Közlemény

Ideértem. Jó éjt, srácok.

Családon belüli feszültség

Bocsánat a rossz szóviccért, de nem bírok magammal.
Annyira elvette az eszem a hirtelen jött népszerűség, hogy szinte teljesen megfeledkeztem anyámról és az agybajairól, és ma szabadult el itthon a pokol. Jöttem haza, miután Levi meghívott a Mekibe, mit sem sejtve fölakasztottam a kabátomat az előszobában, próbáltan felkapcsolni a villanyt, de semmi.
"Nah, megint áramszünet" - gondoltam. Meg se lepett. Mondtam, hogy ez egy megszokott jelenség a közelemben, nem? XD
Anya a nappali közepén gubbasztott, és az őt körülvevő lámpák fényében zoknit stoppolt.
- Megint elment az áram? - kérdeztem gyanútlanul. Ez pont olyan kérdés, mint a "Te is ezen a vonaton utazol?", amolyan udvariassági formula, a fene se gondolta volna, hogy jelentőségteljes választ kapok rá.
- Nem... de ettől többé nem is kell félned.
- Hogy mondod?...
- Nem vetted észre, milyen gyakran ingadozott a feszültség az elmúlt hetekben? Hogy folyton villogtak a lámpák, meg ilyesmi... Volt, hogy egész éjjel nem tudtam aludni emiatt. Beszéltem egy bioenergetikussal, és ez szerinte nem csak tűzveszélyes, és rákkeltő, hanem az agyhullámainkat is megzavarhatja! És tudod, mit mondott még? Lehet, hogy a hajad is azért hullik, mert ennyire érzékeny vagy az elektromágneses hullámokra...
- Lehet... - Telitalálat, édesanyám, de fogalmad sincs, mennyire. Beletrafált, nem? Jézusom, köpni-nyelni nem tudtam, azt hiszem, el is ájultam volna, ha nem folytatja.
- Látod, az elektromosság csak rombolt minket, a táltosom is megmondta, szóval kikapcsoltattam az áramot.
- Hogy mit csináltál?
- Kikapcsoltattam az áramot! Nagyon jól megleszünk mi a civilizációs csecsebecsék nélkül is! Tudod, mit csináltam, megmentettem az életedet! Volt egy munkatársam, aki huszonkilenc éves volt, és hullani kezdett a haja, aztán egy hónap múlva meghalt! Ugye te sem akarod ezt? Ugye nem?
- De hát anya...
- A globalizáció tehet mindenről! Folyamatosan mérgeznek minket, sugároznak minket, repülőgépekről permeteznek minket, de az én kicsi lányomat nem bánthatja senki!
Ahogy a gyertyák közt térdelve, acsarkodva mondta a magáét, hirtelen nagyon emlékeztetett valamelyik horror-regény valamelyik szereplőjére, de nem tudtam, és nem is érdekelt, melyikére, csak a gépemhez akartam jutni, minél gyorsabban.
- Igazad van. Szeretlek anya - mondtam olyan színtelen hangon, ahogy csak bírtam, majd bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót.
Természetesen nem működött a lámpa, de a telefonommal világítva tájékozódtam. A laptopom eddig is olyan árammal működött, ami nem a falból jött (igen most szerénykedek), a modem dugóját viszont kihúztam az aljzatból, és a bal kezembe fogtam - erre rögtön felelevenedtek a kis ledek a plexije mögött, és szórni kezdte a wi-fi-jeleket.
Chaten elmeséltem Levinek, hogy anyám mit csinált, még zenét is kapcsoltam, de csak olyan halkan, hogy anya ne hallhassa a földszinten. Teljesen abban a hitben voltam, hogy meghallom majd, ha följön a lépcsőn, így elég váratlanul ért, amikor hirtelen dühös kopogás rázta meg az ajtómat.
- Viola!!! - kiabálta az anyám. - Azonnal nyisd ki az ajtót!
- De hát mi baj? - kérdeztem. Eszemben sem volt kinyitni.
- Te meg akarod ölni magad?!
- Mi?
- Megtaláltam annak a gyorséttermi szemétnek a papírját a zsebedben. Direkt meg akarsz halni?
- Te jó ég... - motyogom a laptopomnak dőlve. Átváltok élő közvetítésre, hölgyeim és uraim, amit most írok, az élőben történik az ajtóm előtt.
- Hát ennyire nem jelent neked semmit, amit teszek érted? A gyógyszerek, azok semmit nem jelentenek?
- Milyen gyógyszerek, anya? Elolvastad egyszer is, mi van bennük? Gyakorlatilag semmi...
- A gyógyulásod!
- Fogalmad sincs, mi bajom van! - kiabálom, és tényleg így gondolom.
- De a természetgyógyász tudhatja...
- Egy rakás kókler mind.
- Nem is akarsz meggyógyulni! Engem is a sírba akarsz vinni, igaz? Szegény anyádat...
- SENKI NEM BESZÉLT RÓLAD!
Anya hallgat. Tudom, miért. Amikor dühös vagyok, villognak a lámpák, de a mi házunkban ennek más nem szabadna megtörténnie.
- Fény szűrődik ki a szobádból - mondja olyan halkan, hogy alig hallom.
- Anya...
- Miért van fény a szobádban? Van nálad valami... zseblámpa?
- Nem, anya, figyelj...
- És a zene, miről szól? De hát kikapcsoltattam az áramot, hogy ne hulljon a hajad...
- Anya...
- Viola, nyisd ki az ajtót!
Kopog, és kiabál, én viszont most írok Levinek.
...
Oké, Levi megengedte, hogy nála aludjak. Anya még mindig az ajtómat püföli. Amíg ilyen szépen elfoglalja magát, és összecsomagolom a laptopomat, és az ablakon át kiszökök. Ha odaérek, írok. Ha nem írok, kezdhettek értem aggódni. Hali!

