Folytatás

Sajnos csak most, a csütörtöki informatikaórámon tudom folytatni, ha a tanár le nem fülel, hogy mást csinálok, mint a feladat.
Kedd este legnagyobb meglepetésemre Bence, Dia öccse is ott fogadott Dia lakásában, nem csak a barátnőm és Levi.
- Te mit keresel itt? - mordultam rá a kis görcsre.
- Itt lakom, tökfej. Amúgy meg, szerintem érdekel a.... a... tudod, na.
Nem, nem tudtam,. nem is akartam tudni, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehetett, bevonultam Dia szobájába, de Bencét nem tudtam lerázni.
Dia a nyakamba ugrott, megölelt, és érzetem, hogy örül, hogy lát - bárcsak ez fordítva is igaz lett volna.
- Mire fel a kupaktanács? - morogtam, ahogy lehuppantam az ágyra Levi mellé. Dia a puha forgósszékében ült, Bence a földön.
- Csak tudni akartuk, minden rendben van-e veled.
- A hajammal? - kérdeztem vissza naivan.
- Tudjuk, hogy tudod, mire gondolunk.
- Hát, gondolatolvasó éppen nem vagyok...
- Kár - morogta Bence.
- Ti teljesen megbuggyantatok? - fakadtam ki, de nem értem el vele semmit.
- Csak segíteni akarunk - mondta Levi.
- Figyelj, Viola, meg kell értened! - vette át a szót Dia. Már nagyon régóta felfigyeltem a furcsaságaidra... úgy értem... mármint egy pillanatra se értsd úgy, hogy bárki is hibáztatna bármiért, egyszerűen észrevettem dolgokat, amik lehet, hogy egyeseket aggasztanának, persze engem nem, de én jobban szeretném, ha...
- Te félsz? - böktem ki. meglepetten, mire elhallgatott, és lesütötte a szemét. Ti komolyan féltek tőlem , ugye? Ha ennyire féltek, miért nem hagytok végre békén?!
- Mert ez nem így megy! Látom, hogy bajod van, hogy bajba kerültél, és amíg a barátod vagyok, segítek, szeretnélek kihúzni belőle, mert te is megtennéd értem.
Ó, de megható monológ.
- És ezen mégis hogy akarsz segíteni?
- Akárhogy.
- Van egyáltalán fogalmatok róla, milyen komoly dolog folyik itt? - buggyant ki belőlem. Nem akartam beszélni róla, de többé nem tudtam visszafogni magam. - A laptopomat egy hete nem dugtam be a konnektorba, mégis mindig töltve van az aksija. Ha esőben sétálok, az esőcseppek íveket húznak hozzám. Tegnap este az egész Palotavárosi lakótelepet sötétbe borítottam, mert kisütöttem egy trafót a panelok mögött! El tudjátok képzelni, milyen veszélyes lehet ez?
- Nem tudjuk elképzelni - mondta Levi. - De ez nem is akadály.
Túlságosan meghatódtam ahhoz, hogy visszaszóljak neki. Szipogni kezdtem, és úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna dagadni a mellkasomból.
Dia látta, hogy sírni fogok, úgyhogy felém hajolt, hogy megöleljen. Éreztem, és hallottam is, ahogy szikrák pattannak közöttünk, mintha órákig gumitalpú cipőben mászkáltunk volna a linóleumpadlón - de ez nem tántorította el. Megölelt, én pedig zokogtam, részen a többnapos hallgatástól, részben mert féltem, hogy fájdalmat okozok Diának.
Akkor Bence kezét éreztem a vállamon, Levi sután a kezem után nyúlt, és bár egy-egy szikra mindkettőjüket megcsípte, még össze sem rezzentek.
Lassan kezdtem megnyugodni.
- Megint bedugtad a hajvasalót a hősugárzó mellé?! - hallatszott Dia anyjának kizökkentő kérdése a szomszéd szobából.
- Igen - kiáltotta Dia. Falazott nekem.

