Szociális öngyilkosság

Körülbelül fél órával később valóban csöngettek, de nem Dia volt az, hanem Bence.

– Hát te?

– Csak biztos akartam lenni benne, hogy jól vagytok.

–És a nővéred? – kérdezte Levi, de a fiú csak vállat vont.

– Mittomén.

– Akkor honnan tudtad, hogy itt vagyunk? – kérdeztem.

– Mindenki tudja – ráncolta a homlokát, és valamiért ettől erőt vett rajtam a paranoia.

– Hogy érted ezt?

– Kiírták, hogy együtt szöktetek el a suliból, és tuti, hogy nem anyádhoz mentetek.

– Hova írták ki?

– Hát a csoportba. Facebookra. – Értetlenkedésünket látva elővette a mobilját, behozta rajta az oldalt, és átadta nekem a készüléket. A képernyő felső részét villámok töltötték ki, középen a „Viola barátai” felirat virított, alul pedig a beszélgetés.

„S.O.S. ALERT, elment az áram valaki valamit?” 36 like, 48 comment

– Ez mi? – kérdeztem. Azt hittem, türelmes vagyok, de Bence arca megfoghatatlan ijedtséget sugárzott. És ez jól esett.

– A… a Facebook-csoport. Tudod, ahol mindig megbeszéljük, hogy mi történik… tudod…

Rányomtam a kommentekre.

Görög Bence: „Nemtom, asszem kémiája van a földszinten.”

Esti Christy: „Whááá, bírnám, ha berobbanna valami klórgáz izé”

Túrós Bálint: „Itt vannak a szomszéd teremben, kajak kiabálnak!”

Görög Bence: „Meneküljünk? XD”

– És én erről miért nem tudtam?

– Nem… ?! Nem tudtál? Azt hittem, benne vagy…

– Nem, nem vagyok. – Láttam, hogy füstölögni kezd a telefon, de sokkal jobban lekötött az írás, mintsem hogy ezzel foglalkozzak.

Galambos Letícia: „Áh haggyámár, ha valami izgi lenne, már rég nem állna a suli”

Simon Krisztián: „Istenem, add, hogy ma végre felrobbanjon a suli”

Simon Krisztián: „És hogy dögöljön meg a sok gyökér”

Simon Krisztián: „Akik a kórházba küldték Zsoltot”

– Viola… a mobilom… – krákogta Bence, de nem érdekelt.

Görög Bence: „Ámen”

Simon Krisztián: „Ámen”

Esti Christy: „Nemá”

– Kik ezek az emberek?! – kérdeztem, a szemem fájni kezdett a rengeteg cikázástól.

– A… oda van írva, a barátaid… látod? Ők a barátaid…

– A barátaim? Azt sem tudom, kik ezek!

Korpás Tibor: „holvannak má azok a villámok má, éppen németdogát írunk XD”

Szabó Eszter: „Jaja, igazán tekintettel leheté ránk is viola”

– Ezek ott voltak Zsóka buliján, a Múzeumban.

– Viola, kérlek, tedd le a telefont – mondta Levi, ahogy a készülék műanyag borításának egy cseppje a padlóra hullott.

– Megmondtam, hogy tartsátok titokban! Vagy legalább az ellenségeimnek ne mondjátok el!

– Ellenségeid? – hüledezett Levi, de nem érdekelt, minden figyelmem, minden energiám Bencére összpontosult.

– Nem én voltam! Esküszöm! Az emberek csak jöttek, mert… csodálnak, és szeretnek téged…

– EZ NEKED SZERETET?! – felé tartva a már betegesen vibráló kijelzőt, rajta éppen a „kíváncsi vagyok ma kit vág agyon a villámtyúk” mondat égett.

– Ne bánts…

– TŰNJ EL INNEN! – A készülék maradványai égett foltot hagytak a bejárati ajtóban, amin át Bence tényleg csak pillanatokkal azelőtt menekült ki.

Tombolni akartam, ordítani, és szétszedni apró darabokra az egész házat. Tudtam, hogy nem számíthatok senkire, hogy azok is elárultak, akik eddig mellettem álltak…

Kivéve talán Levit. Mielőtt lenge porhalommá változtattam volna az otthonát, gyorsan átölelt, és leültetett a kanapéra.