Bocsi bocsi bocsi bocsi

Fú, sajnálom, hogy nem írtam az elmúlt héten, de nagyon sűrű hetem volt, és most sincs több időm, mint az infóóra utolsó pár perce, de megpróbálok mondani valamit, oké?

Szóval, egész héten egy csomóan odajöttek hozzám óraközti szünetekben, hirtelen szimpatikus lettem az embereknek.
Oké, ez így nem igaz. Nem minden embernek, csak tudjátok, a... Megvan az a srác, aki a hátsó padban ül, feketét hord, és nem sokat beszél? Az, akit a többiek utálnak, mert nem értik, de van pár másik hasonló srác, akikkel folyton együtt lóg, és úgy néz ki ez az egész társaság, mint egy fekete massza? Akik olyan zenét hallgatnak, amiknek vagy nem érted a szövegét, vagy temetőkről, sütőtökökről, és halálról énekelnek benne? Akiktől kiskorodban tiltottak a szüleid?
(Ez hülye kérdés volt részemről, hogyne ismernéd őket, hiszen, ha jól tippelem, te is ilyen vagy, vagy legalábbis ilyen szeretnél lenni.)
Na, ők találtak meg. Darkosok, vagy hogy is mondjam, nem igazán szeretik megnevezni magukat.
Diával egyébként rengeteget beszélgettünk róla, hogy milyenek ezek a stílusok, és honnan erednek, főleg, hogy egyrészt NAGYON tudnak különbözni egymástól, másrészt ezeknek a kölyköknek nem jó, bárhogy hívod őket.
Tök érdekes volt, amikor azt mondtam Diának, hogy ő goth - kikérte magának, hogy nem (pedig de.) Ha egy emo kinézetű srácra azt mondod, hogy emo, meg fog rád sértődni. Egy punkra is csak azok mondják, hogy punk, akik piszkálni akarják vele, honnan tudjam én, mezei másodikos, hogy kéne nevezni ezt a klikket?
Dia szeretne szociológus lenni, és hosszú-hosszú értekezéseket írni arról, hogy honnan erednek ezek a stílusirányzatok, és akkor lehetne neki adni egy tudományos nevet, de Levi szerint nem ez a lényeg, és egyébként is, ha ilyen ötletei vannak, várja meg vele a művészettörténet órát. Levi szerint az a közös bennük, illetve bennünk, hogy nem tudjuk, mik vagyunk, csak azt, hogy mik nem akarunk lenni.
Normálisak, például, biztos nem, sem ártalmatlanok, sem csöndesek, de legfőképpen egyedül nem akarunk lenni.
Levi olyan okos :3 és azt hiszem, tökéletesen igaza van.
Tehát ezek az Anti-lények találtak meg minden szünetben. Először furcsa volt, hogy odaszállingóztak hozzám, megkérdezték mi a helyzet (de komolyan, srácok, mi lenne? Milyen kérdés ez egyáltalán?!), vagy csak félénken köszöntek, vagy intettek, ilyesmik. Az ebédlőben is egyre többen ültek a mi asztalunkhoz, ami szuper érzés volt, de komolyan, sok éve először úgy éreztem, hogy valaki vagyok. Őket az sem zavarta, hogy folyton sapkát hordtam a hajam miatt, és az sem zavarta volna őket, ha nem teszem. Nem ez volt nekik a lényeg.
Persze, gyorsan leesett, hogy Írisz szája járhatott el, és persze tudtam, hogy azért próbálnak velem barátkozni, mert várnak valamit, de annyi baj legyen...
Nem tudom, mostanában van egy olyan furcsa érzésem, hogy bármire is várnak (pontosan tudjuk, mire várnak, nem igaz?), na, az hamarosan meg fog történni.
Főleg, hogy nap mint nap ott van egy a lassan tizenöt főt számláló klikk az ebédlőben, és igen, tudom, milyen ijesztően nézhetünk ki, mint feketében, egyikük-másikuk kék, zöld, vagy lila hajjal, mindenki, főleg én tele szegecsekkel, néha telefonról mennek a zenéink (amik meglepően nagy arányban finn zenekarok dalai), és látom, hogy néznek ránk a normálisok.
Folytatnám, de lassan kezdődik a második órám, szóval rohannom kell, de a hétvégéről majd még mesélek.
So long, guys!