Melankólika

Tegnap és ma a suliban igyekeztem láthatatlanná válni, ami nem volt túl nehéz. A sulit ugyanis szörnyen rosszul tervezték, valójában nem is iskolának szánták, ezért a folyosókon fényes nappal is félhomály van, a vezetőségnek pedig nincs annyi pénze, hogy egész nap égjenek a villanyok.
(Tudjátok, az áram drága!)
Én pedig újabban feketébe öltözöm, így alig látszottam ki a homályból - jó érzés volt. Nem igazán tettem ki a lábam az osztályteremből, csak amikor muszáj volt, de a tágas és fényes ebédlőt így sem tudtam elkerülni. Ahogy távol a többiektől hervadoztam a párolt zöldségeim fölött, bekövetkezett, amitől féltem - Levi huppant le mellém.
- Vasárnap reggel el sem köszöntél.
- Siettem haza.
- És tegnap sem láttalak.
- TZ-t írtam, és tanultam a szünetekben - rögtönöztem... De hát miért is tartoznék elszámolással ennek a srácnak? Ki ez egyáltalán?
- Értem... - Lehajtott fejjel vizslatta a saját kajáját, majd egy megvető pillantást vetett az enyémre. - Nem akarsz beszélgetni?
- De, az minden vágyam. Azért ültem a többiek közelébe. - Nem érdekelt, ha megbántom a szarkazmussal. Egyedül akartam maradni.
- Dia aggódik érted, ugye tudod?
- Hát persze, azért ordította le a fejem szombat éjjel?
Láttam, hogy nem igazán tud mit felelni, és éreztem, hogy nő bennem az oktalan harag. Mi az istent akar tőlem bárki is?!
- Nem kérsz a kajámból? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve (legalábbis gondolom, hogy hirtelen ötlet volt, nem valószínű, hogy van a srácnak ennyi esze).
 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem végül.
- Találkozzunk. Mondjuk ma este. Nem jössz át Diához nyolc felé?
Legszívesebben ordítottam volna, hogy tűnjön el, de akkor biztosan mindenki engem bámult volna az ebédlőben, úgyhogy csak bólintottam, összepakoltam a kajám, amihez hozzá se értem, és kóválygó fejjel elindultam haza.

Nem akartam elmenni Diához, de igazából elég rosszul érzem magam itthon, szóval...
Indulok, majd este írok még, mi történt Diáéknál.
Érzem, hogy valami készül.

Séta

Ez... véletlen volt, oké? Csak suli után elmentem sétálni egy kicsit, és... véletlen volt, rendben? Nem az én hibám, tényleg véletlen volt! Ugye hisztek nekem?

Fura buli

"Ez a buli tele volt meglepetésekkel" - fogalmaznák meg a túltengő szépérzékkel rendelkezők azt, hogy MINDFUCK! Mi az isten történt?! Úgy értem, plusz egy lyukkal a fülemben ébredni egy dolog, de...

Oké, kezdjük az elején.

Este hat felé értem oda Diához, aki a Vizivárosi lakótelepen, a Sarló utcában lakott, egy panelház nyolcadik emeletén. Akkor ért az első meglepetés, amikor a csengetésemre végre kinyílt az ajtó - és Dia helyett az a srác állt az ajtóban, aki csütörtökön nem engedte a haverját, hogy bevágjon elém a büfé előtti sorban.
Azt hiszem, elsápadtam, aztán amikor a fiú elmosolyodott, elpirultam. Talán illett volna mondanom valamit, de... említettem már, hogy nem vagyok túl szociális alkat?
- Te biztos Viola vagy - kezdte a fiú. - Dia mondta, hogy már csak rád várunk, és kezdhetjük a filmet. Én Levi vagyok - mondta, és felém nyújtotta a kezét, de lányos zavaromban, még lélegezni is elfelejtettem.
- Semmi gáz, Viola, gyere csak be - hallottam Dia hangját a nappali felől - Levi, te meg szokd meg, Viola nem néma, csak hideg van odakint, és megfagyott a hangja. Ha beengeded, eskü felolvad.
Olyan érzésem volt, mint vérvétel után, szédültem, meg minden, de amikor a srác végre félreállt az utamból és bejutottam a lakásba, már nem volt olyan rossz a helyzet.