– Nincsen semmi baj…

– De elárultak… kibeszéltek…

– Semmi baj…

– Kinevettek a hátam mögött…

– Pszt, minden rendben lesz…

– Meg akarom ölni őket.

Hát, ennyi volt ez a pokoli nap. Levi nem akar beszélgetni az iskoláról, azt mondja, csak azt akarja, hogy ne idegeskedjek, de nem hagyja, hogy meggondolatlanságot csináljak. (Meggondolatlanságnak számít az, amin ennyi ideje gondolkodom?) Még most délután letöröltem magam Facebookról, úgyse igazán hiányoznék onnan senkinek. Bencéről semmi hír, de az biztos, hogy él – remélem, mostanában nem akadunk össze, bánnám, ha meggondolatlanságból baja esne, mert tényleg volt idő, amikor bírtam. Dia is írt egy SMS-t, hogy él, de többet nem, valószínűleg beszélt az öccsével, és itt vége is a mesének. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még.

Point of no return

Őszinte leszek: nem tudom pontosan, mi történt ma. A legtöbb dolog ködös, de valamit ki tudok belőle hámozni… talán.

Talán már ismertek annyira, hogy tudjátok, hogy stresszhelyzetben leblokkolok. Először a hangszálaim mondják be az unalmast, aztán az agyam, és ha rövidre zárok, kiégnek a biztosítékok, na, akkor isten óvjon mindenkit.

Amikor kémiaórán Raboczkyné kérte, hogy álljak fel, azt hittem, csak feleltetni akar. Akkor megmondtam volna neki, hogy sajnos semmit nem tudok, és adjon egyest ahelyett, hogy egymás idejét pazaroljuk, de nem ez történt, egészen mást kérdezett.

– Miért van magán sapka?

Mint a nyuszikás viccben, csak ez nagyobbat fog csattanni – gondoltam, de megszólalni nem tudtam. Az osztálytársaim, akikkel amúgy sem beszéltem sokat, de mostanra már azt sem bántam volna, ha nem léteznek, mind engem bámultak. Talán néhányan úgy gondolták, megérdemlem, mert más ruhában járni, és máshogy viselkedni, mint ők igenis bűn, és én vissza akartam vágni, minek ide hét csapás, Violától egy is feleslegessé teszi a többit, és többet sem az érettségi, sem a műkörmötök, sem a feketébe öltözött kis hülyék miatt nem kéne aggódnotok…

De egy hang sem jött ki a torkomon.

– Hogyan akar beilleszkedni a társadalomba – kezdte a litániát Raboczkyné anélkül, hogy rájött volna, mit is művel -, ha az iskola alapvető szabályait sem képes követni?

Dübörgött a vér a fülemben, és ha nem zubog bennem a düh, meg nem éget belülről közel kétszázharminc Volt (ez csak egy tipp), akkor talán valami értelmesebbet művelek. De így csak kábán a sapkámért nyúltam.

Az osztálytársaim felhördültek, amikor meglátták a csupasz koponyám. Tőlem jobbra legalább két szólamban hisztérikus nevetés hangzott fel, Dia pedig halk káromkodásba kezdett mögöttem, és bár nem láttam, és nem is mondta, biztos vagyok benne, hogy bebújt az asztala alá.

– Sehogy nem akarok – mondtam állítólag, legalábbis Dia később így mesélte. Én nem emlékszem, mert azonnal megrohant az a meghalós, puha sötétség.

Az elsősegélyszobában tértem magamhoz, ami azért vicces, mert a helység éppen egybeesett Raboczkyné szobájával. Végül is logikus lenne, hogy egy kémiatanár konyít valamennyire a gyógyszerekhez, és még most is biztos vagyok benne, hogy az érzéketlen, rideg vegyületekkel jól bánik a nő. De engem nem értett meg.

Szerencsémre, és mindenki szerencséjére Diát láttam meg először. Örültem, hogy él.

– Felébredt, tanárnő.

– Hála az égnek…

Némán feltápászkodtam a kis priccsről, de amikor észrevettem, hogy egy élénk vértócsa terpeszkedik ott, ahol addig a fejem volt, majdnem visszazuhantam.

– Már hívjuk a mentőket – mondta Dia.

