Bocsi bocsi bocsi bocsi

Fú, sajnálom, hogy nem írtam az elmúlt héten, de nagyon sűrű hetem volt, és most sincs több időm, mint az infóóra utolsó pár perce, de megpróbálok mondani valamit, oké?

Szóval, egész héten egy csomóan odajöttek hozzám óraközti szünetekben, hirtelen szimpatikus lettem az embereknek.
Oké, ez így nem igaz. Nem minden embernek, csak tudjátok, a... Megvan az a srác, aki a hátsó padban ül, feketét hord, és nem sokat beszél? Az, akit a többiek utálnak, mert nem értik, de van pár másik hasonló srác, akikkel folyton együtt lóg, és úgy néz ki ez az egész társaság, mint egy fekete massza? Akik olyan zenét hallgatnak, amiknek vagy nem érted a szövegét, vagy temetőkről, sütőtökökről, és halálról énekelnek benne? Akiktől kiskorodban tiltottak a szüleid?
(Ez hülye kérdés volt részemről, hogyne ismernéd őket, hiszen, ha jól tippelem, te is ilyen vagy, vagy legalábbis ilyen szeretnél lenni.)
Na, ők találtak meg. Darkosok, vagy hogy is mondjam, nem igazán szeretik megnevezni magukat.
Diával egyébként rengeteget beszélgettünk róla, hogy milyenek ezek a stílusok, és honnan erednek, főleg, hogy egyrészt NAGYON tudnak különbözni egymástól, másrészt ezeknek a kölyköknek nem jó, bárhogy hívod őket.
Tök érdekes volt, amikor azt mondtam Diának, hogy ő goth - kikérte magának, hogy nem (pedig de.) Ha egy emo kinézetű srácra azt mondod, hogy emo, meg fog rád sértődni. Egy punkra is csak azok mondják, hogy punk, akik piszkálni akarják vele, honnan tudjam én, mezei másodikos, hogy kéne nevezni ezt a klikket?
Dia szeretne szociológus lenni, és hosszú-hosszú értekezéseket írni arról, hogy honnan erednek ezek a stílusirányzatok, és akkor lehetne neki adni egy tudományos nevet, de Levi szerint nem ez a lényeg, és egyébként is, ha ilyen ötletei vannak, várja meg vele a művészettörténet órát. Levi szerint az a közös bennük, illetve bennünk, hogy nem tudjuk, mik vagyunk, csak azt, hogy mik nem akarunk lenni.
Normálisak, például, biztos nem, sem ártalmatlanok, sem csöndesek, de legfőképpen egyedül nem akarunk lenni.
Levi olyan okos :3 és azt hiszem, tökéletesen igaza van.
Tehát ezek az Anti-lények találtak meg minden szünetben. Először furcsa volt, hogy odaszállingóztak hozzám, megkérdezték mi a helyzet (de komolyan, srácok, mi lenne? Milyen kérdés ez egyáltalán?!), vagy csak félénken köszöntek, vagy intettek, ilyesmik. Az ebédlőben is egyre többen ültek a mi asztalunkhoz, ami szuper érzés volt, de komolyan, sok éve először úgy éreztem, hogy valaki vagyok. Őket az sem zavarta, hogy folyton sapkát hordtam a hajam miatt, és az sem zavarta volna őket, ha nem teszem. Nem ez volt nekik a lényeg.
Persze, gyorsan leesett, hogy Írisz szája járhatott el, és persze tudtam, hogy azért próbálnak velem barátkozni, mert várnak valamit, de annyi baj legyen...
Nem tudom, mostanában van egy olyan furcsa érzésem, hogy bármire is várnak (pontosan tudjuk, mire várnak, nem igaz?), na, az hamarosan meg fog történni.
Főleg, hogy nap mint nap ott van egy a lassan tizenöt főt számláló klikk az ebédlőben, és igen, tudom, milyen ijesztően nézhetünk ki, mint feketében, egyikük-másikuk kék, zöld, vagy lila hajjal, mindenki, főleg én tele szegecsekkel, néha telefonról mennek a zenéink (amik meglepően nagy arányban finn zenekarok dalai), és látom, hogy néznek ránk a normálisok.
Folytatnám, de lassan kezdődik a második órám, szóval rohannom kell, de a hétvégéről majd még mesélek.
So long, guys!

