Péntek

A horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt, mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy ez az utolsó bejegyzésem, srácok.

A Csapat hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyanaz a tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem szeretem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna vele menni.

Szóval tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki minden sejtemet a vad feszültség.

Hamar besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az utcalámpák kihunytak a fejem fölött.

Este hat körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók létezésének tudata is bántott.

Megkerültem az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.

Hét óra felé kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről. Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk.

Nem érdekelt.

Lassan megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal hamuvá foszlottak.

A szigetre vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten iszogató társaságot. A másik csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem kellett tovább hergelnem magam.

Fizikailag kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel.

Az ózonszagból tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha csont törne.

Olyan érzés volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet.

Csöpögni kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem.

– Andor! – sikította egy lány.

– Húzd ki a vízből! – ordította egy fiú.

– Hívjatok mentőt, bassza meg!

El akartam rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán.

Elvesztettem az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a földre.

Pontosabban a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához, ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban, de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az utcákon péntek esténként.

Végül a népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a forró víz alatt.

Bosszút álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.

Két maréknyi hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a hajam.

A sírástól, meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is.

Most szombat van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak.

Mármint mit tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta, hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt.

Még él, de nem valószínű, hogy sokáig.

Ezért meg akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb.

Dia dél körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az.

December tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor.

Értitek a problémámat?!

Szóval, ez az utolsó bejegyzés. So long, guys!

Informátor

Találtam valakit, aki tudja, hogy hol lesz Bárdos Alex péntek este. De azt hiszem, nem szabadna túl sokat gondolkodnom a dolgon.

(Jól emlékszem, hogy valamikor mostanra jósoltak egy világvégét? Megint?)

A Vihar

Ma irodalomórán a Vihart vettük Shakespeare-től, és kérlek, ne röhögj ki, mert Dia egész nap mást se csinált.

Aki nem ismeri a darabot, annak elmondom, hogy egy varázslóról szól, aki viharokat tud kavarni, és ezzel akarja legyőzni az ellenfelét, aki letaszította őt Milánó, vagy Velence, vagy Firenze (vagy valamelyik olasz város) trónjáról, és minden vágya, hogy a lánya uralkodjon. Aztán amikor látja, hogy milyen gyökér a király, megbocsát neki (nonszensz!), és hozzáadja a lányát a pasas fiához. Kap ugyan egy ígéretet, hogy újra ő lehet a király, de ki hisz még az embereknek?

Dia nagyon élvezte az órát, folyton suttogva magyarázta, mennyire hasonlítok a varázslóra. Ugyan igazat adtam neki, de ez engem egyáltalán nem lelkesített.

Először is, a varázslót egy szigetre száműzték, és ez nagyjából stimmelt; gyakran képzeltem úgy el magam, mintha egy képzeletbeli szigeten élnék, egyedül, mint egy remete, és a többiek csak azért nem barátkoznak velem, mert nem tudnak úszni.

Csak hogy a varázslónak jót tett a száműzetés, élvezte, megértette a világot, megtanult megbocsátani, meg egy csomó nyálas, filozofikus dolgot, én viszont semmi ilyesmit nem érzek, sőt! Ha én lettem volna a varázsló helyében, nem bajlódtam volna a hajótöréssel (ugyanis a király egy hajótörés miatt került a varázsló szigetére), illúziókkal és szellemekkel (bár Dia egészen olyan, mint az Ariel nevű szellem), elég lett volna néhány jól irányzott villámcsapás, és minden meg van oldva.

Másodszor pedig, a nagy családi, teletubbies-öleléses, összeborulós, jó útra térős végkifejlet után minden gonosz bocsánatot kér (hihetetlen), a varázsló pedig lemond a varázserejéről.

Micsoda égbekiáltó marhaság! Hogyan akarhat valaki megszabadulni ettől a hatalomtól? A hatalomtól, hogy változtasson? Hogy jobbá tegye a világot, vagy akár csak a saját kis világát?