Jó, igazából egyáltalán nem volt rossz a helyzet, csak kicsit  megilletődtem az idegen arc láttán. Amikor hárman csináltuk a pattogatott kukoricát (mivel Dia öccse a kisboltba ment), még beszélgettünk is egy pár szót. Felismert, hogy velem találkozott a büfében, én megköszöntem, hogy nem engedte a barátját elém állni, mire kijelentette, hogy csak haverja, vagy inkább ismerőse. Ezen Dia is jót nevetett, majd javasolta, hogy kezdjük el a filmet az öccse nélkül.
- Szemetek - kiabálta Bence, Dia öccse, amikor visszatért, és hozzánk vagdosta a chipszeszacskókat, amiket hozott, de nem maradt le semmiről, még csak a főcím ment, amikor visszaért.
A film a Carrie remake-je volt, ami tényleg csak napokkal ezelőtt jött ki moziban, de Dia megszerezte a netről... Az eredeti filmet imádom, és a könyv is a szívem csücske, hiszen a kedvenc íróm első regényéről van szó, és hát, azt hiszem, eléggé tudok azonosulni a főszereplővel... Az életben nem dumálok ám annyit, mint itt a blogomban, ez ilyen íróbetegség, többnyire eszembe jut, mi a tökéletes comeback, a brilliáns visszaszólás - öt perccel később. Úgyhogy az esetek többségében inkább hallgatok.
A filmről, sajnos vagy nem sajnos, nem tudok túl sokat mondani, mert minden hangfagyásom ellenére is végigdumáltuk az egészet. Főleg a suliról, az avatási ünnepségről, és iskolai pletykákról beszélgettünk, amíg egyszer Levi meg nem próbált megkínálni chipsszel.
- Kössz, de... nem lehet - rebegtem, pedig egészen addig már majdnem úgy beszélgettem, mint egy ember.
- Ugyan, ne hülyéskedj, Viola, anyád nincs itt.
- Miért, talán cukorbeteg vagy? - kérdezte a fiú.
Dia röviden, és végtelenül leegyszerűsítve vázolta a helyzetem, a hajhullást, és Anya lúgosító étrendjét, amit Levi rezzenéstelen arccal hallgatott végig (Bencét viszont nagyon lekötötte a film azon jelenete, ahol egy osztályra való fiatal lány zuhanyzik meztelenül a tesiöltözőben).
- Ennyi? - kérdezte Levi, én bólintottam, felkészülve bármire, a gúnyos nevetéstől az együttérző sajnálkozásig - pontosabban majdnem mindenre, mert amit mondott, arra nem. - Valahogy bioszórán nem ezt tanították. Tessék - mondta felém nyújtva a chipszeszacskót.- Nem lesz tőle több bajod, mint a városi levegőtől.
Tudhatjátok, többet már nem kellett győzködniük. Minden létező hócipőm tele van a folyamatos fáradtsággal és rosszulléttel, azzal, hogy már a legszűkebb gatyáim is lógnak rajtam, úgyhogy belemarkoltam a chipszbe.
- Ez csak akkor lehetett volna klisésebb, ha almával kínálod. - nevetett Dia.
- Ha nem muszáj, nem eszek almát - kacagtam.
- Hát nem is enni gondoltam - méltatlankodott a barátnőm. - Lefogadom, neked azt se szabad... Szóval akad a hűtőben egy-két liter almabor.

A film utolsó pár jelenetét azonban mind a négyen feszülten figyeltük, és láttam a többieken, hogy gondolkoznak a látottakon.
A filmben (tulajdonképpen a könyvben is) a főszereplő lánynak telekinetikus képességei vannak, és miután egy csúnya tréfának esett áldozatul, dühében az ereje segítségével a földdel tette egyenlővé a fél várost.
Tudtam azonosulni a karakterrel.
Már legalább fél perce ment a végefőcím, mire felocsúdtunk az utolsó snittek hatása alól. Dia egy hajtásra kiitta a maradék almaborát, Bence visszaszaladt a szobájába, hogy azonnal feltölthesse Facebookra, micsoda jó filmet látott, én viszont csak kattogtam magamban, mint egy felhúzós óra.