– Nem tudjuk, mert nincs áram – hallottam a tanárnő hangját. – Nincs valamelyikőtöknél rádiótelefon?

Dia odaadta neki a mobilját, de közben nem engedte el a kezem.

– Elájultál – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna, mi történt. – És asszem beverted a fejed…

Hiába kerestem azonban a sajgó púpot a koponyámon, nem találtam. A jobb fülem viszont egészen furcsán viselkedett, pontosabban nem viselkedett sehogy – a zúgáson kívül semmit nem hallottam vele.

– Ez a fülemből jön – suttogtam vértől ragacsos fejemet tapogatva.

– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta a tanárnő, mint egy mantrát, de sehogy sem boldogult egy érintőképernyőssel. Mi pedig nem segítettünk neki.

– Elment az áram – állapítottam meg, csak úgy, magamnak.

– El.

– Hogyhogy nem történt semmi más?

– Elájultál, mielőtt nagyobb baj történhetett volna, gondolom.

– Mindjárt hívjuk a mentőket – mondta megint Raboczkyné.

– Nincs szükségem mentőre…

– Tudom.

– Ki akarok menni…

– Meg kell nyugodnod.

– Meg fogok fulladni – Olyan furcsán voltam rosszul, ahogy még soha. Most nem a szokásos fejfájós, hányós, remegős tünetegyüttes volt, mint a villámok után (vagy másnaposan), hanem a mellkasomat nyomta valami szörnyen, mint egy pánikrohamnál, és égtek a szemeim.

– A mentő már úton van – jelentette ki diadalmasan Raboczkyné, és még a rosszullét ellenére is (vagy talán éppen amiatt) az jutott eszembe, hogy talán postagalambot használt – nem tudtam elképzelni, hogy boldogult a mobillal.

– Nincs szükségem mentőre…! – Nem tudtam kiabálni, pedig akartam.

– Figyelj, Viola… sajnálom, ami történt. De mondanod kellett volna, hogy beteg vagy, különben honnan tudtam volna?

– Nem vagyok beteg, csak elájulok néha…

–… Vagy édesanyád bejöhetett volna, és beszélhetett volna az osztályfőnököddel, hogy próbáljunk meg kímélni, amíg tart ez az állapot…

– Nincs semmilyen állapot! Nincs semmi bajom! –Nem tudom, hogy kiabáltam, vagy csak nyökögtem, de ígyse-úgyse hatott.

– Be kell látnod, hogy ez a sérülés nem az iskola hibája volt – Egy vékony, fémes, henger alakú dolog csúszott a véresebbik kezembe, de az agyamat teljesen lekötötte a rosszullét, és a vita a tanárnővel, ezért alig vettem észre. – Szeretnénk, ha ezt alá is írnád nekünk, nehogy később baj lehessen belőle – mondta, és sután a szememhez emelt egy papírlapot. Akkor értettem meg a tollat a kezemben.

Egy előregyártott formanyomtatvány vész esetére, ha az egyik gyerek összetörné magát, hogy ne lehessen az iskolára verni a balhét. Teljesen érthető lépés, és komoly, felnőttes gondolkodásra vall, de az istenért, még egy nyamvadt papírzsepit sem kaptam, hogy letörölhessem a vért a fejemről.

– De tanárnő, hisz alig van magánál – próbált hárítani Dia.

– Akkor talán aláírhatná a nevében.

A tanárnő egyik szokása volt, hogy még télen is miniszoknyát hordott, a mai nap sajnos éppen egy fehér példányt. Nem akartam nagy jelenetet rendezni, csak ellökni magamtól, de amilyen kába voltam, ez sem úgy sikerült, ahogy akartam.

– Nincs semmi bajom, és nem írok alá semmit – mondtam, és én esküszöm, hogy csak kicsit arrébb akartam lökni, tényleg semmi többet.