Emlékeztek, mennyire féltem az elején? A szobámból sem mertem kimenni, de mostanra felfogtam, mi a dolgom.

Nyughatatlan vagyok, hánykolódó, szédült és zaklatott, de már egy cseppet sem céltalan.

Helyreigazítás

Első óra előtt belógtam az infóterembe, mert két dolgot mindenképpen le akarok írni.

Az egyik csak egy apró furcsaság. Tegnap este jó éjfélig bent maradtunk Cseremi Zsolttal. Szegény, nagyon csúnya látvány, nincs magánál, és félrebeszél, olyanokat, hogy „Feri az egyetlen becsületes köztünk”, vagy „pfúj, én számba nem veszem azt a vackot”. Krisztián, amikor már nagyon kivolt, dühöngött az egyik nővérkének, hogy miért nem adnak neki antibiotikumot, végül is már legalább száz éve nem szokás tüdőgyulladásba belehalni, de az orvos azt mondta, hogy Zsoltnak gyenge a veséje (vagy a mája? vagy a lépe? nem értek hozzá), ezért az antibiotikum, ha helyre is hozná a tüdőgyulladást, több és súlyosabb galibát okozhatna.

A lényeg az, hogy este tíz körül volt Zsoltnak két nagyon különös látogatója: Báthory Kriszti és az apja. Sose láttam még Krisztit ilyen szótlannak, mondjuk amúgy sem sűrűn beszélek vele, szinte soha, de ő mindig beszél valakivel. Most viszont egy hang sem jött ki a száján. Körülbelül két percig álltak a betegágy mellett, éppen, ahogy a halottaktól szokás elbúcsúzni, egyikük sem szólt semmit Eközben mi a kórterem túlsó sarkában vártuk, hogy elmenjenek, és nem tudom, Levi hogy volt vele, de én végig csak a férfi arcát bámultam. Pontosabban a sötétséget az arca helyén, ugyanis nem tudom, miféle fényjáték folytán (amihez ezúttal tényleg semmi közöm nem volt) semmit nem láttam a vonásaiból. Az egyetlen kivehető dolog egy kicsi, kör alakú napszemüveg volt, olyan, mint Ozzy Osbourne-nak, aminek a lencséi vöröses-rózsaszínes fényben játszottak. Mindenesetre, nem volt túl bizalomgerjesztő ember.

A másik, és ami talán ennél is fontosabb: tegnap megöltem azt a madarat. Egy hús-vér, gerinces élőlényt. Ebből pedig az következik, hogy embert is képes lennék, legalábbis technikailag. Ha pedig a morális részét nézzük… valahányszor azt hiszem, nem lennék képes ölni, elég felidéznem Cseremi Zsolt kócos, szőke haját a kórház sterilfehér párnái közt, vagy Levit képzelnem a helyére.

Széllel szemben

Csoda, hogy ma nem öltem meg senkit.

Tulajdonképpen sajnálom, hogy ma még nem öltem meg senkit.

Kezdjük az elején: reggel nem volt semmi baj, legalábbis nem több, mint máskor. Rájöttem, hogy minél többen vagyunk, annál kevésbé mernek Zsóka- és Erzsike-félék odajönni hozzánk, magyarul az a különös helyzet állt elő, hogy a tömegiszonyom ellenére az én tömegemben éreztem magam igazán biztonságban. Olyan sokan lettünk pár hét alatt (ugyanis, ha nem tudnátok, az áram mágneses teret kelt), hogy már nem is tudtam fejben tartani az összes arcot és nevet.

Nem is tűnt fel, hogy ma Cseremi Zsolt és Simon Krisztián nem jöttek iskolába, ezért nem is gyanakodtam semmi rosszra. Csak amikor utolsó óra előtt Levi és Bence odajöttek hozzám, tudtam meg, mi történt. Vagyis pontosabban semmit nem tudtam meg.

– Cseremi Zsolt kórházban van – mondta Bence. –Krisztián nemrég hívott.