Múzeum

Megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk a Múzeumba, amit azóta szerencsére újra megnyitottak, és elvisszük magunkkal Íriszt is (ez mondjuk Dia ötlete volt, de megértettem, hogy kíváncsi a lányra).
Én Diával és Bencével érkeztem, Levi csak későbbre ígérte magát, mert Írisz ragaszkodott hozzá, hogy valaki kísérje oda, mert nem tudja, hol van a Múzeum, de szerintem hazudott.
Nem mondanám, hogy féltékeny voltam a gondolatra, hogy Levi egy magas, fekete szemű, jómódú lányra vár a piactéren, akinek ráadásul a haja is szebb, és több, mint nekem... na jó, de mondanám. Talán.
Mindenesetre megkérdeztem Diát, tényleg ő kérte-e Levit, hogy figyeljen rám, és képzeljétek, a válasza egy egyértelmű NEM volt!
De nem volt sok időm örömködni a hír fölött, hogy valakit tiszta szívből érdekel a hogylétem, ráadásul ez a valaki hímnemű, mert hamarosan befutott Írisz - és vele együtt két fiú és két lány, akiket többnyire nem ismertem, az egyikük arca rémlett csak a suliból, de benne sem voltam biztos.
Nem tudtam, miért jöttek, de feltűnt, hogy mind sötétebb ruhában járnak, és szegecseket viselnek, épp úgy, ahogy Dia, és most már Levi és én is. Írisz sorra bemutatta őket, azt mondták, hogy csodálják, amit teszek, és ami vagyok...
A többiek elég hamar belefeledkeztek a társalgásba, egyedül Levi vette észre, hogy nyomaszt a tömeg.
- Minden rendben? - kérdezte, és amikor lagymatagon bólintottam, szerencsére nem hitt nekem. - Kijönnél velem levegőzni?
Reszkettem a hideg udvaron, mégsem esett rosszul a hűvösség.
- Nem tudtam, hogy idecsődíti az egész kiscsoportot - mondta fojtottan Levi. Így, hogy említette, már beugrott, hogy a négy ismeretlen valóban kilencedikes.
- Nem fontos - mondtam. - Azt hiszem, szubkultúra lettem.
Ezen Levi jóízűen kacagott, ami nagyon jól esett.
- Tudod, kérdezni szeretnék tőled valamit - mondta végül, és az előbbi vidámság lassan kihunyt a szemében, és ez nagyon megrémített. - Azért hívtalak ki, nehogy felizgasd magad, és... tudod, nem kéne ennél is nagyobb biztosítási költséget csinálni a Múzeumnak.
- Csak bökd ki - javasoltam. Nem mondanám, hogy dühös voltam, kezdtem megszokni, hogy akik ismernek, egyre előzékenyebbek velem. (Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy féltek tőlem, de nem vagyok gonosz.)
- Mondd csak, Viola... öhm... izé. Szóval eljönnél velem a szilveszteri buliba?
Levinek igaza volt, tényleg nem lett volna jó ötlet az épületben mondania ezt.