Kell. Vannak dolgok, amiket senki nem irányít, egyszerűen vannak, mert ez az élet rendje. Mint ahogy kell, hogy egy osztályban legyen egy fura kölyök, akit mindenki piszkálhat. Nincs oka, csak kell, és kész.
És Kell, hogy a történet végén az áldozat legyen a győztes, mert ez a természet törvénye... vagy ha mégsem, hát az én törvényem. Kell, hogy az évek folyamatosan váltakozó zsarnokain az egyetlen és változatlan elnyomott megbosszuljon mindent, és ennek így kell lennie, majd én teszek róla, hogy mindig és mindenhol így kelljen lennie.

Akkor a tévé magától kikapcsolt, majd újra vissza, a végefőcím zenéje felerősödött, majd elhalkult.
- Ráültünk a távkapcsolóra - mondta Levi, mire felpattantunk mindketten - Dia viszont mozdulatlan maradt.
- Kizárt - mondta, és újratöltötte a poharát, nem törődve többet a tévéje viselkedésével, de mivel az ingadozás abbamaradt, minket sem izgatott különösebben.
- Hatalmas film volt, ugye? - mondta Levi lelkesen.
- Gecihatalmas! - hangzott fel Bence szobájából.
- Még jó, hogy anyánk ezt nem hallja - sóhajtott Dia.
- Szeretem az ilyen filmeket - fűzte tovább a szót Levi. - Gyakran álmodom, hogy az akaratommal tudom mozgatni a tárgyakat, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha tényleg tudnék ilyesmit, mint a csaj a filmben.
- Viola tájékozott a témában - mondta Dia.
- Ja, bizony - feleltem lelkesen. - Imádom a horrorregényeket, amikben a bonyodalom...
- Tudod, hogy nem erre gondolok - mondta, és már megint úgy nézett rám, mint egy bűntárs, mintha valami közös, véres titkunk lenne, és én megint nem tudtam hova tenni a dolgot.
- Akkor mire?
Dia erre csak szórakozottan ingatta a fejét, kortyolt egyet a borból, majd hirtelen felindulásból talpra ugrott.
- Nem akarod kiszúratni a füled, Viola?