Múzeum

Megbeszéltük, hogy pénteken elmegyünk a Múzeumba, amit azóta szerencsére újra megnyitottak, és elvisszük magunkkal Íriszt is (ez mondjuk Dia ötlete volt, de megértettem, hogy kíváncsi a lányra).
Én Diával és Bencével érkeztem, Levi csak későbbre ígérte magát, mert Írisz ragaszkodott hozzá, hogy valaki kísérje oda, mert nem tudja, hol van a Múzeum, de szerintem hazudott.
Nem mondanám, hogy féltékeny voltam a gondolatra, hogy Levi egy magas, fekete szemű, jómódú lányra vár a piactéren, akinek ráadásul a haja is szebb, és több, mint nekem... na jó, de mondanám. Talán.
Mindenesetre megkérdeztem Diát, tényleg ő kérte-e Levit, hogy figyeljen rám, és képzeljétek, a válasza egy egyértelmű NEM volt!
De nem volt sok időm örömködni a hír fölött, hogy valakit tiszta szívből érdekel a hogylétem, ráadásul ez a valaki hímnemű, mert hamarosan befutott Írisz - és vele együtt két fiú és két lány, akiket többnyire nem ismertem, az egyikük arca rémlett csak a suliból, de benne sem voltam biztos.
Nem tudtam, miért jöttek, de feltűnt, hogy mind sötétebb ruhában járnak, és szegecseket viselnek, épp úgy, ahogy Dia, és most már Levi és én is. Írisz sorra bemutatta őket, azt mondták, hogy csodálják, amit teszek, és ami vagyok...
A többiek elég hamar belefeledkeztek a társalgásba, egyedül Levi vette észre, hogy nyomaszt a tömeg.
- Minden rendben? - kérdezte, és amikor lagymatagon bólintottam, szerencsére nem hitt nekem. - Kijönnél velem levegőzni?
Reszkettem a hideg udvaron, mégsem esett rosszul a hűvösség.
- Nem tudtam, hogy idecsődíti az egész kiscsoportot - mondta fojtottan Levi. Így, hogy említette, már beugrott, hogy a négy ismeretlen valóban kilencedikes.
- Nem fontos - mondtam. - Azt hiszem, szubkultúra lettem.
Ezen Levi jóízűen kacagott, ami nagyon jól esett.
- Tudod, kérdezni szeretnék tőled valamit - mondta végül, és az előbbi vidámság lassan kihunyt a szemében, és ez nagyon megrémített. - Azért hívtalak ki, nehogy felizgasd magad, és... tudod, nem kéne ennél is nagyobb biztosítási költséget csinálni a Múzeumnak.
- Csak bökd ki - javasoltam. Nem mondanám, hogy dühös voltam, kezdtem megszokni, hogy akik ismernek, egyre előzékenyebbek velem. (Ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy féltek tőlem, de nem vagyok gonosz.)
- Mondd csak, Viola... öhm... izé. Szóval eljönnél velem a szilveszteri buliba?
Levinek igaza volt, tényleg nem lett volna jó ötlet az épületben mondania ezt.

Egy szó, mint száz félremagyarázás, Levi pénteken hazakísért, szombaton és vasárnap nagyrészt nagyon-nagyon sokat chateltünk, most, hogy szóbakerült, nem is emlékszem, hogy a chatelésen kívül mást is csináltam volna a hétvégén.
Ami különös (oké, ha olvasod ezt egy ideje, akkor nem annyira), mivel hétvégén több áramszünet is sújtotta a lakónegyedünket.
Kell még valamit mondanom? Annyira fel tud húzni, ha Levivel chatelek, hogy levágom az egész negyed hálózatát, ez talán többet mond mint akármennyi szentimentális vers.

Levél

Szerdán első szünetben hallottam először a hírt, hogy az iskola rendez egy szilveszteri beöltözős bulit! Tök izgalmas, még sose voltam beöltözős bulin, és itt állítólag választanak majd legjobb jelmez díjazottat, és wháááh! Olyan izgatott vagyok!

Na jó, most a negatívumokról. A nap vége felé találtam a szekrényemre ragasztva egy borítékot, és mivel éppen optimista hangulatban voltam, egy pillanatra azt hittem, hogy valaki meg akar hívni a buliba. De amikor jobban átgondoltam, rájöttem, hogy egyrészt korán van még ahhoz, hogy egy másfél hónap múlva esedékes buliba hívjon meg valaki, másrészt nem is nagyon ismertem olyat, aki ilyesmire vetemedne. Csak két embert tudtam elképzelni, aki hajlandó lett volna elhívni, de Levi két évvel jár fölöttem, és alig ismerem, Bence pedig... hagyjuk már, csak nyolcadikas, és nem ennyire szemtimentális.
Maradt tehát a kérdés, hogy ki írta a levelet?
És az volt a baj, hogy ezt azután sem tudtam meg, hogy elolvastam.

"Láttalak vasárnap hajnalban a Múzeumban. Csütörtökön kettőkor legyél a suli mögött."

Azt hittem, meghalok... Lebuktam! Először az futott át az agyamon, hogy hogy lehet, de hát tudtam, hogy hogy lehet. Mindenki látott minket, és Erzsikének sem vagyunk a szíve csücske, de... nem ért váratlanul, de fájt. Nagyon.
Nem mondtam el Diáéknak, és csütörtökön végig igyekeztem kerülni őket.
Végül háromkor letáboroztam a suli mögötti padon, és egy órán át ültem ott, mint egy eleven gyomorgörcs, mígnem felbukkant a levél írója.