– Úristen, Dia tudja? – csúszott ki a számon. Mindenképpen hárítani akartam a felelősséget, de már ahhoz sem volt bátorságom. – Mi történt vele?

– Tudja, sőt, Írisz is, úgyhogy mostanra már mindenki más is. Órák után elmegyünk hozzá.

Nem mondták el tehát, mi történt, nekem pedig, természetesen, csak a legrosszabb dolgok jártak a fejemben: megkéselték, vagy meglőtték azok, akik mindig is szenvedni akartak látni minket, akik odajöttek hozzánk szünetekben, a folyosón, és az ebédlőben, és most végül túl messzire mentek.

Vagy… hallottatok már arról, hogy az elektromos sugárzás rákkeltő? Hát én hallottam.

Írisz, Dia, Bence, és még legalább tíz másik fiú és lány várt rám kicsöngetés után a suli bejáratánál, én pedig az emeleti ablakból figyeltem őket. Nem vettek észre, és én nem mertem lemenni.

– Minden rendben? – kérdezte Levi a hátam mögül. Egy pillanatra nagyon dühös lettem, amiért észrevétlenül mögém került (vagy talán már figyelt is egy ideje a folyosó végéről, ahogy kijövök a teremből, és az ablakhoz kullogok), de az, hogy érdeklődött, jól esett. Úgyhogy inkább nem mondtam semmit.

A tizennégyes busszal mentünk ki a kórházhoz, és már nem is érdekelt, hogy megnéznek minket. Részben azért, mert a Csoport, nagy C-vel, mindig megvéd, részben pedig azért, mert félelem, és még nem is tudom micsoda táplálta bennem megint az atommáglyát. Úgy értem, rajtam kívül mindenki tudta, mi történt Cseremi Zsolttal, biztos voltam benne, de nem akarják elmondani, és ez szörnyű volt. Mit titkolnak előlem? Hát nem érdemeltem ki az őszinteségüket? Hát nem én vagyok a példaképük? A megmentőjük?

Arra jutotta, hogy nem, és ettől elhomályosodott a világom. Nem bírtam visszafojtani a sírást, a könnyek pedig hosszú fekete csíkokba mosták a sminkem. De legalább jól állt.

Amikor végigvonultunk az osztályon, az ügyeletes nővér felismert, és én is őt, már többször is ő vett tőlem vért.

– Nahát, Viola, jobban érzed magad? – kérdezte. Nem tudom miért, de leintettem, talán összezavarodtam attól, hogy kedvesen szólt hozzám. Nem túl gyakori dolog volt ez manapság.

– Látogatni jöttünk.

A többiek mind előttem tódultak be a kórterembe, eltakarva előlem a fiúkat.

– Srácok – hallottam Krisztián könyörgő hangját, amire a Csapat általános mormogása felelt, mindenki mondani akarta a magáét, hogy mennyire számíthat rájuk Krisztián, és természetesen Zsolt is, amint magához tér.

– Hol vannak az üveggolyók?! – hangzott egy krákogó hang, majd a hozzá tartozó hátborzongató köhögés a tömegből, és az utána támadt csendből megértettem, hogy Zsolt volt az. Félrebeszél.

A fénycső kettőt pislant, én pedig anélkül, hogy felfogtam volna az áramingadozás és a kórházban található lélegeztetőgépek száma közötti összefüggést, kifordultam a teremből, végigrohantam az osztályon, néhány végtelen folyosón egészen az első ablakig, amit nyitva találtam.

Esőre állt az idő. Hamarosan villámok is jönnek, de addigra már nem szabad az épületben lennem.

Összeszedtem minden erőmet, és a kijárat felé kezdtem araszolni a kórház labirintusszerű folyosóin – még jó, hogy ismerős vagyok itt. Az udvaron, ahol a járóbetegek szoktak céltalanul kóborolni a hozzátartozókkal, most nem volt senki. Egy madár próbált meg a széllel szemben vitorlázni, de csak annyit ért el, hogy egyhelyben maradt.