Be kell valljam, hogy a lúgosító étrend egyik legidegesítőbb mellékhatása, hogy rémesen rosszul bírom az alkoholt. Biztos vagyok benne, hogy józanon nem mentem volna bele, de akkor és ott jó ötletnek tűnt.
Kettőt nem tudtam pislogni, már a kanapén feküdtem, Bence a lábamon ült, el ne szaladjak, Dia pedig a fejemet szorította le, és egy tollal próbálta a fülcimpámba rajzolni a fülbevaló leendő helyét, miközben instruálta a nővérke szerepét játszó Levit, hogyan kell pálinkával fertőtleníteni egy biztostűt.
Bár a pálinkának már az említésétől is úgy kezdett forogni a gyomrom, hogy a higiénia volt a legkisebb bajom.
- Kész vagy? - kérdezte Dia. A gondolkodásom már kezdett szétcsúszni, ezért egy pillanatig nem értettem, miért bámul mindenki engem.
- Nem.
- Az a jó. Ha kérhetlek, ne tegyél tönkre semmit.
Nem értettem, mire céloz, hiszen ketten fogtak le. Éreztem a hideg ujjait a fülcimpámon, és csak még idegesebb lettem a ténytől, hogy remegtek. Levi megszorította a kinyújtott kezem, ami éppen az az együttérző gesztus volt, amitől az ember csak még feszültebb lesz - hiszen ha együttérzésre szorulok, akkor tényleg nagy lehet a baj.
Akkor azt hittem, hogy az idegtől kezdtem homályosan, villódzva látni a világot - később Levi mesélte, hogy a lámpák tényleg pislogni kezdtek akkor.
Amikor a biztostű átütötte a fülcimpámat, nem fájt igazán, csak egy hangos roppanást hallottam, és forróságot éreztem - a vérem csorgott a fülemről a nyakamra.
Fel is sikoltottam, ha jól emlékszem, de ott és akkor miden esetleges volt - mindenesetre az biztos, hogy abban a pillanatban, ahogy a fém áthatolt a húson, a panelházban, és az egész lakónegyedben egyszerre elment az áram.
- Mondtam - jelentette ki Dia.
- Mit? - kérdezte Levi, miközben beüzemelte a telefonját, olyan kék derengésbe vonva mindannyiunk arcát, mintha egy olcsó horrorfilmben szerepelnénk.
- Hogy Violának van valami adottsága.
- A fülem... - rebegtem.
- Nyugi, már tudom egy ideje. Hülyének kéne lennem, hogy ne vegyem észre, hogy ég ki folyton a fejed fölötti lámpa, ha kihívnak felelni, vagy valaki beléd köt. De nyugi, tudok titkot tartani.
- Istenem, vérzek...
- Mert ideges vagy. Ha megnyugszol, és lemegy a vérnyomásod, el fog állni a vérzés. És jó lenne, ha visszahoznád az áramot, sötétben nem tudom berakni a fülbevalódat.
- De hát... miről beszélsz te?!
- Mondtam, hogy nem kell titkolóznod...
- Fogalmam sincs, miket hordasz össze!
- Értsem úgy, hogy te nem is... nem is tudtad?!
- Dehát mit, az istenért?! - Már ordítottam, és amikor a nappali lámpája kettőt villant, végképp elszakadt a cérna. Zokogva rohantam ki a lakásból, vércseppeket hagyva magam mögött, mint Jancsi és Juliska a morzsaösvényt, éppcsak a vaksötétben senki nem tudta volna követni.
Fogalmam sincs, hogy jutottam ki a tetőre, a másnaposságomból ítélve az is csoda, hogy akkor még tudtam járni. A lényeg annyi, hogy részegen az embernek vannak bizonyos ráeszmélései, amikor olyan dolgokra jön rá, amit eddig is tudott, mint például "Jé, a piros cipőm van rajtam", vagy "Jé, ez a csempe fehér". Pont ilyen ráeszmélés volt számomra, amikor rájöttem, hogy a panelház tetején állok, és valaki a nevemet kiáltozza.
- Itt vagyok - mondtam, mire közeledő lépteket hallottam, és egy telefon halvány kék fényét pillantottam meg.
- Gyere beljebb onnan, ebben a vaksötétben még véletlenül leszédülsz.
- Véletlenül, véletlenül...
- Kihoztam a kabátod - mondta Levi, ahogy a vállamra terítette a ruhadarabot. Leültetett a földre, lekuporodott mellém, és együtt bámultuk Székesfehérvárt, aminek az egyik fele világított, mint egy vidámpark éjjel, a körülöttünk fekvő városrész viszont vaksötétbe burkolózott.
- Véletlen volt - mondtam, és reméltem, hogy van a szavaimban annyi összefüggés, hogy Levi megértse.
- Micsoda?
- Hogy elment az áram. Véletlen volt.
- Komolyan azt hitted, hogy bárki is hibáztat érte? - kérdezte, és a hangjából mosolyt hallottam ki, hiába nem láttam az arcát.
- Nem tudom - rebegtem, és nekem aznapra ki is merült minden kommunikációs készségem.
Levi még próbált nyugtatgatni, meg akart győzni, hogy engedjem Diának, hogy befejezze a fülbevalóm, mert furán fogok kinézni egy biztostűvel a fülemben, próbált rávenni, hogy lélegezzek mélyeket, vagy hányjak, ha attól jobban leszek, pedig nem is voltam rosszul, csak részegen.
Végül, amikor már megunta a sok szövegelést, megölelt - ez kellett egész este.
A panelépületben kigyúltak a lámpák, a negyed többi része azonban továbbra is sötét maradt. Ha nem lettem volna annyira kiütve, valószínűleg csodálatos látványnak tartottam volna.
Letámogatott a nyolcadikra, Dia lakásába, ahol barátnőmmel közös erővel lefektettek a kanapéra, ahol azonnal elaludtam.