Lány volt, magas, fekete hajában vörös melír. Látásból ismertem is, végzős volt, és mint később kiderült, Levi osztálytársa. Hosszú fekete szövetkabátja ijesztően suhogott, ahogy vigyorogva közeledett - és akkor nyilallt belém, hogy nekem egyáltalán nem kéne félnem. Soha többé.
Ha ártani akarna nekem, ha elmondaná, amit látott, az probléma lenne, ez tény. Viszont még nem történt semmi, ráadásul a kisasszony nemsokára kartávolságnyira ér, és akkor én...
Tudtátok, hogy ötven milliamper már halálos lehet?

- Szia, Írisz vagyok - mondta a lány, felém nyújtva a kezét, de nem viszonoztam a gesztust.
- Ha zsarolni akarsz, van egy rossz hírem - mondtam, felkészülve... hát, nem is tudom, mire. Nem vagyok benne biztos, hogy képes lettem volna bántani.
- Ahhoz elég bolondnak kéne lennem - mondta, és kérdés nélkül leült mellém, de még véletlenül sem súrolták egymást a kabátjaink. - Láttam, mire vagy képes. Csodálatos. Még azt is láttam, a parkban mit műveltél utána. Már akkor beszélni akartam veled, de ott voltak körülötted a barátaid, úgyhogy nem mertem odamenni.
- Bökd már ki, akkor mégis mit akarsz - mondtam türelmetlenül. Végre türelmetlen lehettem.
- Nem is tudom, talán... talán a barátod lenni, igen. Mert ismerem az iskolát, és tudom, hogy gondolkodsz...
- Mi?!
- És tudom, hogy ez az egész hova fog vezetni, és a végén szeretnék azon az oldalon állni, amelyik nem döglik meg...
- Te miről beszélsz?!
- És mert van pár haragosom...
Csak néztük egymást, ő gondolom várta, hogy összeálljon a fejemben, amit mond, én meg csak tűnődtem, mióta jár ennyi bolond a suliba.
- Mit akarsz pontosan? - kérdeztem újra.
- Veletek lógni.
- Mi nem valami banda vagyunk... - nem tudtam többet mondani. Nem tudtam mire vélni Írisz viselkedését. Bár számíthattam volna rá, hogy a hatalom vonzza az aranyásókat.
- Persze, megértem. Csak szeretném, hogy tudd, hogy tudom mire vagy képes, és hogy a titkod nálam biztonságban van, és hogy bármi van, rám számíthatsz, és ha történne... valami, tudd, hogy a te oldaladon állok.
Azzal felállt, és elsétált anélkül, hogy hátranézett volna.

Egész úton hazafelé töprengtem, mire arra jutottam, hogy ez a villámoknak szólt, nem nekem. Már éppen kezdtem elbizonytalanodni, hogy vajon Dia és Levi érdeklődése nekem szól-e egyáltalán, amikor csörgött a mobilom, két megállónyira hazulról.
- Halló?
- Szia, Viola, Levi vagyok...
- Szia, Levi.
- Jól vagy? Egész nap nem láttalak, és Dia sem...
- Persze, de miért érdekel?
- Hát... én csak... Dia kért, hogy figyeljek rád.
- Értem. Nemsokára hazaérek, Facebookon beszélünk, jó?
Kicsit nem éreztem fairnek, hogy leráztam, de muszáj volt végiggondolnom a dolgot.
Felhívott, mert tegnap látott utoljára - ez fura.
Felhívott, mert Dia kérte, hogy figyeljen rám? - Ez nem fura, ez hihetetlen.

Pár dolognak utána kell járnom.

Schüssler-show

Kedden csak egy említésre méltó dolog történt velem, egy rövid beszélgetés Levivel az ebédlőben.
- Te azt most komolyan megeszed? - kérdezte az étrendkiegészítőimre bökve.
- Muszáj, felírta az orvos...
- A természetgyógyász, nem?
- De, az.
- És mi van benne?
- Nemtom... - feleltem, majd magamhoz húztam az egyik Schüssler-só dobozát, Levi pedig a másikat.
Egy szót sem értettem belőle, mert minden németül vagy latinul volt (a cuccot ugyanis németországból hozatta Anyám, mert Magyarországon nem lehet kapni). Szerencsére azonban Levi emelt óraszámban tanult bioszt és kémiát, és valamennyire németül is tudott.
- Kartoffelstärke azt jelenti, hogy krumplikeményítő - kezdte, én pedig nem szóltam közbe, hogy elvileg se krumplit, se keményítőt nem ehetnék, mert tiltja az étrend. - Milchzucker...
- Tejcukor - mondtam, mert ezt a szót a szembetűnően foghíjas némettudásommal is felismertem. - Tejet éppen azért nem ihatok, mert tejcukor van benne.
- Natrium Phosphoricum... nézzük csak... - dünnyögte. - Az magyarul Nátrium-foszfát. Nem ugrik be fejből, de várj egy kicsit...
Előhúzta a mobilját a zsebéből, ami gondolom automatikusan csatlakozott az iskola wi-fijére, és pillanatok múlva már tolta is az orrom alá a Wikipédia cikkét.