Az első néhány villám felhőből felhőbe csapott hatalmas robajjal, és tudtam, hogy a betegágynál most veszik észre, hogy nem vagyok ott. A következő egy közeli épület villámhárítóját találta el, majd két távolabbi panelház következett, aztán még egy felhőből felhőbe.

Egy csuromvizes padon ültem, amikor Levi mellém ért, ugyanolyan csendesen, mint mikor elindultunk az iskolából.

– Büszke vagyok rád – mondta megnyugtató hangon, majd a kérdő tekintetemet látva hozzátette: – Hogy kijöttél. Nagyon ügyes volt.

– Elmondjátok végre, mi történt Zsolttal? – mondtam színtelen hangon, valahol mélyen remélve, hogy Levi megharagszik rám, de nem ez történt.

– Tüdőgyulladás.

– Tüdőgyulladás? Úgy érted nem én tehetek róla? – kérdeztem reménykedve.

– Soha senki nem mondta, hogy te tehetsz róla.

– De… mármint, vagyis… Akkor miért nem mondtátok el?

– Mert minden történetnek van előzménye. – Ettől a mondattól olyan érzésem támadt, mint amikor körmök karistolják az iskolai táblát.

– Ne kímélj.

– Hát… Cseremi Zsolt azért került kórházba, mert szombat este beleesett a tóba, és ez az asztmájával már elég durva kombináció.

– Esett – visszhangoztam, ráérezve a lényegre.

– Lökték – helyesbített Levi, mire a robaj minden mást elmosott körülöttünk. Azt hittem, megvakultam a villanástól, és a fülem is csengett, az ózonszag pedig nem hagyott több kétséget: egy villám csapott le valahol közvetlenül mellettünk.

Levi holtsápadt volt, de próbált mosolyogni, én meg próbáltam értékelni, hogy nem szalad el azonnal.

– Bocsi – motyogtam.

– Semmiség. Így is sokkal szebb, mint a legelején.

– Ki volt az? – kérdeztem, amikor már megbizonyosodtam róla, hogy teljesen elveszett a szemem bámulásában.

– Bárdos Alex – felelte bágyadtan.

– Én őt ismerem…

– Én is, ő akart bevágni eléd a büfénél, még november elején.

– A haverod volt…

– Inkább csak ismerősöm. – Hirtelen minden vágyam az volt, hogy veszekedjek, hogy üvöltsek, de ahogy oldalra pillantottam, valami fekete masszát láttam heverni a parkban, nem is olyan messze tőlünk, és ettől sírva fakadtam, nem akarva semmi mást, csak pihenni végre.

A madár volt az, amelyik vitorlázott, amíg villámcsapás nem érte.

Teaidő

Mostanában, mármint hétvégén nem történt semmi igazán érdekes, úgy értem most anya is nyugodt, és amíg nem vagyok suliban, a sulibeli dolgokkal se nagyon lehet baj.

Egy aprócska dolog van, amit mégis megosztanék veletek. Csak egy apróság.

Ma este csináltam magamnak egy teát, de elfeledkeztem róla, és amikor eszembe jutott, már egészen jéghideg volt. Gondoltam, megmikrózom, de aztán eszembe jutott, hogy még mindig nincs áram.

Egy pillanatig törtem a fejem, aztán eszembe jutott a Nagy Ötlet! Fogtam két ceruzát, tudjátok, merthogy a belseje grafit, és a grafit vezeti az áramot. Beledugtam őket a teámba, és valami olyanra igyekeztem gondolni, ami ki tud hozni a sodromból, olyanra, amitől már legalább egyszer lecsaptam a rendszert...

(Most éppen Levire gondoltam, de ezt titok ;) )

Pillanatokon belül gőzölögni kezdett a tea, én meg csak vigyorogtam, mint a tejbetök.

Táltos

Tudom, hogy úgyis ez lesz mindenki első kérdése, mert a suliban is ezt kérdezte mindenki, szóval NEM, nem történt semmi az éjjel. Én Levi ágyában aludtam, ő a földön, egy matracon. Reggel hozott nekem egy teát, és akkor is meglehetősen nyugodtan viselkedett, amikor zuhanyzás közben sikoltozni kezdtem.