Ma reggel tompa sajgással a halántékomban ébredtem, és azt hittem, hogy ez a másnaposság tünete, de rá kellett jönnöm, hogy amit érzek, az nem a halántékom, hanem a fülem. Dia azonnal kicserélte a biztostűt egy fülbevalóra, lefertőtlenítette a sebet, aztán elmentem zuhanyozni, hogy lemossam magamról a vért.
- Sajnálom, hogy megbántottalak tegnap este - mondta Dia, ahogy némi narancslevet próbált kipiszkálni a hűtő mélyéről.
- Összevesztünk? - kérdeztem. Persze, a legtöbb részletre tisztán emlékeztem, de úgy véltem, jobb tettetni a hülyét.
- Aha, asszem. De már nem emlékszem, min... - Akkor felém fordult, kezében egy doboz narancslével, és én biztos voltam benne, hogy hazudik.
- Ha egyikünk sem emlékszik rá, akkor nincs miért bocsánatot kérni, nem igaz?

De én emlékeztem. Mert nem véletlenül villognak a lámpák a közelemben, nem véletlenül rázok meg mindenkit, aki hozzám ér, sőt, néha még a kölcsönadott cuccaim is ráznak. Tegnap éjjel sem véletlenül ment el az áram a Vizivárosban, hanem én, Kéri Viola tehetek minderről.
Ti mit csinálnátok, ha hatalmatokban állna változtatni? Ha hirtelen megkapnátok a lehetőséget, hogy a világot olyanná formáljátok, amilyenné mindig is akartátok?
Mert én félek bármit is tenni. Egyelőre.
Amikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, és agyaltam, hogy mihez kezdjek. A laptopom töltője a nappaliban van, a töltöttségmérő mégis száz százalékot mutat. A telefonom ma délután lemerült - csak kézbe vettem, és máris négy csíkon volt a mutató.
És nem merek kimenni a szobámból. Pedig holnap iskola.

Csakapéntek

Pénteken hajnalban vérvételre mentem, ami szinte teljesen megszokott dolog volt, azonban aznap a nővérke valamiért úgy gondolta, hogy megméri a vérnyomásomat is.
- Úristen, ha nem láttam volna, hogy a saját lábadon jössz be a rendelőbe, nem hinném el, hogy élsz! - mondta a hölgy az értékeket látva. Mentegetőztem, hogy csak elfelejtettem reggelizni, de lényegtelen volt - így is, úgy is levettek három ampullányi vért.

Ezúttal nem siettem vissza a suliba, az első óráról le is maradtam.
- Lógós - közölte Dia, amikor végre beértem a terembe, a második óra közepén.
A második szünetben folytatódott az avatás, igazából már az első szünetben volt műsor, de ugye arról lemaradtam. (Tudni kell ugyanis, hogy az iskolánkban hagyomány, hogy az elsősök egy tizenöt perces műsorral készülnek az avatás napjára, amit az iskola királyi méretű aulájában adnak elő. Az aula tökéletes kör alakú színpadként funkcionál, körben fából készült padokkal. Hatalmas méretei miatt a sulidiszkók helyszínéül is mindig az aula szolgált.)
A második műsorhoz azonban időben érkeztünk, és a tanárnő is pár perccel hamarabb elengedett minket, így még helyet keresni is volt időnk.
Be is vackoltam magam a körszínpad egyik oszlopának tövébe, a keverőpult tőszomszédságába. Hamarosan Dia is lehuppant mellém, és a pénteki nap legfurcsább beszélgetésébe kezdett bele.
- Neked nincs tömegiszonyod?
- De, ráfoghatjuk - feleltem.
- Akkor miért ültél a hangtechnika mellé? - kérdezte, és olyan képet vágott, mint az óvodások szoktak, amikor van egy titkod, és tudják, hogy van egy titkod, de nem akarják elmondani, hogy tudják.
- Mindenhol tömeg lesz, nem? - mondtam értetlenkedve. És igazam is volt, már csak pillanatok voltak vissza a kicsengetésig, és már a fél iskola a körszínpad körül tolongott.
- Persze, de nem akarjuk tönkretenni a hangtechnikát, nem igaz? - nevetett cinkosan, majd felrántott a padról, és elkísért a körszínpad átellenes oldalára, minél messzebb a keverőpulttól.