" Vízben igen jól oldódik, bázikus oldatot hoz létre, tehát oldja a alumíniumot. Zsíroldószerként széles körben alkalmazzák. Élelmiszerekben savanyúságot-szabályozó anyagként, emulgeálószerként, valamint térfogatnövelőként használják. Élelmiszeripari alkalmazásakor E339 néven használják. Régebben háztartási tisztítószerekben alkalmazták, de mivel a természetes vizekbe jutó foszfát tartalmú tisztítószerek erős algásodástokoztak, ezért ezt a felhasználási módot az 1970-es évek óta nem alkalmazzák."
(itt a cikk is, ha érdekel valakit: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1trium-foszf%C3%A1t)

- Mosószert szedek?! - kérdeztem hüledezve.
- Mosószert és tejcukrot.
Egy darabig nagyon komolyan bámultuk hol a cikket, hol egymást, de aztán összenéztünk, és kirobbant belőlünk a nevetés.
És tényleg mosószert eszek! És Anya tényleg kilencezer forintot fizetett három gyógyszeresüvegnyi mosószerért!
Viccnek jó lenne, a baj csak az, hogy ez komoly.

Levivel ebéd után kisétáltunk a városi tó partjára, mondjuk nem kellett messze mennünk, mert a sulit pont emellé építették. A telójáról az American idiot szólt, ami meglepően jól illett a szituációhoz.
Billie Joe ugyanis azt üvölti, hogy nem akar egy amcsi hülye lenni, akit a média irányít, és hogy a hülyéket mindig meg tudja szólítani a paranoiás információk kora, vagy valami ilyesmi... nem vagyok túl jó fordításban, de tökéletesen kihallom a szöveget.
És ott a pont, hogy mi a bizonyíték arra, hogy nem csak pár paranoiás ember szerint rossz a tej? Mi a biztosíték arra, hogy ez nem csak egy propaganda, hogy a népek vegyék inkább a drágább "bio"-kajákat, és a mégdrágább étrendkiegészítőket, amik csak mosószerből vannak, hogy aztán megbetegedjenek a mosószertől, és mégtöbb étrendkiegészítőt vegyenek? Közben pedig majd szidják a multikat, meg a gyógyszercégeket, és boldogan eszegetik tovább a Tescoban kapható bio-Q10-vitamint, és a kibaszott mosószert!

Én nem leszek hülye, nekem nem egy egeszsegeselet.blogspot.com fogja megmondani, hogy mit egyek!
Pláne nem mosóport, fuckthat...
Amikor rendesen kidühöngtük magunkat a csodatablettáim mosóporsága fölött, elővettem azt a kis gyógyszertartó dobozt, amiről már mutattam képet korábban is, és az egész tartalmát beleszórtam a városi tóba, majd utánuk hajítottam a maradék két beutalót is.

Magyaráztatás

Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom, de... mégis hogy tudnék megmagyarázni valamit, amit én magam sem értek? Az a villámos dolog szombaton...
Oké, ez így nem lesz egyszerű.
Kicsit, azt hiszem, mesélnem kell magamról, hogy ez teljesen világos legyen.
Az a lényeg, hogy nagyon könnyen felidegesítem magam. Néha még olyan lényegtelen dolgokon is, amit senki nem gondolna stresszesnek, például ha elképzelek egy szituációt, ahol beszélgetek, mondjuk Levivel, és mond valamit a képzeletbeli beszélgetésben, amitől zavarba jönnék, akkor tényleg zavarba jövök. Akkor aztán dühös leszek magamra, amiért zavarba jöttem egy ilyen lényegtelen, valójában nem is létező dolgon. Amikor dühös leszek, annyi lesz bennem az indulat, hogy a hangszálaim sztrájkolni kezdenek... Ne is kérdezzétek! Nem tudom, miért pont a hangszálaim mondják fel először ilyenkor a szolgálatot, a lényeg, hogy úgy kezdenek remegni, hogy a hangom olyan lesz, mint egy hisztis négyévesé. Amitől csak még dühösebb és elkeseredettebb leszek, hiszen én NEM SÍROK, a hangom mégis olyan, mintha sírnék. Ettől akkora lesz bennem a harag, hogy valóban sírva fakadok, és akkor ott vége - amíg meg nem nyugszom, használhatatlan vagyok.
Emlékeztek még, mi volt az egész kiváltó oka?
Igen, egy képzeletbeli beszélgetés.
Hát ilyen egyszerű engem kiakasztani.
Na most, ha ki vagyok akadva, abból általában valami baj keletkezik... lásd vasárnapi blogbejegyzés. Levi valami olyasmit magyarázott, hogy "pszichoaktív", vagy mi, de hiszi a fene, egyszerűen nem jó, ha dühös vagyok.
Ha mégis ideges leszek, a dühtől meg kell szabadulni. Azt hiszem, a düh olyan, mint a lélek salakanyaga, vagy inkább mint a hányás (bocsánat az undorító hasonlatokért, de nem jut jobb eszembe). A hányás annyiban illőbb, hogy ez nem jellemző minden emberre, sokkal kellemetlenebb, és könnyebben jön, ha iszom.
Szóval, ha valami felkavarja a gyomrom, vagyis ha valaki felidegesít, olyasmit kell tennem, ami a hányásnak felel meg - azt hiszem, ez történt vasárnap hajnalban a parkban. Elnézést a profánságért, de akkor és ott egyszerűen kiadtam mindent, ami feszített belülről - ki gondolta volna, hogy az egy villámcsapás lesz?! XD
Oké, viccet félretéve, ez nyilván sokkal bonyolultabb, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam? Nem vagyok tudós. Ami azt illeti, nem is szeretnék találkozni egyel sem, oh God, még mit nem! Köszönöm szépen, de elég rémtörténetet olvastam ahhoz, hogy tudjam, hova vezetne az, ha bevonnánk egy tudóst.