Egy szó, mint száz félremagyarázás, Levi pénteken hazakísért, szombaton és vasárnap nagyrészt nagyon-nagyon sokat chateltünk, most, hogy szóbakerült, nem is emlékszem, hogy a chatelésen kívül mást is csináltam volna a hétvégén.
Ami különös (oké, ha olvasod ezt egy ideje, akkor nem annyira), mivel hétvégén több áramszünet is sújtotta a lakónegyedünket.
Kell még valamit mondanom? Annyira fel tud húzni, ha Levivel chatelek, hogy levágom az egész negyed hálózatát, ez talán többet mond mint akármennyi szentimentális vers.

Levél

Szerdán első szünetben hallottam először a hírt, hogy az iskola rendez egy szilveszteri beöltözős bulit! Tök izgalmas, még sose voltam beöltözős bulin, és itt állítólag választanak majd legjobb jelmez díjazottat, és wháááh! Olyan izgatott vagyok!

Na jó, most a negatívumokról. A nap vége felé találtam a szekrényemre ragasztva egy borítékot, és mivel éppen optimista hangulatban voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy valaki meg akar hívni a buliba. De amikor jobban átgondoltam, rájöttem, hogy egyrészt korán van még ahhoz, hogy egy másfél hónap múlva esedékes buliba hívjon meg valaki, másrészt nem is nagyon ismertem olyat, aki ilyesmire vetemedne. Csak két embert tudtam elképzelni, aki hajlandó lett volna elhívni, de Levi két évvel jár fölöttem, és alig ismerem, Bence pedig... hagyjuk már, csak nyolcadikas, és nem ennyire szemtimentális.
Maradt tehát a kérdés, hogy ki írta a levelet?
És az volt a baj, hogy ezt azután sem tudtam meg, hogy elolvastam.

"Láttalak vasárnap hajnalban a Múzeumban. Csütörtökön kettőkor legyél a suli mögött."

Azt hittem, meghalok... Lebuktam! Először az futott át az agyamon, hogy hogy lehet, de hát tudtam, hogy hogy lehet. Mindenki látott minket, és Erzsikének sem vagyunk a szíve csücske, de... nem ért váratlanul, de fájt. Nagyon.
Nem mondtam el Diáéknak, és csütörtökön végig igyekeztem kerülni őket.
Végül háromkor letáboroztam a suli mögötti padon, és egy órán át ültem ott, mint egy eleven gyomorgörcs, mígnem felbukkant a levél írója.

Lány volt, magas, fekete hajában vörös melír. Látásból ismertem is, végzős volt, és mint később kiderült, Levi osztálytársa. Hosszú fekete szövetkabátja ijesztően suhogott, ahogy vigyorogva közeledett - és akkor nyilallt belém, hogy nekem egyáltalán nem kéne félnem. Soha többé.
Ha ártani akarna nekem, ha elmondaná, amit látott, az probléma lenne, ez tény. Viszont még nem történt semmi, ráadásul a kisasszony nemsokára kartávolságnyira ér, és akkor én...
Tudtátok, hogy ötven milliamper már halálos lehet?

- Szia, Írisz vagyok - mondta a lány, felém nyújtva a kezét, de nem viszonoztam a gesztust.
- Ha zsarolni akarsz, van egy rossz hírem - mondtam, felkészülve... hát, nem is tudom, mire. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna bántani.
- Ahhoz elég bolondnak kéne lennem - mondta, és kérdés nélkül leült mellém, de még véletlenül sem súrolták egymást a kabátjaink. - Láttam, mire vagy képes. Csodálatos. Még azt is láttam, a parkban mit műveltél utána. Már akkor beszélni akartam veled, de ott voltak körülötted a barátaid, úgyhogy nem mertem odamenni.
- Bökd már ki, akkor mégis mit akarsz - mondtam türelmetlenül. Végre türelmetlen lehettem.
- Nem is tudom, talán... talán a barátod lenni, igen. Mert ismerem az iskolát, és tudom, hogy gondolkodsz...
- Mi?!
- És tudom, hogy ez az egész hova fog vezetni, és a végén szeretnék azon az oldalon állni, amelyik nem döglik meg...
- Te miről beszélsz?!
- És mert van pár haragosom...
Csak néztük egymást, ő gondolom várta, hogy összeálljon a fejemben, amit mond, én meg csak tűnődtem, mióta jár ennyi bolond a suliba.
- Mit akarsz pontosan? - kérdeztem újra.
- Veletek lógni.
- Mi nem valami banda vagyunk... - nem tudtam többet mondani. Nem tudtam mire vélni Írisz viselkedését. Bár számíthattam volna rá, hogy a hatalom vonzza az aranyásókat.
- Persze, megértem. Csak szeretném, hogy tudd, hogy tudom mire vagy képes, és hogy a titkod nálam biztonságban van, és hogy bármi van, rám számíthatsz, és ha történne... valami, tudd, hogy a te oldaladon állok.
Azzal felállt, és elsétált anélkül, hogy hátranézett volna.