EZT érti valaki?! O___o

Az utolsó óra előtt megint le kellett lépnem, mert a háziorvos csak akkorra tudott időpontot adni nekem.
- Lógós! - mondta Dia, miközben kikísért az iskola kapujához. - Ugye tudod, hogy a szombati buliról még orvosi igazolással sem hiányozhatsz? Csak a halotti bizonyítványt fogadom el mentségnek!
- Az is lesz nemsokára - sóhajtottam, mire Dia szelíden a vállamba boxolt.
- Tökkelütött - közölte.

Mellékinformáció: Péntek este volt egy sulibuli a gimimben, de nem mentem el. Nem éreztem szükségét önként abba a ritmusra lüktető tömegbe vetni magam. És egyébként is, elég lesz nekem a ma esti buli!
Mert ma este buli Diánál!!!

Gimis avatás, és egy újabb tabletta

Ma volt az avatás első része a suliban, és hát mit is lehetne erről szépen mondani? Hiába estem már túl tavaly a dolgon, most is összeszorult a gyomrom a dologtól - na, nem mintha annyira szörnyűséges lenne, csak nem tudom... ennyi ember egy helyen kikészít.
Rengeteg tejeskávét ittam ma, és esküszöm, jól esett. Kellett is, mert itthon csak mandulatej van, ami rettenetes. Épp a büfében álltam sorba a kávéért, amikor egy srác (megint) bevágott elém, és (megint) belekezdett a szövegbe, hogy "meg akarok halni, mint ez a gyagyás, de előtte kérek egy hotdogot" (komolyan megesett velem ez még szeptemberben), amikor a haverja visszarántotta előlem a srácot.
- Hagyd, van elég baja - mondta, én pedig elgondolkoztam, hogy mióta van a bunkóknak szociális érzéke... mindenesetre hálás vagyok a srácnak, bárki volt is.

Az avatás előtt segítettem berendezni a tornatermet, elvégre közel ötszáz embert kellett bezsúfolni, és a zsámolyhordás közben eszembe jutott, mi történne, ha beomlana a tesiterem teteje, és az az ötszáz ember szörnyet halna. Vagy ha már itt tartunk, mi történne, ha be lennénk zárva az iskolába, mint a hétszázan, plusz a tanári kar és a személyzet.
A közönségen végignézve forgott a gyomrom. Nem is az zavart, hogy némelyik tizenegynéhány éves szemöldöke olyan ívben volt rajzolva, mint a McDonald's jelképe, és hogy amennyit szoláriumoznak, elmehetnének sültkrumplinak, hanem a lenéző pillantások azok felé, akik nem így néznek ki. És a bátorító gesztusok azok felé, akik hasonlítani akarnak rájuk. Ha olyan leszel, mint mi, majd megvédünk azoktól a gonoszoktól és butáktól, akik szánt szándékkal öltöznek feketébe. Még csak megszólalniuk sem kell, lüktetni kezd valami az alkaromban. A legtöbbeknek az arcán látszik, mi van a fejükben, és a legtöbbeknek semmi - ha valami mégis, az számítás és rosszindulat.

Van, amikor annyi gyűlölet és undor folyik az ereimben, hogy érzem, ahogy éget... olyankor úgy érzem, mintha áramütés érne, mintha kirázna a hideg, épp csak ez a remegés forró, iszonyatosan forró.