Szóval, ezt a gondolatmenetet levezettem Diának és Levinek is (Bencének is szívesen elmondtam volna, de ő azt mondta, hogy nem akar lelkizni), és szerencsére ők is hihetőnek találták. Levi még nevetve meg is jegyezte, hogy ez a stresszlevezetésnek egy sokkal hatásosabb módja, mint ha elmennék futni - persze sokkal rombolóbb is. De hát maximum gyakorolnom kell, nem igaz?

Weak-end

Tehát, ahogy írtam, csütörtökön elmentünk Diával vásárolgatni.
- Holy shit, miért nincs egy Hot Topic a városban?! Mit a városban, egész Magyarországon nincs egy rohadt Hot Topic! Pedig ha lenne... se engedhetnénk meg magunknak, hogy oda menjünk... na, mindegy.
Először a plázába mentünk, de hát tudjátok, nincs sok pénzem, de újítottunk mindketten egy vastag, gumitalpú cipőt, úgynevezett creepert, mert a vastag gumitalp szigetel, és így nem tudok ívet húzni Diához, mert szigetelve lesz. Ez így volt a fizikakönyvünkben is.

Aztán találtunk egy műbőr kesztyűt is, ami ugye szintén műanyag, tehát szigetel, ráadásul tele van szegecsekkel, azaz ha mégis ívet húznék, egy ideig a szegecsek elkapnák... asszem, ez így van, de majd kipróbáljuk.

Végül kaptam Diától ajándékba egy csövessapit, tudjátok, olyan hátul lógós, fekete sapkát, amit félig kell csak a fejedre húzni, és... hát, a lényege nagyjából az, hogy eltakarja a hajamat, pontosabban a hiányát. Amikor hazamentem, varrtam is rá gyorsan egy szívecskét, hogy ne látszódjak benne olyan barátságtalannak :)
(Meg persze tettem bele pár biztostűt, szintén azért, hogy elvezesse az áramot, ha kell majd.)




Pénteken aztán így állítottam be az iskolába, és biztos elég furán mutattam, emelt talpú cipőben, szegecsekkel, meg ilyen sapkában, és amikor először léptem az aulába, biztos voltam benne, hogy mindenki engem néz. Aztán amikor ki mertem nyitni a szemem, láttam, hogy mindenki pont leszarja, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki, egyedül Dia és Bence néztek - mit néztek, csápoltak és a nevemet kiabálták az aula túlsó végéből.
Egész nap nem történt semmi említésre méltó. Szerintem az osztálytársaim már megszokták, hogy mindig hátul ülök, és nem csinálok semmit, hogy fel sem tűnt nekik, hogy valami megváltozott.
Pedig én olyan vagyok, mint egy fecske. Sose veszed észre az első fecskét, soha! Csak akkor tűnik fel, hogy visszatértek, amikor már megállíthatatlanul tavasz van, és a hóemberek elpusztulnak, mielőtt észrevennének minket. Mert mi fecskék vagyunk.
Egyedül az ebédlőben tűnt fel, hogy valami megváltozott - begyűrűzött a fecske-effektus. Levit egész nap nem láttam, de amikor menetrend szerinti pontossággal megjelent az asztalom mellett, tátva maradt a szám, mert rajta is éppen olyan sapka volt, mint rajtam, csak a szivecske nélkül.
- Azt mondtad, nem tudsz gondolatot olvasni! - kacagta, ahogy lehuppant velem szembe.
- Eddig én is úgy tudtam...
Röhögcséltünk, megbeszéltük, hogy el kéne menni valahová a hétvégén, ami végül a Múzeum Café lett, de mielőtt befejeztük volna a kaját, egy beszélgetés ütötte meg a fülemet. Bár amilyen halk volt, lehet, hogy csak képzelődtem, és mégis...
"- Az ott most egy darkos klikk?
- Nemtom, de nem túl bizalomgerjesztőek...
- Rohadt életbe, miért beszélsz róluk ilyen szépen?!"