A legnagyobb baj nem is az volt, hogy a szoknyáján egy hatalmas, véres kéznyomot hagytam, bár ez egy tipikusan annyira drámai húzás volt, hogy ha egy könyvben olvasnám, letenném, és átadnám anyukámnak. A baj azzal volt, amit sem akkor sem soha máskor nem tudtam irányítani. Amikor ellöktem Raboczkynét, ő összerezzent, pontosabban összerázkódott, mint akinek rohama van, a térdei befelé csuklottak, kezei a levegőbe repültek, és görcsösen markolták a semmit. Nem emlékszem, melyikünk sikított, de Dia biztosan. Én hátrahőköltem, ahogy csak tudtam, a véres priccs mögötti falra préselődtem, Dia viszont a tanárnő után kapott, megakadályozva, hogy a földre zuhanjon. A földön térdelt előttem, ölében Raboczkynével, aki még mindig remegett, mint egy epilepsziás. Dia szerint addigra már csillapodott a roham, én mindenesetre nem vettem észre, talán azért mert hisztérikusan zokogtam.

– Mit csináljunk?!

– Menj ki – mondta Dia, higgadtabban, mint a helyzet megkívánta. – Mosakodj meg a zuhanyzóban, még tart a tesióra, nem lesz bent senki.

– De Raboczkyné…

– A mentők úgyis úton vannak, nem lesz semmi baja.

– De…

–Szerinted mi lesz, ha itt találnak?! – ordította, és ebben volt logika. Sarkon fordultam, és kirohantam a tanáriból, de nem az öltöző felé. Átvágtam az aulán, és nem érdekelt, hogy még mindig csöpögött a vér a fülemből. Hogy csinos kis morzsaösvényt hagytam magam után vérből. Úgyse jövök ide vissza többet.

Az aula teljesen üres volt, és az udvar is, senki nem figyelt rám. Szeretem, amikor senki nem vesz észre. Dübörgött a fülem, és a szívem helyén egy erőmű füstölgött. Felrémlett előttem, ahogy az iskola lángokban áll, és már nem tehettem mást.

Ahogy megláttam a felhőkön áttört napfényt, jobbra iramodtam, a tó felé, lerohantam a síkos lépcsőkön, és a mocskos vízbe vetettem magam. Láttam, ahogy körülöttem elsötétedik minden, aztán kékes villanásokat magam körül, egyre többet és többet…

Igyekeztem a víz alatt maradni, és ahogy sejtettem, a fények alábbhagytak, amikor elfogyott a levegőm. Kitombolta magát. Egyelőre nem voltam veszélyes.

Már fel akartam jönni a felszínre, amikor valaki megragadta a vállam, és kivonszolt a partra. Reszkettem, de nem a hidegtől.

– Hülye vagy?! – ordítottam a fiúval egyszerre.

– Miért mentél a vízbe?

– Megrázhattalak volna!

– Megfulladhattál volna!

– Muszáj volt valahol levezetnem, és inkább ott, mint az iskolában, és…

– Amikor elment az áram, azonnal elindultam, hogy megkeresselek…

– Nem volt nehéz dolgod – mondtam a vércseppekre mutatva.

– Megsérültél?

– Azt hiszem, csak elpattant egy ér…

– Az nem vérzik ennyire, mutasd!

– Talán nem a hidegben kéne ezt megbeszélnünk.

– Igazad van, gyere át hozzánk! – mondta. Nem vitatkoztam.

Az áramszünet és a mentők okozta fejetlenséget kihasználva Levi visszarohant a cuccainkért, és nem került öt percbe, mire mindketten a buszmegálló felé siettünk.

Nem fáztam. Egy kicsit sem.

Diának hagytunk üzenetet a mobilján, hogy jöjjön át Leviékhez, ahogy csak tud, a kapucsengőn a Tamási István nevet kell keresni.

Most majdnem dél van, Levi bekötötte a fülemet egy olyan elsősegélyen tanult kötésfélével, és várunk.

Ítélet

Elég régóta már otthon is kendőben vagy sapkában járok, és anya már meg sem próbált a hajamról kérdezni, vagy bármilyen orvoshoz elrángatni, de a hiányzó fogamat észrevette, úgyhogy ma a fogorvosnál kezdtem suli helyett. Ami tekintve, hogy nem akartam a barátaim szeme elé kerülni, nem volt rossz ötlet.

– Menthetetlen – állapította meg lemondóan a doktornő.

„Igen, az vagyok”, mondtam volna, ha nem lóg ki a számból egy gumikesztyűs kéz.

– És a diagnózis? – kérdezte. – Kiderült már valami?

– Semmi.

– Az onkológus mit mondott?