Nem lepődtem meg, hogy lelökdöstek a zsámolyról, amiket én hordtam a helyére, így csak a bordásfal tetején maradt helyem.
Dia és pár barátja lebzselt idefönt, mert ugye törvényszerű, hogy minden társaságban van egy-két feketebárány - new creep on the block XD Fölmásztam hát Dia mellé, de amikor megláttam, ki ül kettővel a lány mellett, muszáj volt tétováznom.
A fiú volt az a büféből, aki visszafogta a haverját. Látszólag elmélyülten beszélgetett Dia öccsével, akivel szintén egy gimibe jártunk, csak ő a hatosztályos részbe - c-s volt, most nyolcadikas.
- Fehér vagy, mint a fal - közölte Dia, amikor felértem mellé.
- Semmi bajom - mondtam. Vajon mekkora sérülést szenvedtem volna, ha nem a zsámolyról löknek le, hanem innen, a bordásfal tetejéről? Betört volna a koponyám, igaz? Vajon annyira valószerűtlen ez?

Az avatás végül eseménytelenül telt, A Dia öccsével dumáló srác az esemény felénél lelépett ugyan, de nem sokkal könnyebbültem meg. A tömeg fájt.
Amikor vége lett, négy felé, rohantam a nőgyógyászhoz, a hajam miatt ugyebár (bár nem értem, hogy függ össze a kettő... oké, amikor nagyon ideges voltam, nem csak a hajam hullott, és ezalatt pontosan azt értem, amire gondoltok, hogy értem, de azóta felnőttem, és borotvát használok, tehát ezt a problémát megszüntettük... mondjuk).
A néni szerint, ha kipróbálnám a tablettát, és javulna tőle a helyzet, akkor biztosak lehetnénk benne, hogy hormonális eredetű a hajhullás. Ebben van logika, igaz?
"A leendő pasim imádni fog ezért" - futott át az agyamon a gondolat.
- Nem! - csúszott ki Anya száján szinte gondolkozás nélkül. - Tudja, milyen káros lehet, ha mindenféle hormont szed...
- Asszonyom, nőgyógyász vagyok, és tudom, milyen káros lehet tizenhat évesen szülni, vagy húsz évesen megkopaszodni. Akarják a magyarázatot, vagy nem?!
Így esett, hogy mától tablettát szedek... a hajamra.
Mondjuk az értendkiegészítők tömkelege mellett észre sem veszem.

Laza beszámoló

Ha az életem egy film lenne, az ilyen napokat hívnák cseleménylassítónak.

Ugye még mindig követem az étrendet, amitől eddig hat kilót fogytam, mintha lett volna miből. Nem ehetek együtt a többiekkel a menzán, hanem ilyen fura kis éthordóban viszem magammal a párolt zöldséget, meg a halat.
Szóval ma is leültem az asztalhoz, egy kicsit távolabb az osztálytársaimtól, hogy ne nézzenek furán, ha látják a kajámat - nem gondoltam, hogy már azt is különcködésnek veszik, ha egyedül ülök le enni.
Hallottam, hogy nevetnek, és sugdolóznak, és kicsit ideges is lettem. Addig puffogtam magamban, amíg el nem vonta a figyelmemet, hogy beindultak a teremben a ventillátorok.
Pedig csak nyáron szoktak működni - futott át az agyamon, amikor megjelent Dia, akivel nem is találkoztam, mióta a rémálmom volt vele.
- Hétvégén lesz nálunk egy szolid buli - mondta, miután lehuppant mellém, és az osztálytársaim pusmogása is elhalt. - Csak négyen lennénk, te, én, az öcsém és az egyik haverja, megnéznénk valami filmet, mit szólsz hozzá?

Örültem neki, Anya már kevésbé.
- De ugye nem hagyod majd, hogy mindenféle szennyel etessenek? - kérdezte aggódva.
- Persze, hogy nem.
- Fiúk is lesznek azon a bulin?
- Hát, tulajdonképpen igen...
- Nem szedhetsz tablettát, nem hagyom, hogy tönkretedd magad!
- De Anya - hápogtam lesokkolva. - Ez csak egy buli!
- Úristen, mi van, ha latexallergiád van?
- És ha van? Csak filmezünk.
- De nem esztek semmit, ugye? És ne igyál sört, tudod, mennyit árt a komló az emésztésnek? És reggel, ha kávéval kínálnak, ne fogadd el! A tejet meg... kérlek, legalább tejet ne igyál! EREDENDŐ CUKOR VAN BENNE!

Szóval, hétvégén buliba megyek, everyone!