Szombaton este elmentünk a Múzeumba, és hattól nyolcig egészen jól éreztem magam, pontosabban olyan jól, mint előtte hetekig nem. Dia és Bence felváltva rohangáltak ki cigizni a hideg udvarra, Levivel rengeteget beszélgettünk, igazából a legkülönfélébb dolgokról, az aranyhalak párzási szokásaitól kezdve a nyakkendőcsomók fajtáin át a fizika törvényeiig tényleg mindenről... Oké, hallottatok már két kamaszt "cseverészni"? Nem véletlenül találták ki ezt a szót, mert a beszélgetés nem jó leírása annak, ami ilyenkor folyik. A lényeg, hogy hihetetlen volt, még a hangfalakból is olyan dalok szóltak, amiket szeretek: My Chemical Romance, Irie Maffia, Snow White's Poision Bite, ami különös, tekintve, hogy ez egy hipstertanya-szerűség.
Egészen addig nem is volt semmi baj, amíg este hét körül el nem kezdte szállingózni azok a vendégek, akik egy szülinap alkalmából lefoglalták a kávézó felét. Néhány vendéget ismertünk is, egyik-másik még oda is köszönt nekünk, többeknek feltűnt, hogy nem vagyunk meghívva, de mit tehettek volna? A kávézó vendégei voltunk mi is.
Aztán megjelent egy iskolatársunk, Erzsike, és fennhangon darálni kezdte az összegyűlt tömegnek, hogy nagyon-nagyon meg szeretnék lepni Zsókát (aki, ha jól tippeltem, szintén egy suliba járt velünk), úgyhogy ha belép a kávézóba, mindenki kezdje el énekelni a Boldog Szülinapot! kezdetű örökzöldet, és hajigáljon lufikat vagy konfettit az ajtó felé.
Dia egy darabig még kacagott, és elmagyarázta, milyen sekélyes gesztus ez az egész, de az ő arca is megnyúlt, amikor az összegyűlt tömeg belekezdett az énekpróbába.