Egész úton hazafelé töprengtem, mire arra jutottam, hogy ez a villámoknak szólt, nem nekem. Már éppen kezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon Dia és Levi érdeklődése nekem szól-e egyáltalán, amikor csörgött a mobilom, két megállónyira hazulról.
- Halló?
- Szia, Viola, Levi vagyok...
- Szia, Levi.
- Jól vagy? Egész nap nem láttalak, és Dia sem...
- Persze, de miért érdekel?
- Hát... én csak... Dia kért, hogy figyeljek rád.
- Értem. Nemsokára hazaérek, Facebookon beszélünk, jó?
Kicsit nem éreztem fairnek, hogy leráztam, de muszáj volt végiggondolnom a dolgot.
Felhívott, mert tegnap látott utoljára - ez fura.
Felhívott, mert Dia kérte, hogy figyeljen rám? - Ez nem fura, ez hihetetlen.

Pár dolognak utána kell járnom.

Schüssler-show

Kedden csak egy említésre méltó dolog történt velem, egy rövid beszélgetés Levivel az ebédlőben.
- Te azt most komolyan megeszed? - kérdezte az étrendkiegészítőimre bökve.
- Muszáj, felírta az orvos...
- A természetgyógyász, nem?
- De, az.
- És mi van benne?
- Nemtom... - feleltem, majd magamhoz húztam az egyik Schüssler-só dobozát, Levi pedig a másikat.
Egy szót sem értettem belőle, mert minden németül vagy latinul volt (a cuccot ugyanis németországból hozatta Anyám, mert Magyarországon nem lehet kapni). Szerencsére azonban Levi emelt óraszámban tanult bioszt és kémiát, és valamennyire németül is tudott.
- Kartoffelstärke azt jelenti, hogy krumplikeményítő - kezdte, én pedig nem szóltam közbe, hogy elvileg se krumplit, se keményítőt nem ehetnék, mert tiltja az étrend. - Milchzucker...
- Tejcukor - mondtam, mert ezt a szót a szembetűnően foghíjas némettudásommal is felismertem. - Tejet éppen azért nem ihatok, mert tejcukor van benne.
- Natrium Phosphoricum... nézzük csak... - dünnyögte. - Az magyarul Nátrium-foszfát. Nem ugrik be fejből, de várj egy kicsit...
Előhúzta a mobilját a zsebéből, ami gondolom automatikusan csatlakozott az iskola wi-fijére, és pillanatok múlva már tolta is az orrom alá a Wikipédia cikkét.


" Vízben igen jól oldódik, bázikus oldatot hoz létre, tehát oldja a alumíniumot. Zsíroldószerként széles körben alkalmazzák. Élelmiszerekben savanyúságot-szabályozó anyagként, emulgeálószerként, valamint térfogatnövelőként használják. Élelmiszeripari alkalmazásakor E339 néven használják. Régebben háztartási tisztítószerekben alkalmazták, de mivel a természetes vizekbe jutó foszfát tartalmú tisztítószerek erős algásodástokoztak, ezért ezt a felhasználási módot az 1970-es évek óta nem alkalmazzák."
(itt a cikk is, ha érdekel valakit: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1trium-foszf%C3%A1t)

- Mosószert szedek?! - kérdeztem hüledezve.
- Mosószert és tejcukrot.
Egy darabig nagyon komolyan bámultuk hol a cikket, hol egymást, de aztán összenéztünk, és kirobbant belőlünk a nevetés.
És tényleg mosószert eszek! És Anya tényleg kilencezer forintot fizetett három gyógyszeresüvegnyi mosószerért!
Viccnek jó lenne, a baj csak az, hogy ez komoly.

Levivel ebéd után kisétáltunk a városi tó partjára, mondjuk nem kellett messze mennünk, mert a sulit pont emellé építették. A telójáról az American idiot szólt, ami meglepően jól illett a szituációhoz.
Billie Joe ugyanis azt üvölti, hogy nem akar egy amcsi hülye lenni, akit a média irányít, és hogy a hülyéket mindig meg tudja szólítani a paranoiás információk kora, vagy valami ilyesmi... nem vagyok túl jó fordításban, de tökéletesen kihallom a szöveget.
És ott a pont, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem csak pár paranoiás ember szerint rossz a tej? Mi a biztosíték arra, hogy ez nem csak egy propaganda, hogy a népek vegyék inkább a drágább "bio"-kajákat, és a mégdrágább étrendkiegészítőket, amik csak mosószerből vannak, hogy aztán megbetegedjenek a mosószertől, és mégtöbb étrendkiegészítőt vegyenek? Közben pedig majd szidják a multikat, meg a gyógyszercégeket, és boldogan eszegetik tovább a Tescoban kapható bio-Q10-vitamint, és a kibaszott mosószert!