Őszintén, nem is emlékeztem, hogy lettem volna ilyen nevű szakorvosnál, de még azt sem tudtam felidézni, hogy pontosan mit is vizsgál ez a részleg. Úgyhogy csak megráztam a fejem, és nem tudtam hova tenni a doktornő sajnálkozó arckifejezését.

Mielőtt nekilátott kiszedni a gyökér még kapaszkodó darabjait, egy lidokaininjekciót adott a felső állkapcsomba. Valószínű azért, mert közelebb volt az agyamhoz, ez nem csak elbódított, hanem teljesen kiütött. Legalább háromszor riadtam fel arra, hogy alszom, vagy legalábbis nem vagyok magamnál, és a lámpák ezt közönyösen nézték minden alkalommal.  Én elaludtam, de ők nem; bennem minden elaludt. A feszültség is. De a lámpák és az elektromos fúró nem.

Nem éreztem az idő múlását, ahogy azt sem, mikor jutott eszembe a gondolat, a lényeg, hogy mire a doktornő megszabadított az összes gyökeremtől, már megvolt az ötlet: a lidokain az én kriptonitom.

Ha ideges leszek, és félő, hogy történik valami, nem lenne szükség másra, mint elég lidokaint kapnom, és megszűnik a veszély. De aztán rájöttem, hogy ha én egyszer ideges leszek, nem hogy injekciót beadni lennék képtelen, de többnyire beszélni sem tudok. Vagyis kellene valaki, aki mindig mellettem van, és vigyáz rám, és ha valami félresikerül az életemben, bead egy lidokaininjekciót. Mondjuk olyan spéci nyomással működő belövővel, ahogy a cukorbetegek kapják az inzulint. Vajon Levi elvállalná?

Persze annak a valakinek velem kéne élnie, és mindig, de mindig mellettem lennie, végül is ki tudja, mi dühíthet fel? Mellettem kéne aludnia is, persze kizárólag az emberiség érdekében. És akkor nem történne olyasmi, mint pénteken, amikor nem én gondolkoztam, hanem a villámok, úgy hiszem. Nem tennék, de még csak nem is gondolnék olyat, amit nem lenne szabad.

Szépen kitaláltam, de Levinek (természetesen) mégsem vetettem föl, hülyének nézett volna. Nem is voltam benne teljesen biztos, hogy egyáltalán a szeme elé akarok kerülni, de tanítás után (amit ellógtam… természetesen), ő kért, hogy menjek fel hozzá.

Féltem. A fogorvosnál arról álmodtam, hogy együtt fogunk élni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, mert romlott vagyok, bűnös, nem is élőlény, hanem fegyver, és még Levi sem fog megbocsátani azért, amit pénteken tettem.

Valahol reménykedtem, hogy minden rendben lesz, mégis meglepődtem, amikor mosolyogva nyitott ajtót, és ezekkel a szavakkal fogadott:

– Főztem neked egy kávét – majd a zavart arckifejezésem láttán hozzátette: – Narancslé is van.

Azzal betessékelt a nappaliba. Leültem, de nem szóltam semmit, csak néztem, ahogy fodrozódik a kávé a remegő csészében.

– Mi volt a fogorvosnál?

Leviék macskája, Teiresziász akkor a lábamhoz dörgölőzött, és ettől kitört belőlem a sírás. Lidokain kéne – gondoltam, de minimum egy villámhárító…

És akkor Levi megölelt. Hirtelen volt, mint egy merénylet, olyan gyorsan teremett mellettem, mint a fény, amikor felkapcsoljuk a villanyt. Nem hogy elkeseredni, de meglepődni sem volt időm.

– Semmi baj.

– Sajnálom – mondtuk egyszerre, pontosabban én zokogtam.

– Nincs mit sajnálnod.

– De megöltem Andort!

– Tudom, olvastam.

– De hát én… Andor halott.

– És?

– És nem akartam! Ártatlan volt!

– Nem volt ártatlan – mondta különös arccal, amitől a könnyek meggondolták magukat a torkomban.

– Miről beszélsz?

– Csak azt akartam mondani – kezdte megfontoltan –, hogy ha Alex rászolgált a halálra, akkor Andor is.

– Hogy mondhatsz ilyet, hát semmi köze nem volt a…

– Cseremi Zsolt esetéhez talán nem volt köze, de ez nem jelenti azt, hogy sose bántott senkit.