Forgott a gyomrom. Mindenki pezsgőt, vagy gondosan csomagolt ajndékdobozokat szorongatott, az arcukon az őszintétől messze elütő mosoly, hamis hangjukkal ölni lehetett volna. Két fiú hősiesen pumpálta a lufikat, és közben azon vitatkoztak, ki vigyen haza egy bizonyos Zita nevű lányt.Pár asztallal odébb egy akkora tortát igyekeztek legalább negyven felé osztani, amekkora Anyáék esküvőjén sem volt. A hangzavarban egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egyik ajándékosdoboz nyávogna. Mindegyik lányon magassarkú cipő volt, de csak kevesen tudtak közülük járni benne - ez a sminkre is hasonlóképpen volt igaz. Hallottam, ahogy egy Regina nevű lány megkéri a csapost, hogy vigyen ki mindenkinek egy welcomedrinket, majd készpénzzel fizetett, a csapos pedig nem kérdezte meg, hány éves.
És a hajuk! Csillogó csatokkal volt feltornyozva, hogy legalább tíz centivel magasabbnak látszottak, vagy annyi gumival és hajpánttal szorították a koponyájukhoz, hogy azt lehetett hinni, nincs is semmi a díszek alatt. Néhány lánynak, köztük Erzsikének is új, divatos frizurája volt, az az undorító fajta, amihez a fülek fölött kopaszra kell borotválni a fejbőrt, a fej tetején pedig hosszúra kell hagyni, és a teljes maradék hajkoronát egy oldalra kell fésülni.
A szagok, a torta szaga, amilyet én nem ehetek, a bájvigyorok, a kínos vagy kárörvendő kacagás, a kényelmetlen precizitás, a kapkodás, a beolvadás és a kiemelkedés, kellemetlen, kötelességtudatból gratuláló népség, és a pezsgő, ami drágább, mint a komplett ruhatáram...
- Tudod, hogy könnyen megszabadulhatnánk tőlük, ugye? - hajolt hozzám Dia, én pedig csak értetlenül bámultam rá. Persze értettem, mire céloz, de nem tudtam felfogni, hogy tényleg jól értem.
- Megbuggyantál? - sziszegtem.
- Csak egy kis rövidzárlat, és se kareoke-gép, se boldogszülinapot, de még csak világítás sem.
- Hülyeség - mondta Levi. - Ha levágod a villanyokat, mi ugyan úgy sötétben maradunk, és ha ezért bezárnak, minket ugyan úgy elküldenek innen. Komolyan tönkretennéd egy vadidegen szülinapját, csak mert rosszkor vagyunk rossz helyen?
- Ez nem ilyen egyszerű... - mondtam, de ő csak kérdőn bámult rám, és végül a ricsajtól nem tudtam neki elmagyarázni, mi benne pontosan a bonyolult.
Éppen egy frissen támadt morális vihar közepén tépelődtem, amikor odalépett hozzánk Erzsike - látszott rajta, hogy nagyon azt szeretné, hogy úgy látsszon, mintha a helyzet magaslatán volna.
- Megtennétek csajok, hogy felfújtok egy-két lufit, Zsóka hamarosan ideér, és mi még...
- Kikérem magamnak, és fiú vagyok! - szúrt vissza azonnal Bence, fel sem fogva a "csajok" utáni részt.
- Oké, akkor hát... várjatok egy percet, ti vagytok a darkos klikk, nem? Mit kerestek itt?
- Egy kávézóban? - kérdezte Dia a kedvenc szarkasztikus hanghordozásával. - Nemtom, talán teázunk...
- De nem is vagytok meghívva - mondta Erzsike. Még nem látta át teljesen a helyzetet.
- Mióta kell meghívó egy kávéházba?
- Mióta Zsóka ma tizennyolc éves, azóta! Muszáj nektek pont itt ülni?
- Hamarabb jöttünk, mint ti.
- De mi már tizennyolc éve tudtuk, hogy Zsóka pont ma lesz tizennyolc éves, szóval mi jöttünk ide hamarabb.
A vita többi részéről már nincsenek emlékeim, mert ez volt az a pont, ahol részben Erzsike IQ-hiányos érvei, részben az egyre hangosabban zsibongó tömeg miatt akkora lett bennem a feszültség (ha-ha-ha), hogy muszáj volt valahogy lenyugtatnom magam.
Beleharaptam az alsó ajkamba, olyan erősen, hogy könny szökött a szemembe, és azonnal megéreztem a vér ismerős, fémes ízét. Amíg valami fizikailag fájt, nem volt akkora a nyomás a szívem helyén, nem akartam ordítani, nem akartam rombolni, ölni, csak ücsörögni, és hagyni, hogy a fájdalom hullámozzon. Figyelni, ahogy mozog. Ez a módszer csak ideig-óráig hatott, az viszont biztos volt, hogy azonnal elterelte a gondolataimat Erzsikéről.
Levi később azt mesélte, hogy egy aprót megremegett ugyan a lámpa fénye, de ha nem történt volna nagyobb zűr, meg tudtam volna tartani az önuralmam, de Zsóka pont a legrosszabbkor született.
(Észrevettétek már, hogy sokunknak az a legnagyobb bűne, hogy rosszkor van rossz helyen?)
Éppen nagyban küzdöttem önmagammal, Erzsike pedig Diával, amikor a tömeg egyszerre zendített rá a hamis és vontatott üdvözlődalukra. Erre Erzsike, hogy mégiscsak lássa a terve beteljesülését, senkivel és semmivel nem törődve fúrt utat magának a tömegen át - az egész kávéház balszerencséjére fellökve a székemmel együtt engem is.
Először azt hittem, a zuhanástól ájultam el, de aztán rá kellett jönnöm, hogy eszméletlen állapotban az ember nem gondolkozik azon, miért ájult el. Azonban tagadhatatlanul sötét volt, mintha elment volna az áram - a háttérzajul szolgáló magnó viszont kísérteties nyekergésbe kezdett, néha olyan magas és hangos zajokat kiadva, hogy az sértette a fülemet. Aztán kétszer felvillant az összes lámpa, és állóképek sorozataként láttam, ahogy kezek nyúlnak felém. Ösztönösen arrébb akartam kúszni, de aztán rájöttem, hogy Dia és Levi azok. Talpra rántottak, és a vaksötétben sikongató embereken átbotladozva vettük az utunkat a kijárat felé.
Szédültem, de istentelenül - amikor is a füst szaga azonnal visszahozott. Ha füst van, akkor tűz is van - méghozzá egy dugig zsúfolt szórakozóhelyen.
- Hívjátok a tűzoltókat - kiabáltam Levinek, de a felbolydult méhkas módjára zúgó kocsmában elveszett a hangom.
Amikor kiértünk az udvarra, a telihold fényénél már láttam, hogy dől ki a füst a Múzeum ajtaján. Szerencsére másnak is volt annyi esze, mint nekünk: a szülinapi buli vendégei egymást támogatták ki a sötét teremből, és távolról a tűzoltók szirénája szólt.
- Tűnjünk el, amíg lehet - sziszegte Dia, és kivonszolt a kapun kívülre. Levi és Bence is követett minket, ahogy balra fordultunk, és szótlanul vágtunk át a piactéren.
- Erzsike emlékezni fog ránk - mondta Bence minden előzmény nélkül. - Tudja, hogy ott voltunk, és utál, szóval...
- Szóval? Ki kenne ránk egy elektromos tüzet? - vágott vissza Dia, engem viszont a hideg rázott.
- Haza akarok menni - motyogtam.
Beértünk a buszpályaudvarral szembeni parkba, ahol leültettek egy padra, én pedig tudtam, mi a teendő.