My bad, de megint nagyon megijesztettem magam. Reggel éppen hajat mostam, amikor öblítés közben a kezemben maradt egy egész tincs a fejem búbjáról, és ez kiakasztott, de hát ki reagált volna erre másképp? Levi szerencsére nagyon megértő volt, meg minden, igyekezett megnyugtatni, az iskolába is együtt mentünk. Aki kombinál, az egy tök! :D

Rögtön tanítás után bevackoltuk magunkat egy üres osztályterembe, és persze Levi bátorítására, felhívtam anyát (Dia szerint hülyeség volt, de Dia sok mindenről vélekedik így). Anya azt mondta, hogy nincs semmi baj, és nem haragszik, amiért elszöktem az éjjel. Legnagyobb meglepetésemre még bocsánatot is kért, hogy kiabált, és megígérte, hogy minden rendben lesz – ha ma este elmegyek még egy szakértőhöz: egy bioenergetikushoz.

Félve kérdeztem csak meg, mi az a bioenergetikus, mire anya könnyedén válaszolta, hogy olyan gyógyító, aki érzékeli az emberek körül lévő erőtereket, és ezekkel tudnak gyógyítani.

Először majdnem kitört belőlem a nevetés – komolyan? Ennyire el vagyunk keseredve?

De aztán rájöttem, hogy itt van valami csavar. Nem mondhatom a fazonra, hogy kókler, elvégre amit én csinálok, az sem túl valószerű. Én is valamiféle energiát tudok mozgatni, és ezzel érni el dolgokat… És ha anya a tegnapi után egyenesen egy olyanhoz fordult, aki hasonló dolgokra lehet képes, mint én, akkor SEJT VALAMIT, és ez már nem csak a paranoiám!

A többiek látták, hogy sápadok, Levi ki is kapta a zsebemből a mobilom, mielőtt idegességemben véletlenül robbanásszerűen meghibásodott volna.

- Mi baj? -kérdezte Dia, én pedig elmondtam neki.

- Most mit csináljak? - kérdeztem, amikor az általános nyavalygás végére értem.

- Mind tudjuk, hogy téged nem egyszerű bántani - vonta meg Dia a vállát egy bátorító mosoly kíséretében, de "nem jött át".

- Semmi okunk poénkodni, Dia - torkollta le Levi. - Nem tudom, rosszabb lenne-e ha igazi tudósok vizsgálnának meg, akik tényleg tudják majd, mint látnak, mint ezek a lökött gyógyvarázslók, akik felfújják majd a dolgot, és elküldenének ez ukrajnai haknikörútra, anyád teljes körű beleegyezésével...

- Akkor most mi lesz? - kérdeztem megszeppenve. Igaz, hogy eddig fel sem merült bennem, hogy egy ilyesféle természetgyógyász mekkora veszélyt jelenthet.

- Nem tudom - felelte Levi. - De azt megmondom, hogy mi nem lesz: soha, semmilyen körülmények között nem adhatod jelét annak, hogy különleges vagy. Ha ezek a hiénák kiszagolják, az a legkevesebb, hogy veled lesz tele a Blikk, és a házadhoz fognak zarándokolni az öregasszonyok, mint magához a máriapócsi szűzmáriához. Azt, hogy ez a gyógyvarázsló is képes-e valamire, nem tudjuk, de jó eséllyel igen.

- Honnan veszed? - vetette közbe Bence.

- Csak tipp. De ha Viola itt van, mások is lehetnek máshol. Mások talán nem rejtőzködnek ennyire, mert nem is akarnak...

- Ugyan, melyikünk rejtőzködik? A Múzeum felgyújtása szerinted rejtőzködés?

- Ezt ne csináld - mondta Levi színtelen hangon, ahogy a terem lámpáira mutatott. Pislogtak.

- Oké, bocsánat - motyogtam.