Vitatkozni akartam, de az utolsó „de hát” majdnem megfojtott, amikor félrenyeltem. Amikor rájöttem, mit jelentenek Levi szavai, és főleg a fény a szemében, kipukkadt a fejünk fölött a villanykörte. Ordítani akartam, de talán a torkomon akadt szavak miatt nem ment.

Aki Levit bántja, az halott, maximum még nem tud róla. Abban a pillanatban halt meg, amikor kezet emelt rá, és a gyilkosa önmaga, én csak a fegyver vagyok. Olyan vagyok, mint a drótkerítés, amibe áramot vezettek, nem én tehetek róla, ha valaki meghal, aki túl közel jön, az magára vessen.

És Andor még hálás lehet, hogy az áram gyorsan öl, nem pedig olyan kínkeservesen, ahogy abban a pillanatban szerettem volna…

Persze mindez már nem számított.

A többieknek nem beszéltünk a dologról. Nem kérdezték, én tettem-e, én meg nem dicsekedtem vele. Biztos vagyok benne, hogy akik ismertek, azok legalábbis sejtették a dolgot, de nem hozták szóba, és ezért nagyon hálás voltam.

És persze az is megfordult a fejemben, hogy Levi hazudott Andorról. Simán elképzelhető, hogy csak azért mondta, amit mondott, és nézett úgy, ahogy, hogy azt gondoljam, Andor megérdemelte…

És ha így van? Akkor kevésbé vagyok bűnös? Ígyis-úgyis megöltem valakit, mit számít, mit tett, vagy mit nem? Andor egyébként is olyannak látszott, mint a bátyja, ha eddig még sosem bántott senkit, hát biztos vagyok benne, hogy nem rajta múlt. Mondjuk, hogy ez megelőző intézkedés volt…

Becsaphatok ezzel még valakit? Mármint, te jó ég, micsoda marhaságokat beszélek! Öltem. Ennyi. A körülmények mellékesek. Én is halálra vagyok ítélve. Az, hogy közben talán biztos vagyok benne, hogy jót tettem Levivel, csak az érzéseimen segít, rajtam nem.

(Ha ezt olvasod, Levi, kérlek, ne válaszolj, ne mondd meg, mi az igazság, addig jó, amíg nem tudom.)

Kopaszkutya

Tudjátok, amúgy, hogyan kell használni egy borotvapengét? Mert ez az én tippem.

Péntek

A horrorfilmek szoktak így indulni (és végződni), mint a tegnapi napom, sőt, mintha nemrég láttunk volna Diával egy egészen hasonló filmet. A lényeg, hogy ez az utolsó bejegyzésem, srácok.

A Csapat hívott, hogy menjek el velük egy helyre, ami nemrég nyílt, és ugyanaz a tulaja, mint a város zenei fesztiváljának, de nem sok kedvem volt hozzá. Nem szeretem a hangos helyeket, és nem számítottam rá, hogy megérem az augusztusi fesztivált sem, és amúgy is más terveim voltak, úgyhogy visszautasítottam. Levi erre felajánlotta, hogy átmehetek hozzá filmezni, mert a húga úgyis Albabárban lesz az este, de (fájó szívvel) ezt is passzoltam. Pedig sokkal jobb lett volna vele menni.

Szóval tanítás után a város széle felé sétáltam, és órákig kóboroltam a halastavak környékén. Próbáltam először csak megfigyelni, hogy mire gondolok, aztán irányítani is, hergeltem magam, igyekeztem minél dühösebb és elkeseredettebb gondolatokat tartani a fejemben – persze nem hagytam, hogy kirobbanjon. Egyre jobban tudtam irányítani, és büszke is lettem volna magamra, ha nem tölti ki minden sejtemet a vad feszültség.

Hamar besötétedett, és ahol jártam, még sötétebb volt, mint máshol, mert az utcalámpák kihunytak a fejem fölött.

Este hat körülre visszamentem a Táncsics gimi környékére. A suliban még voltak páran, a tesiteremben még tollasedzés volt, és ha jól tudom, nyolcig tartott. El nem tudtam képzelni, ki bassza el így a péntek estéjét… még az ártatlan sportolók létezésének tudata is bántott.

