
- Anya...
- Miért van fény a szobádban? Van nálad valami... zseblámpa?
- Nem, anya, figyelj...
- És a zene, miről szól? De hát kikapcsoltattam az áramot, hogy ne hulljon a hajad...
- Anya...
- Viola, nyisd ki az ajtót!
Kopog, és kiabál, én viszont most írok Levinek.
...
Oké, Levi megengedte, hogy nála aludjak. Anya még mindig az ajtómat püföli. Amíg ilyen szépen elfoglalja magát, és összecsomagolom a laptopomat, és az ablakon át kiszökök. Ha odaérek, írok. Ha nem írok, kezdhettek értem aggódni. Hali!

Bocsi bocsi bocsi bocsi

Fú, sajnálom, hogy nem írtam az elmúlt héten, de nagyon sűrű hetem volt, és most sincs több időm, mint az infóóra utolsó pár perce, de megpróbálok mondani valamit, oké?

Szóval, egész héten egy csomóan odajöttek hozzám óraközti szünetekben, hirtelen szimpatikus lettem az embereknek.
Oké, ez így nem igaz. Nem minden embernek, csak tudjátok, a... Megvan az a srác, aki a hátsó padban ül, feketét hord, és nem sokat beszél? Az, akit a többiek utálnak, mert nem értik, de van pár másik hasonló srác, akikkel folyton együtt lóg, és úgy néz ki ez az egész társaság, mint egy fekete massza? Akik olyan zenét hallgatnak, amiknek vagy nem érted a szövegét, vagy temetőkről, sütőtökökről, és halálról énekelnek benne? Akiktől kiskorodban tiltottak a szüleid?
(Ez hülye kérdés volt részemről, hogyne ismernéd őket, hiszen, ha jól tippelem, te is ilyen vagy, vagy legalábbis ilyen szeretnél lenni.)
Na, ők találtak meg. Darkosok, vagy hogy is mondjam, nem igazán szeretik megnevezni magukat.
Diával egyébként rengeteget beszélgettünk róla, hogy milyenek ezek a stílusok, és honnan erednek, főleg, hogy egyrészt NAGYON tudnak különbözni egymástól, másrészt ezeknek a kölyköknek nem jó, bárhogy hívod őket.
Tök érdekes volt, amikor azt mondtam Diának, hogy ő goth - kikérte magának, hogy nem (pedig de.) Ha egy emo kinézetű srácra azt mondod, hogy emo, meg fog rád sértődni. Egy punkra is csak azok mondják, hogy punk, akik piszkálni akarják vele, honnan tudjam én, mezei másodikos, hogy kéne nevezni ezt a klikket?
Dia szeretne szociológus lenni, és hosszú-hosszú értekezéseket írni arról, hogy honnan erednek ezek a stílusirányzatok, és akkor lehetne neki adni egy tudományos nevet, de Levi szerint nem ez a lényeg, és egyébként is, ha ilyen ötletei vannak, várja meg vele a művészettörténet órát. Levi szerint az a közös bennük, illetve bennünk, hogy nem tudjuk, mik vagyunk, csak azt, hogy mik nem akarunk lenni.
Normálisak, például, biztos nem, sem ártalmatlanok, sem csöndesek, de legfőképpen egyedül nem akarunk lenni.
Levi olyan okos :3 és azt hiszem, tökéletesen igaza van.
Tehát ezek az Anti-lények találtak meg minden szünetben. Először furcsa volt, hogy odaszállingóztak hozzám, megkérdezték mi a helyzet (de komolyan, srácok, mi lenne? Milyen kérdés ez egyáltalán?!), vagy csak félénken köszöntek, vagy intettek, ilyesmik. Az ebédlőben is egyre többen ültek a mi asztalunkhoz, ami szuper érzés volt, de komolyan, sok éve először úgy éreztem, hogy valaki vagyok. Őket az sem zavarta, hogy folyton sapkát hordtam a hajam miatt, és az sem zavarta volna őket, ha nem teszem. Nem ez volt nekik a lényeg.
Persze, gyorsan leesett, hogy Írisz szája járhatott el, és persze tudtam, hogy azért próbálnak velem barátkozni, mert várnak valamit, de annyi baj legyen...
Nem tudom, mostanában van egy olyan furcsa érzésem, hogy bármire is várnak (pontosan tudjuk, mire várnak, nem igaz?), na, az hamarosan meg fog történni.
Főleg, hogy nap mint nap ott van egy a lassan tizenöt főt számláló klikk az ebédlőben, és igen, tudom, milyen ijesztően nézhetünk ki, mint feketében, egyikük-másikuk kék, zöld, vagy lila hajjal, mindenki, főleg én tele szegecsekkel, néha telefonról mennek a zenéink (amik meglepően nagy arányban finn zenekarok dalai), és látom, hogy néznek ránk a normálisok.
Folytatnám, de lassan kezdődik a második órám, szóval rohannom kell, de a hétvégéről majd még mesélek.
So long, guys!