- Figyelj, Viola, ne sértődj meg a kérdésen, de... úgy érzed, hogy tudnál teljesen nyugodt maradni, miközben egy gyógyvarázsló vizsgál?

Igaza volt, megsértődhettem volna a kérdésen. Kicsit talán rosszul is esett, hogy az önuralmamat, pontosabban annak hiányát firtatja, de nem volt időnk hazudósat játszani.

- Nem. Nem menne.

- Akkor két lehetőséged maradt. Az egyik az, hogy elszöksz a vizsgálat elől...

- Akkor anya továbbra is gyanakodni fog.

- A másik az, hogy valahogy... kisütünk. Levezeted a felesleges feszültséget... valahogy, és már nem marad benned semmi, amit délután kihozhatna belőled a kókler.

Nem igazán tetszett a gondolat.

Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy először kéne teljesen magamtól, viszonylag nyugodt lelkiállapotból villámot idéznem. Nem az zavart, hogy nem fog menni (mert tudtam, hogy nem fog), hanem hogy kinek okozok majd kárt vele. Féltem.

Eddig csak arra kellett ügyelnem, hogy ne szabaduljon el a pokol - soha nem gondoltam, hogy egyszer irányítanom kell majd. Célozni, vagy valami...

Dia felhívta Íriszt, hogy aki csodát akar látni, jöjjön a Palotavárosi tavakhoz, a Királyok kopjafáihoz. Ez Levi ötlete volt, és a csoportdinamikával magyarázta: a srácok szerettek minket, mert tartozhattak valahová, szerették Diát, mert halálvagány, és szerettek engem is, amikor elhitték, hogy képes vagyok változtatni az életükön, de egyikük sem kapott többet soha mendemondáknál.

Amikor a deres, ilyentájt mindig néptelen lakótelepen vágtunk át, Levi mintha még mindig bizonygatni akarta volna nekem, hogy amit csinálni fogunk, az a helyes, pedig már rég meg voltam győzve, de nem állítottam le. Szeretem a hangját.

- A kóklerek és a gyógyvarázslók legtöbbször csak mondják, hogy képesek valamire, a népek pedig elhiszik, és követik őket. Mi se lennénk ennél jobbak, ha nem mutatnánk meg a többieknek, amit tudsz. Persze, nem kell, ha nem akarod, és teljesen megértem, ha nem, de tényleg nem lenne rossz tudni, hogy vannak még, akik tudnak rajtad segíteni, ha történik valami...

Ellenálltam a késztetésnek, hogy rákérdezzek, mégis mi történne.

- Tudod, hogy nem engem szeretnek, hanem azt, amire képes vagyok.

- Amire képes vagy, az is egy részed.

Filozofálgattunk volna még jódarabig, de már messziről láttuk a városszéli park közepén ácsorgó embereket. Középen Almássy Írisz magasodott a többiek fölé, közelebb érve láttuk, hogy ott van a négy kilencedikes is, akiket a Múzeumba is magával hozott: Cseremi Zsolt, Báthory Kriszti, Gruft Emília, és a másik fiú nevére nem emlékszem. Volt velük egy végzős fiú, akinek szintén nem tudom a nevét, és egy szintén végzős lány, akivel szorosan fogták egymás kezét, őt talán Eszternek hívták. Összesen tizenegyen voltunk.

Nem kellett mondanunk semmit, mindenki tudott mindent, mert két részecske között a legerősebb kölcsönhatás a pletyka.

Én nem a show miatt jöttem, én csak meg akartam szabadulni a dolgoktól, úgyhogy, nem is nagyon törődtem a közönségemmel. Kibújtam a cipőmből, bár a csupasz föld nagyon hideg volt. A szegecsek kesztyűimet és a sapkámat odaadtam Levinek, és tudtam, hogy látják, hogy a fejem tetején már nincs haj, de nem érdekelt. Megpróbáltam közönyös maradni, de mindenki érezte, hogy vibrál a levegő. Levi szerint a szememmel azt üzentem, hogy akinek nem tetszik, amit lát, az fusson, méghozzá gyorsan - nemtom, én csak idegességet éreztem, és fáztam.