Én nem leszek hülye, nekem nem egy egeszsegeselet.blogspot.com fogja megmondani, hogy mit egyek!
Pláne nem mosóport, fuckthat...
Amikor rendesen kidühöngtük magunkat a csodatablettáim mosóporsága fölött, elővettem azt a kis gyógyszertartó dobozt, amiről már mutattam képet korábban is, és az egész tartalmát beleszórtam a városi tóba, majd utánuk hajítottam a maradék két beutalót is.

Magyaráztatás

Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, de... mégis hogy tudnék megmagyarázni valamit, amit én magam sem értek? Az a villámos dolog szombaton...
Oké, ez így nem lesz egyszerű.
Kicsit, azt hiszem, mesélnem kell magamról, hogy ez teljesen világos legyen.
Az a lényeg, hogy nagyon könnyen felidegesítem magam. Néha még olyan lényegtelen dolgokon is, amit senki nem gondolna stresszesnek, például ha elképzelek egy szituációt, ahol beszélgetek, mondjuk Levivel, és mond valamit a képzeletbeli beszélgetésben, amitől zavarba jönnék, akkor tényleg zavarba jövök. Akkor aztán dühös leszek magamra, amiért zavarba jöttem egy ilyen lényegtelen, valójában nem is létező dolgon. Amikor dühös leszek, annyi lesz bennem az indulat, hogy a hangszálaim sztrájkolni kezdenek... Ne is kérdezzétek! Nem tudom, miért pont a hangszálaim mondják fel először ilyenkor a szolgálatot, a lényeg, hogy úgy kezdenek remegni, hogy a hangom olyan lesz, mint egy hisztis négyévesé. Amitől csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek, hiszen én NEM SÍROK, a hangom mégis olyan, mintha sírnék. Ettől akkora lesz bennem a harag, hogy valóban sírva fakadok, és akkor ott vége - amíg meg nem nyugszom, használhatatlan vagyok.
Emlékeztek még, mi volt az egész kiváltó oka?
Igen, egy képzeletbeli beszélgetés.
Hát ilyen egyszerű engem kiakasztani.
Na most, ha ki vagyok akadva, abból általában valami baj keletkezik... lásd vasárnapi blogbejegyzés. Levi valami olyasmit magyarázott, hogy "pszichoaktív", vagy mi, de hiszi a fene, egyszerűen nem jó, ha dühös vagyok.
Ha mégis ideges leszek, a dühtől meg kell szabadulni. Azt hiszem, a düh olyan, mint a lélek salakanyaga, vagy inkább mint a hányás (bocsánat az undorító hasonlatokért, de nem jut jobb eszembe). A hányás annyiban illőbb, hogy ez nem jellemző minden emberre, sokkal kellemetlenebb, és könnyebben jön, ha iszom.
Szóval, ha valami felkavarja a gyomrom, vagyis ha valaki felidegesít, olyasmit kell tennem, ami a hányásnak felel meg - azt hiszem, ez történt vasárnap hajnalban a parkban. Elnézést a profánságért, de akkor és ott egyszerűen kiadtam mindent, ami feszített belülről - ki gondolta volna, hogy az egy villámcsapás lesz?! XD
Oké, viccet félretéve, ez nyilván sokkal bonyolultabb, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam? Nem vagyok tudós. Ami azt illeti, nem is szeretnék találkozni egyel sem, oh God, még mit nem! Köszönöm szépen, de elég rémtörténetet olvastam ahhoz, hogy tudjam, hova vezetne az, ha bevonnánk egy tudóst.

Szóval, ezt a gondolatmenetet levezettem Diának és Levinek is (Bencének is szívesen elmondtam volna, de ő azt mondta, hogy nem akar lelkizni), és szerencsére ők is hihetőnek találták. Levi még nevetve meg is jegyezte, hogy ez a stresszlevezetésnek egy sokkal hatásosabb módja, mint ha elmennék futni - persze sokkal rombolóbb is. De hát maximum gyakorolnom kell, nem igaz?