Megkerültem az épületet egyszer, majd még egyszer, aztán megálltam a tó partján, és vártam.

Hét óra felé kezdett először zajokat hordani a víz a tó túloldalához közeli szigetről. Amennyire tudtam, ők voltak odaát, Alex, az öccse, Andor, Anett, az egyikük csaja, meg talán még ketten, akiket nem ismertem. Írisz adta le a drótot, mert nincs, amit ez a csaj ne tudna, se olyan, amit ne adna tovább, megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mostanra a Bárdos testvérek is tudták, hogy érdeklődtem utánuk.

Nem érdekelt.

Lassan megkerültem a tavat, közben megpaskoltam pár tóparti nádszálat, amik azonnal hamuvá foszlottak.

A szigetre vezető híd mellett bújtam meg egy bokor mögött, és figyeltem a szigeten iszogató társaságot. A másik csapatot. Hallottam a kacagásukat, a lányok csacsogását, mint a táblán sikált körmök hangja, fiúk dörmögését, mint egy altesti poén csattanója, és már nem kellett tovább hergelnem magam.

Fizikailag kezdett fájni a várakozás, de már alig éreztem az idő múlását. Aztán eljött a pillanat. Alex bátorra itta magát, és jó ötletnek tartotta, hogy felmásszon az egyik fára. Lábujjhegyre állva néztem, mit csinál. Amikor körülbelül két méter magasra ért, és a földiek bíztatták, hogy másszon tovább, én lélegzetvisszafojtva magam elé idéztem Cseremi Zsolt képét a steril kórházi párnákon, aztán elképzeltem ugyanezt a helyzetet Levivel.

Az ózonszagból tudtam, hogy működik, a vastag faág reccsenésének hangja olyan volt, mintha csont törne.

Olyan érzés volt, mintha jól tarkón vágtak volna, káprázott a szemem, a fülem csöngött, a szigeten egy nevet kiáltoztak, reméltem, hogy nem az enyémet.

Csöpögni kezdett az eső, és ettől kicsit magamhoz tértem.

– Andor! – sikította egy lány.

– Húzd ki a vízből! – ordította egy fiú.

– Hívjatok mentőt, bassza meg!

El akartam rohanni, de egész testemben remegtem, a lábaim mintha gumiból lettem volna, a gyomrom azt képzelte, hogy éppen a tizedikre megy lifttel. Talán két lépést tudtam megtenni, mielőtt a testem sztrájkba lépett, és elvágódtam a járdán.

Elvesztettem az eszméletemet, de nem lehetett több pár másodpercnél, különben a szigeten pánikolók észrevettek volna. Reszketve talpra álltam, és a bokor ágaiba kapaszkodva megindultam a belváros felé, egyre növelve a tempót, és mire megláttam a szembe jövő mentőt, már rohantam. Nem bírtam sokáig szusszal, az uszoda mögötti sikátorban, a tóból kivezető kanális partján térdre rogytam. Egy darabig a ziháláson kívül semmit nem tudtam magammal kezdeni, aztán eltátottam a szám, mert biztos voltam benne, hogy hányni fogok – de csak egy fog esett a földre.

Pontosabban a jobb felső egyes, amit néhány éve kitörtem korcsolyázás közben, és úgy ragasztották vissza. Az eséstől törhetett ki újra. Papírzsepit kotortam elő, és felitattam a vért a szám körül, de csak mikor a harmadik zsepit áztattam el teljesen, jöttem rá, hogy az orromból is ömlik a vér (sőt, gyanítottam, hogy még meg is jött, de persze ebben nem lehettem biztos). Odamásztam hát egy fához, ami a kanális partján állt, nekitámasztottam a hátam, és vártam, hogy megszűnjön a vérzés, vagy a világ. Emlékszem, hogy páran elmentek mellettem a sikátorban, de valószínűleg részeg fiatalnak néztek, amiből valóban elég sok volt az utcákon péntek esténként.

Végül a népesebb és jól kivilágított utcákat sikeresen elkerülve sikerült hazavánszorognom. Ruhástól álltam a zuhany alá, és majdnem egy óráig bőgtem a forró víz alatt.

Bosszút álltam. Bárdos Alex halott, gondoltam.