Kibújtam a vastag talpú cipőmből, és intettem a többieknek, hogy lépjenek hátrébb. Levettem a sapkámat, a kesztyűmet, és minden egyebet, ami zavarhatott volna. Lassan a park közepére sétáltam, hogy egyenlő, majdnem biztonságos távolságra legyek a házaktól.
Megvártam, míg megjelenik, majd a sarkon befordulva eltűnik a tűzoltó, és megkönnyebbültem, hogy nem követte mentő.
Fölemeltem a kezem, az égre emeltem a tekintetem, és...
Az ózonszagon kívül semmire nem emlékszem.
Végtelen idő telt el, és én olyan boldogságot tapasztaltam, mint előtte soha. Ha ilyen lehet halottnak lenni, hát alig várom.
Aztán arcok úsztak be elém: először Levié, aztán Diáé, végül kicsit távolabb Bencéé. Láttam, hogy mozog a szájuk, de mintha egy tolldunyha alá dugtak volna, semmit nem hallottam.
Lassan tisztult ki a világ, és végre felfogtam, hogy ki vagyok, és hol vagyok.
Feltápászkodtam, és a barátaimba támaszkodva botladoztam el a padig, ahol a cipőmet hagytam.
Az első hang, amit fel is fogtam, Bencéhez tartozott.
- A rohadt életbe, túlélted!
- Erre számítottál? - kérdeztem Levitől.
- Arra, hogy agyonvágatod magad egy villámmal? Tulajdonképpen azt hiszem, igen, valami ilyesmire - mondta, bár a holtsápadt arca ennek némileg ellent mondott.
Csodálatosan éreztem magam. Szabad voltam, és könnyű, mint egy lufi.
Gyorsan magamra kaptam a cipőm és a sapkám, és vigyorogva fordultam a többiek felé.
- Mit szólnátok, ha bemennénk a Mekibe? Iszonyatszomjas vagyok, és jobb lenne, ha nem találnának minket egy égő kocsma és egy villámsúlytotta park társaságában, nem igaz?
Tudom, hogy furán néztek rám, és tudom, hogy miért, de hé! Kérdezzenek csak meg bárkit, akit csapott már meg villám, utána rettenetesen szomjas lesz az ember!

Még egy utolsó dolog, amit meg kell említenem, mielőtt végre alhatok.
Ma, vasárnap reggel jöttem haza, és zuhanyzás közben észrevettem, hogy a szokottnál több hajszálam hullott ki a hajmosásnál. Nem értek hozzá, meg ködös, meg nem hiszem, hogy akad köztetek bárki is, aki még hisz nekem, de azért csak leírom: szerintem van valami kapcsolat a hajhullás, és a villámszórás között. Vagyis oké, természetesen, akit megcsap a villám, az örüljön, ha megmarad, nekem meg csak a hajam hullik, de mégis... valamit én itt érzek.

Dobozoljunk!

Nemrég értem haza, és amikor kimentem a garázsba fáért, valami különösre lettem figyelmes.

- Anyaaa!!! Ez micsoda? - kérdeztem.
- Ez? Egy áramcsökkentő készülék - mondta Anya, valószínűleg fel sem tűnt neki, milyen zöldes árnyalatot ölthetett az arcom.
- Hogy mi?!
- Feszültségoptimalizáló áramcsökkentő készülék. Ha bedugod a konnektorba, akkor kisimítja az áram fázisait, és így kevesebbet kell fizetni.
- De hát miért?
- Mert ingadozik a feszültség a házban. Te nem vetted észre, ahogy folyton villognak a lámpáink, meg pislog a tévé?
- De...
- És így nagyon sokat kellene fizetnünk. Ezzel viszont a villanyszámla 70%-át meg lehet takarítani...
- Anya... mennyit fizettél ezért a vacakért?
- Ez nem vacak! Ne szólj bele abba, amit nem értesz!

Félek, hogy Anya sejt valamit, úgy értem... Először a lúgosító-étrend, most egy áramkisimító, mi lesz a következő? Mi lesz, ha idehoz egy táltost, vagy valamit, aki felismeri, mire vagyok képes?
Erről már nem is beszélek...

Mindegy, most nincs időm keseregni, megyünk Diáékkal ruhákat venni. Azt mondta, kell pár cucc, ami... kell, és kész. Majd még írok!