Mezítláb olyan messze mentem a többiektől, amit már biztonságosnak lehetett mondani, majd az ég felé emeltem a kezeim.

Először nem történt semmi. Másodszorra sem. Akkor kezdtem bepánikolni, hogy valami baj van, talán csak bolond vagyok, és az életem egy hatalmas hallucináció évek óta. Akkor Levit is csak képzeltem, és Diát is, és a srácokat, akik ott állnak mögöttem, szó szerint és képletesen egyaránt... vagyis senki nem szeret, és nem is fog soha.

Emlékeztek, meséltem, hogy tud a zokogásig idegesíteni egyetlen gondolat? Most is ez történt. Ahogy egyre nőtt a félelmem, egyre erősebben éreztem a vibrálást, a végletekig feszített idegek énekét, és az ózon szagát, és az utolsó pillanatban meggondoltam magam.

Nagyon jó volt a múltkor is, amikor tízezermillió volt, vagy mennyi rohangált bennem, nagyon jó volt, de tényleg, de ma nem volt hozzá hangulatom, bocsi. Amikor még lehetett, a figyelmemet az egyik kopjafára irányítottam, amire az egyik királyunk arca volt vésve. Szinte éreztem a tőlem méterekre lévő fa erezetét az ujjbegyeimen.

Aztán megtörtént. Olyan fülsiketítő robajjal csapott le, hogy azóta is cseng a fülem. Láttam, ahogy a kopjafa darabokra szakad, majd teljesen elvakított a fény, pedig utána tisztán láttuk, hogy egy kopjafa kivételével mind elpusztult. Még törmelék sem maradt, ami lángolhatott volna, csak a legtávolabbi, Szent Imre arcképével maradt sértetlen.

Visszafelé már nem kellett támogatni. Gyenge voltam ugyan, de nem annyira, mint az elmúlt alkalommal. Levi segíteni akart, de intettem neki, hogy nem szükséges. Visszahúztam a cipőm és a kesztyűm, majd végigfuttattam az ujjaim a megmaradt tincseim között, egy újabb maréknyi hajszálat húzva ki belőle. Csak ezután vettem vissza a sapkámat is, és fordultam először Dia, majd Levi, végül a szájtátva figyelő kilencedikesek felé.

Talán mondanom kellett volna valamit. Talán vezetőnek néznek, vagy valami annál is többnek... Én maximum kabalának vagyok jó. Közülünk Levi az agy, Dia a lazaság, Írisz pedig a sajtós. És hogy én ki vagyok? Talán csak a cégér. De nem baj, mert ha máshogy nem is, annyit mindenki nyert, hogy végre tartozunk valahova.

A természetgyógyásznál tett látogatás ezek után szinte mellékes. Nem hogy nem ráztam meg, még csak a villany sem pislogott, egyszer sem a vizsgálat során. Ez egyébként annyiból állt, hogy egyik kezembe egy rézhengert kellett fognom, egy rézpálcával pedig a másik tenyeremet bökdöste a jóember. Az egész hozzá volt kötve egy ellenállásmérőhöz, de hát bárki láthatja, hogy nem álltam ellent semminek. Csak ültem, mint egy darab fa, még együtt is működtem az emberrel, mondtam, hogy rendesen betartom a diétát, szedem a sok vackot (persze szebb szavakkal), és néha hallom a halott nagymamámat, hogy azt mondja, hogy vigyázzak anyára (legyen szegény kóklernak egy kis sikerélménye is, gondoltam) - erre kijelentette, hogy teljesen normális vagyok. Nem tudja ugyan, mitől hullik a hajam, de nem attól, hogy túl kicsi a hajam bioenergiaszintje.

Soha, soha ne becsüld alá Kéri Violát...

Hazafelé menet anya vett nekem szójapudingot, ami nagy szó! Szóval kicsit mintha rendeződni kezdenének a dolgok.

So long, guys!