Két maréknyi hajszál jött ki aznap este, de már rég nem volt kétségem afelől, hogy minél gyakrabban és erősebben használom a villámokat, annál gyorsabban hullik ki a hajam.

A sírástól, meg a tetemes (a negyven kilómhoz viszonyítva legalábbis tetemes) vérveszteség miatt azonnal elaludtam, és nem álmodtam semmit. Mintha meghaltam volna én is.

Most szombat van, délután három, süt a téli nap, én pedig egy borotvapengét bámulok, most éppen itt van a laptopom billentyűzetén. Nem tudom, mit csináljak.

Mármint mit tegyek most. Mit érezzek. Alex bántotta egy barátomat, Levi éppen ma mondta, hogy Zsolt állapota rosszabbodott, a gyulladás a mellhártyájára is átterjedt.

Még él, de nem valószínű, hogy sokáig.

Ezért meg akartam ölni Alexet. Ez volt a szándékom. Meg akartam ölni egy embert, aki egy másik ember halálát okozta. És ez rettenetes. De van rosszabb.

Dia dél körül írt nekem Facebookon, hogy hallottam-e a nagy hírt. Hogy a Táncsics gimi egyik diákja meghalt az éjjel, a szigeten. A mentők még nem adták ki a közleményt, hogy mi volt a halál oka, de azt tudjuk, ki volt az.

December tizenharmadikán éjjel meghalt Bárdos Andor.

Értitek a problémámat?!

Szóval, ez az utolsó bejegyzés. So long, guys!

Informátor

Találtam valakit, aki tudja, hogy hol lesz Bárdos Alex péntek este. De azt hiszem, nem szabadna túl sokat gondolkodnom a dolgon.

(Jól emlékszem, hogy valamikor mostanra jósoltak egy világvégét? Megint?)

A Vihar

Ma irodalomórán a Vihart vettük Shakespeare-től, és kérlek, ne röhögj ki, mert Dia egész nap mást se csinált.

Aki nem ismeri a darabot, annak elmondom, hogy egy varázslóról szól, aki viharokat tud kavarni, és ezzel akarja legyőzni az ellenfelét, aki letaszította őt Milánó, vagy Velence, vagy Firenze (vagy valamelyik olasz város) trónjáról, és minden vágya, hogy a lánya uralkodjon. Aztán amikor látja, hogy milyen gyökér a király, megbocsát neki (nonszensz!), és hozzáadja a lányát a pasas fiához. Kap ugyan egy ígéretet, hogy újra ő lehet a király, de ki hisz még az embereknek?

Dia nagyon élvezte az órát, folyton suttogva magyarázta, mennyire hasonlítok a varázslóra. Ugyan igazat adtam neki, de ez engem egyáltalán nem lelkesített.

Először is, a varázslót egy szigetre száműzték, és ez nagyjából stimmelt; gyakran képzeltem úgy el magam, mintha egy képzeletbeli szigeten élnék, egyedül, mint egy remete, és a többiek csak azért nem barátkoznak velem, mert nem tudnak úszni.

Csak hogy a varázslónak jót tett a száműzetés, élvezte, megértette a világot, megtanult megbocsátani, meg egy csomó nyálas, filozofikus dolgot, én viszont semmi ilyesmit nem érzek, sőt! Ha én lettem volna a varázsló helyében, nem bajlódtam volna a hajótöréssel (ugyanis a király egy hajótörés miatt került a varázsló szigetére), illúziókkal és szellemekkel (bár Dia egészen olyan, mint az Ariel nevű szellem), elég lett volna néhány jól irányzott villámcsapás, és minden meg van oldva.

Másodszor pedig, a nagy családi, teletubbies-öleléses, összeborulós, jó útra térős végkifejlet után minden gonosz bocsánatot kér (hihetetlen), a varázsló pedig lemond a varázserejéről.

Micsoda égbekiáltó marhaság! Hogyan akarhat valaki megszabadulni ettől a hatalomtól? A hatalomtól, hogy változtasson? Hogy jobbá tegye a világot, vagy akár csak a saját kis világát?

Emlékeztek, mennyire féltem az elején? A szobámból sem mertem kimenni, de mostanra felfogtam, mi a dolgom.

Nyughatatlan vagyok, hánykolódó, szédült és zaklatott, de már egy cseppet sem céltalan.